Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-06 / 1. szám
MAGYAR Hl KA IK 7. oldal Thursday. Jan. 6, 1972 s£iT HOGY ÉLNEK A SVÉDEK? Irta: HAJNAL ERZSÉBET A fiatal amerikaiak és európaiak nagy tömegben özönlenek Svédországba. Az utóbbi időkben nagyon divatba jött a külföldre való utazás. Vágy az idegenség felé, más emberek, más környezet vonzza az embereket. Kalandok, amelyek után valamiképpen mindenki vágyódik. Elmenni a megszokottból, ahol már minden kockakő, vagy aszfalt ismerős. Svédország egyike a legkedveltebb helyeknek, ahová főleg nyáron özönlenek az emberek. A Rajnai Erzsébet yjj^g. ugy tartja számon a svédeket, mint akik nem csinálnak nagy ügyet semmiből. Könnyű, léha társaságnak véli, holott a svédek valóban nem érdemlik meg ezt a jelzőt. Lelkiismeretesek, akik a családi életüket nagyon komolyan veszik. Átmentek egy szociális forradalmon, amely megreformálta az egész társadalmukat. tén bevonják a termelésbe. Minden vonalon, mindenütt dolgozhatnak. Az ötvenes évek szigorú Svédországa felszívódott. A nonkonformizmus, amit a szociáldemokrata pái’t indított meg 1965-ben, teljesen átformálta a világukat. A házasságra lépők életkora, a férfiak 26 éves korban nősülnek, a nők 23 évesek. Sokan csak együtt élnek, mondván, hogy a papir, amit az ember kap, amikor házasodik, nem ér semmit. Nem zárkóznak el attól, hogy örökbe fogadjanak gyereket, akár van sajátjuk, akár nincs. Egyszerűen minden papir nélküil házasságra lépnek. S ebben nem találnak semmi kivetnivalót. Nagyon sok egyetemi hallgató házas ember. Az egyetemeken is elismerik ezt a teóriát és lakást juttatnak annak is , aki nincs megesküdve a vele élő társával. Az értelmiségi körök éppen ugy védik az embereknek a házasságra való jogát, mint a munkások. Akár papirral, akár papir nélkül. A falun élők egymás iránt nagyon jók. Férfiak, nők, vállvetve dolgoznak egymással. Az estéiket együtt töltik, képezik egymást, lépést tar.tanak az irodalommal, a politikai élettel. A felfejlődő társadalom a gyorsabb iparosítást tűzte ki célul. A gyerekek már közös iskolába járnak, fiuk és lányok együtt. A városokban a nőket szinSvédországban majdnem mindenki dolgozik. Ez vonatkozik a nőkre is. Akármilyen fontos állást tölt is be a férj, akármilyen jó az anyagi helyzete, ha a családi körülményeket ugy lehet rendezni, hogy az asszony nem hiányzik a háztartásból, dolgozni megy. A szociáldemokx*ata párt tovább megy a maga utján. Egyforma elbánást követel mindenki szá mára, legyen az külföldi, nő, vagy öreg. A lakosság elhanyagolt rétegeinek a felemelését állandóan ébren tartja. Minden modern reformot kivív a lakosság számára. Az iskolai oktatás egész magas fokon áll náluk. Tanfolyamok képezik ki a fiukat és a lányokat minden fontos teendőből. Tanítják őket háztartásvezetésre, gyerekekkel való bánásmódra és ápolásukra. A régi tankönyveket a sutba dobták és az uj tankönyveik a legmodernebb szellemben készültek. Uj pénzügyi reformot léptettek életbe. Mindenkinek külön kell adóbevallást tenni. A férj nek és a feleségnek is. Háztartási alkalmazottat nem tartanak. Legalábbis csak nagyon ritkán. Mindent maguk végeznek el a házban és a házon kívül. A bevándo roltak nagy tömege a gyárakban, üzemekben he lyezkedik el. Nagyon becsületesek. Azt hiszem, hogy talán az egyedüli nemzet a világon, ahol a börtönöl majdnem üresek. Ha vannak is lakói, azok nem svédek. A környezetük, még a bevándoroltak is átveszik ezt a felfogást és erkölcsöt. Mindig kevesebb lesz a törvények ellen vétők száma még az idegenek között is. Persze, az öregek nem nagyon szívesen veszi! mindazt, ami történik. Az ő beállítottságuk a régi, hagyományos svéd szellem, az erkölcsi törvények szigorú betartása és nagyon nehezen barátkoznak meg az uj friss életfelfogással. De hiába ellenkeznek. Az életet nem lehet megállítani. Az idő nem foroghat visszafelé és a svédek társadalma egy újabb, egészségesebb utón halad. AZ ÖSSZEFIRKÁLT TÉRKÉP LONDON - "MY FAIR LADY" Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS A “My Fair Lady”-t vagy nyolc éve, Sao Pauloban láttam először. S aztán még vagy százötvenszer-kétszázszor. Ildikó lányom ugyanis akkoriban indult a művész-pályán és tagja volt a brazil együttesnek .