Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-20 / 3. szám

19 Mfial MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Jan. 20, 1972 MAGYAROK A MENEKÜLT TÁBOROKBAN Latina, Capua, Farfa... Olaszországi utamról sze­retnék beszámolni olvasóink­nak. A mérhetetlen kultur­­kincseket őrző tájak, városok tanulmányozása mellett időt szakítottam arra is, hogy meglátogassam a világszerte hírhedt olaszországi mene­külttáborokat. Capua, Farja, I atina táborait tanulmányoz­tam. Azt hiszem, nem téve­dek, ha ezek a nevek sokáig emlékezetese kiesznek a ma­gyarok körében, különösen azokban a körökben, amelyek megjárták a táborokat. Ezúttal tehát nem Pompei­­ről, Capriról, Velencéről fo­gok beszélni, hanem a tábo­rokról, hogy egy kissé megint felrázzam a magyar emigrá­ció lelkiismeretét. Capua a tündérszép Ná­poly tói mindössze 30-35 kilo­méternyire fekszik. Könnyen megközelíthető, hiszen úgy­szólván a város szélén talál­ható a Voiturno füzes part­jai mellett. Ebbe a szépséges tájba bizony nem illik bele a középkori jobbágy-tanyasze­­rü nyomortelep. Közepén az igazgatóság és a csendőrség emeletes palotája őrködik a menekültek fölött, hozzátehe­­tem bátran, hogy fenyegetőn. Hangszórón keresztül vezény­lik a tábor népét, a modern jobbágyoknak beillő mene­tűteket, akik egy másik rab­ságból igyekeztek elérni a vágyva-vágyott szabadságot. Alkalmam nyílott belülről is szemügyre venni a tábort. Szinte hihetetlen, hogy a há­ború után negyedszázaddal ilyen viszonyok lehetségesek Európa közepén! S amikor dollármilliókat költöttek már a menekült-kérdés kielégítő megoldására. A lakások még istállóknak sem lennének jók a mai ké­nyes állat-higeniai követel­mények mellett. A legelmara­dottabb olasz vidéken lakó pa­raszt tehene vagy birkája is különb helyen és jobb körül­mények között él, mint ezek a politikai menekültek, test­véreink, barátaink ... Az ellá­tás papíron kitűnőnek mond­ható, a gyakorlatban azonban bizony nyomorúságos. Em­ber legyen, aki jóízűen el tud­ja fogyasztani. Latina az olasz fővároshoz, Kómához esik közel, mintegy 40 kilóméternyire. A Musso­lini által alapított hajdani Littoriát nevezik ma Latiná­rak. Meg kell adni, szédületes tempóban iparosodik, fejlő­dik. A tábor felhőkarcolók tö­vében, magas fallal körülvett telep, inkább fegyenctelep­nek látszik, mint olyannak, ahol büntelen, politikai me­nekültek tartózkodnak nap­hosszat, hónapszámra, azelőtt évszámra is . . . Ilyen a kül­ső; sajnos, közelről még csú­nyább a kép: a középkorban büntethették az elitélteket azzal, hogy ilyen körülmé­nyek közé kényszeritették őket. Manapság — mint szám­talan esetben láttuk-tapasz­­taltuk — a közönséges gyil­kosok, rablók is fellázadnak, ha nem részesülnek ember­hez méltó ellátásban és el­bánásban . . . Egy amerikai fegvenctelep lakói biztosan szétvernének itt mindent. Csakhogy . . . A menekültek tovább akar­nak menni, ki akarnak vándo­rolni, ezért szó sincs lázadás­ról és rombolásról, hanem szépen engedelmeskednek a hangszóró parancsainak. Az pedig szünet nélkül bömböl és adja egyik utasítást a má­sik után. Az emberek any­­nyira fásultak, hogy nem is nagyon panaszkodnak. Még aztán mit lehet tudni ? Eset­leg négy-öt hónappal is to­vább nyomhatja a latinai priccset, akinek túlságosan nagy a szája. Vannak akik attól remegnek, hogy átdob­ják őket Tito Jugoszláviájá­ba, ha nem elég jó itt nekik, akkor pedig nincs messze már a magyar határ . . . Farfa a meglátogatott har­madik “Campo profughi”. Mindig azt hittem, hogy ez a A New York-i Bronx állat­kertben sirkövet állitattak a századok óta kihalt állatfa­joknak. Kétszázhuszonöt em­léktáblára jórészt az embe­rektől kipusztitott állatok ne­ve került. —A kvagga lóhoz és zebrá­hoz hasonló állat. Valamikor, 1858-ig Afrika déli részén, vadon élt. Húsáért, bőréért \adászták. A labradori kacsa az Atlanti-óceán partvidékéin fészkelt. A múlt század köze­pétől örökre eltűnt. Napjaink­ban világszerte a múzeumok­ban összesen ötvennégy tö­mött példányt őriznek. — Az utolsó észak-ame­rikai vándorgalamb 1914. ja­nuár 9-én múlt ki egy ohiói ál­latkertben. A finom, ízletes husu, több billiós galambsere­get az ínyencek kedvéért ki­irtották. A főkaszerü tengeri tehén, a rhytina a fókánál legrosszabb, amolyan bünte­tő-tábor féle, s most megle­petve tapasztaltam, hogy aránylag még Farfa a legüdi­­tobb a többihez viszonyítva. Erdős hegy alatt, két folyó füzes partjai között fekszik. Magas kőfal övezi ezt is. Raj­ta a hajdani őrtornyok fenye­getően emlékeztetnek azok­ra az időkre, amikor még gép­puskás őrség tartózkodott bennük és lőttek a szökni akarókra. A lakás, az élelmezés és ál­talában a közszolgáltatás jobb itt, mint a capuai vagy a la­tinai táborban. A legnagyobb baj, hogy elmaradott méző­­gazdasági vidék veszi körül, ahol a vasfüggöny mögül ér­kezett menekült sehogyan sem találhatja meg a szellemi és anyagi lehetőségeit. Csu­pa kis falu köröskörül, leg­feljebb egy-egy vendéglővel, ahol vörösbort mérnek ün­nepnapokon. Itt találtam rá Tőke László református lelkészre; most itt él ebben a táborban. Huszon­négy esztendeje szolgálja, a táborok népét. “A táborok — mondotta — olyanok, amilyenek. A sza­badföldön élő másfélmildós magyarságon a sor, hogy ezt a helyzetet sürgősen megvál­toztassa. S ez nem is volna nehéz. Szeretet kellene csak hozzá: cselekvő szeretet . . .” Nekem is ez a véleményem. jóval nagyobb, nyolc méter hosszú állat a Csendes-óceán sekély, parti vizeiben élt. Száz évnél régebben már nem zsákmányolják a tengerészek, a halászok. — A pingvinhez hasonló al­ku tanyája egykoron az Észa­kisarkvidék. Azonban mig a Déli-sark sokáig lakatlan volt, s ezért a pingvinek meg­maradhattak, az északi pólu­son élő eszkimók a 19-ik szá­zad elejére teljesen kiirtották a védekezésre képtelen álla­tot. A hasonló módon bioló­giailag életképtelen dodó ga­lamb 1680-ban tűnt el vég­képp Mauritius szigetéről. Ha­talmas, majd félméteres tes­tét elcsökevényesedett szár­nyai nem tudták felemelni, így a szigetre érkező hajósok könnyen pusztíthatták. A ci­vilizáció áldozatai lettek a nestor-, a hullámos-, a Porto Ladányi Imre ÁLLATVILÁG: SÍRKÖVEK és emléktáblák 1 MAGYAROK SVÁJCBAN Nehezen adják az állampolgárságot A Die Weltwoche cimü svájci lap egyik legutóbbi szá­mában érdekes cikket közöl a Svájcban élő magyarok helyzetéről “Tizenöt év után állampolgárság nélkül” cim­­mel. A cikk adatai szerint 1956 októberében és novem­berében 11,465 magyar ke­rült Svájcba, akiket akkor szeretettel fogadtak és azt Ígérték nekik “Svájc lesz a ti hazátok”. A Die Weltwoche riportere több Svájcban élő magyart szólaltat meg, akik­nek válaszaiból kitűnik, hogy 1969 végéig 1184 magyart honosítottak, vagyis az össz­­létszámnak csak mintegy 10 százalékát. A cikk szerint az állampol­gár jelöltnek 12 évet kell Svájcban élnie ahhoz, hogy