Ám még csak 16 éves lévén, a törvény előírása szerint minden egyes előadásra el kellett kisérni vagy nekem, vagy a feleségemnek. A My Fair Lady-t egy évig játszották Sao Pauloban és még három hónapig Porto Allegreben. A muzsikája ugy a fülemben maradt, hogy ma is el tudom fütyülni az egészet, a nyitánytól a fináléig. Meg kell adni, a brazil együ,ttes kiváló volt. A női főszerepet Bibi Ferreira alakította, Brazília egyik legnagyobb és legnépszerűbb színésznője ;Higgins professzort Paulo Autran, a legrokonszenvesebb bonviván; a vén csavargót, Doolittle-t pedig az öreg Jaime Costa. Jaime, a nagy klasszikus színész hetven felett járt már — azóta meghalt, utcát neveztek el róla Sao Pauloban és Rio de Janeiroban. Később láttam a “My Fair Lady'’-t más kiváló együttesektől, más nyelven, filmen is, de számomra az igazi Doolittle — már csak Jaime marad. A sao-pauloi Paramount igazi szecessiós színház volt, mindenféle felesleges dombormüvekkel, allegorikus falfestményekkel, aranyozott Oszlopokkal, egy darab századeleje. Néhány éve leégett, csak a homlokzata maradt meg. Olyan, mint egy színházi diszlet: nincs mögötte semmi. A My Fair Lady díszleteit, kosztümjeit az Egyesült Államokból hozták. Onnan jött a rendező is, aki pontosan ugy állította be a darabot, a táncokat, mint Amerikában. Kitűnő előadások voltak, forró színházi esték, Sao Pauloban, ahol kiváló színészek és színházak mellett is elég gyatrán fest a színjátszás ügye. A My Fair Lady-nek azok a jelenetei tetszettek nekem a legjobban, melyek a Sohoban, a Covent Garden környékén játszódtak le, Doolittle csavargó társadalmában, vidám, szilaj táncokkal, énekekkel. S amikor évek múlva — amikor Jaime Costa már csak utca volt Sao Pauloban s a Paramount színház üres díszlet — Londonba kerültem, talán semmi nem érdekelt annyira, mint a Covent Garden; nemcsak a színház, hanem — vagy inkább — a piac. Amikor Ildikó lányom kocsijával először vitt körül Londonban, tulajdonképpen mindent ismertem már, hisz annyiszor láttam képen, filmen a Thames-partot, a Big Bent, a Piccadillyt, a Trafalgar teret, hogy voltaképp csak gépiesen regisztráltam magamban: itt vagyok. Valahányszor igy eljutok egy-egy képről, filmről ismert városba, tudatomból felmerül a régi kép és a képen ott látom magam. Megvallom, nem vittem magammal útikalauzt, térképbe is csak akkor néztem, ha valami címet kellett megkeresnem. Idegen városokban, de még azokon a helyeken is, melyek nem ismeretlenek számomra, szeretek céltalanul ődöngni, s a véletlenre bízni a felfedezés örömét. Találomra felszállni egy autóbuszra, vagy a Metróra s majd a végén kiderül, — hova visz? Még a Thamesi hajókirándulásra is ugy mentem, hogy azt hittem, a Tower-ig visz el a kis hajó, aztán leúszott Green\vich-ig. így a zéró hosszúsági fokot láthattam volna — ha látni lehetne — viszont a Tower tornyai csak messziről integettek felém. Egy alkalommal Hampstead-ben elindultam egy erdei ösvényen fölfelé, s mikor kiértem az erdőből, egy magas zászlórudnál kiderült, hogy London legmagasabb pontjára érkeztem. Véletlenül akadtam rá egy öreg vendégfogadóra, ahová Dickens is járt; igaz Genf ben is ugy fedeztem fel Rousseau szülőházát, hogy kiléptem egy cukrászdából, nyaltam a fagylaltot, feljebb emeltem a fejem, hogy le ne csöppenjen a hőségben megolvadt massza, s akkor az utca túloldalán, egy ház falán, mely épp a látószögembe esett, megláttam az emléktáblát. Nem tartozom hát azok közé, akik pontosan felrajzolják térképen, hogy mit és hol kell meg nézni ? Korán mentem be egy megbeszélt találko zóra a Charling Cross-ra. Ott ácsorogtam a port ré-galéria előtt. Bementem és végignéztem az egykori királyok, királynők és királynék, minden féle államférfiak arcképét. A 19. századig úgyszólván csak efféle nagyemberek arcképeit fes tették meg a föstők. Aztán a világon fogyni kezd tek a királyok és a 19. és a 20. század portréi már nagyrészt Írókat, művészeket, színészeket ábrá zolnak, mig a királyi portrék előtt inkább a föstők érdekeltek, az irók és művészek arcképeinél a — modellek. Igaz, nagyjából ismertem már a fizimuskájukat. Járkáltam össze-vissza a Sohoban, szűk sikátorokon, esős alkonyatokon, mintha csak Conan Doyle regényhős lennék, vagy a Hasfelmetsző Jackkel akarnék találkozni. A strip-tease színházak kirakatai, a megszervezett és üzletesitett meztelenség hovatovább már nem izgalmas, hanem unalmas. Megszoktam a hippyket a Piccadilly környékén. S azokat a jámbor, nem tudom milyen keleti szektához vonzódó fiatalokat, akii a koponyájukat kopaszra borotválják, csak egy varkocsot hagynak, mint az egykori török jani csárok, buddhista szerzetesek narancssárga le bernyegét hordják, télen persze pullover alatt ami erősen rontja a festői hatást, s tenyérnyi cintányérokat ütögetve lépdelnek libasorban, ritmus ra és osztogatják a szekta megváltó igéit. Hiába, az embereket ma már alig érdeklik a megváltó igék. Némi keserű tapasztalat lappang emögött: a csődbejutott megváltási kisérletek és a megbicsaklott próféták példája. Végül elvetődtem a Covent Gardenbe. Való igaz a piac és a szinház békés együttélése. Szinte ugy tűnik, egyik folytatása a másiknak: a szinház a piacnak, a piac a szinháznak. Késő délután (Folytatás a 8-ik oldalon/