az államszövetség minimális kö­vetéseit teljesitse. A tör­­vényhozásilag szuverén kan­tonok gyakran még sulvosbi­­tották a szövetségi előíráso­kat és a községek, amelyek első fokon illetékesek az ál­lampolgári jog megadásában, a kantonok jó felerészészétöl felhatalmazást kapnak arra, hogy a helybenlakás időtarta­mát szabad megítélésük sze­rint állapítsák meg. Svájcban 3043 község van, vagyis 3043 különböző üt ve­zet az állampolgári joghoz. “1956-ban senki sem találta szükségesnek, hogy felhívja figyelmünket erre az útvesz­tőre” — emlékezik Móróez István, aki 19 éves korában került Svájcba. “Mi csak a 12 éves időtartamról tudtunk, különben sejtelmük sem volt semmiről”. A kezdeti évek hi­ányos tájékozottsága miatt manapság igen sok magyar panaszkodik. A honosításra pályázónak — a zürichi városi honosítási iroda egyik munka­társának tájékoztatása sze­rint — ha a helybenlakási időt kitöltötte, előbb kérvényt kell benyújtania. A kérvény az államszövetségi hivatal elé kerül, amely ellenőrzi az ille­tőt jóhirnév és kémkedési gyanú szempontjából. Az ak­ták azután visszakerülnek a kantonhoz, amely a rendőr­ség után felülvizsgálja a je­lölt jóhimevét, fizetőképessé­gét, munkamorálját, életmód­ját és politikai beállítottsá­gát. Ha minden rendben van, akkor a kérvény a városi ta­nács áldásával visszamegy Bernbe és ott az igazságügyi és rendőri ügyosztály megad­ja a végleges hozzájárulást. A pályázónak ezután bizottság elé kell állnia, amely levizs­gáztatja államismeretből és mégegyszer pontosan tájéko­zódik az illető jelleméről. Az eredmény a községi tanács bi­zottságához, onnan a kanton­hoz kerül, amely a tartományi állampolgári jogot megadja és legvégén megint visszajut a városi tanácshoz, mely a je­löltnek az állampolgársági okmányt kiállítja. A cikk leírja, hogy e türe­lemjáték — amely körülbelül ugyanannyiba kerül mint egy közepes autó — időtarta­ma legalább 3 év. P.icó-i zöld szárnyú papagá­jok is. Ismeretes: a termé­szetes kiválasztódás törvé­nyei uralkodnak a különböző állatoknál is. Egyes fajok mégis bizonyos ideig, elszige­telt, zárt környezetben létez­hetnek. Az ember megjelené­se után azonban a rejtett te­rületeken is előbb-utóbb ki­pusztulnak. Anjou-kori freskók MISKOLC — Borsod me­gye északi részén, a tornai karsztvidéken települt Torna­­szentandrás községben befe­jeződtek a helybeli római ka­tolikus templom helyreállítá­sát megelőző régészeti kuta­tások. Az ásatás nem várt eredményre vezetett. Megál­lapították, hogy Magyarorszá­gon egyedülálló, két kis fél­­körives, ikerszentélyes tem­plom a 12-ik században épült. Ezt a kis templomot a 14- ik században az Anjonu-kirá­­iyok alatt bővítették. A fa­lak vizsgálata során a tem­plomhajó keleti oldalán a kö­zépkori katolikus festészet kedvenc témájának, a szent kereszt megtalálásának mü­­vészetileg is egyedül álló áb­rázolását fedezték fel. A ko­rabeli freskón a kereszt egyik oldalán a hajdani mester Szent Ilonát, a másik oldalán pedig Constantinust ábrázol­ta, mindkettőjüket jellegze­tesen Anjonu-kori öltözetben, fejükön liliomos koronával. A templom műemléki hely­reállítására jövőre kerül sor, amikor kibontják és konzer­válják az értékes freskókat is. Hal — felépítés MISKOLC — Borsod me­gyében folytatják a horgász­vizek halasitását. Az idén több mint 25Ö mázsa ivadékot helyeztek ki a tavakba és a folyóvizekbe. Terjessze lapunkat

Next

/
Oldalképek
Tartalom