Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-20 / 3. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Jan. 20, 1972 UTIJEGYZETEK AMAZONJÁBAN II. Az ember könnyen válik — vademberré. Hirtelen megbillen az egyensúly, túllépi a határt, megszűnik a törvény, az erkölcs, a tartás, a nevelés és a társadalom fékező ereje és kitör belőlünk az — ősember. Hogy ezt észrevegyem, felesleges lett volna Amazóniába repülnöm. Ezt láttam, éreztem, tudtam s egy kicsic magam is átéltem már —Európában. Mennyivel voltunk erkölcsösebbek, szelidebbek, emberebbek a háborúban? Rafináltabban, hidegebben, gépiesebben kiagyalt tervekkel dolgoztunk, öltünk géppuskával, bombával, gázzal, levegőben és tengeren, betűvel és gondolattal, kultúránk és civilizációnk minden eszközével! Az indián csak ijjat és nyilat használ — évezredek óta ugyanazzal az eljárással, ugyanabból a fából (készíti; meg buzogánnyal, a 1 acape-val veri agyon ellenségét. Csak találékonyabbak lettünk az ölésben, mint az indián, nem erkölcsösebbek. szelidebbek vagy lovagiasabbak. Kultúránk és civilizációnk nincs jó hatással az indiánra. A természet vad, kíméletlen és ősi törvényei szerint élő törzsek még egészségesek, egész emberek. Akik érintkeznek civilizációnkkal, akikre már ruhát aggat az álszent erkölcs, akiket “megtérít” a szemforgató misszionárius, elsorvadnak, belepusztulnak abba. Az indiánok érzik ezt. A természeti ember ösztönös fenntartásával fogadnak el — ha elfogadnak — mindent. Ahogy azt Xavantinában láttam. Az indiánok, amikor a telepre jönnek, vászon nadrágot és inget húznak magukra, mert ott nem lehet az őserdő divatja szerint, meztelenül járni. De amint visszafordulnak, kiérnek a telepről, szinte páni félelemmel hányják le magukról a rongyokat. Védekezés ez. Talán van még némi reményük, hogy túlélik azt a civilizációt, amivel megajándékozzuk őket? Megérkeztem Manaosba. Ez a Rio Negro torkolata felett épült város, Amazónia fővárosa abban az időben nőtt naggyá, amikor a kaucsuk még Brazília monopóliuma volt. Akkor épült fel a hires Teairo Amazonas, mely szebb fényesebb mint a rioi Teatro Irta: Kutasi Kovács Lajos Municipal. A kaucsuk vitte előre a várost, aztán egyszerre történt valami: kicsempészték a kaucsuk-magvakat Amazóniából, óriási ültetvények nőttek Ceylonban, a Malakka félszigeten, Hátsó-Indiában és az indonéz szigete utast Kovács Lajos teken és Manaos körül mintha elsüllyedt volna a táj: hirtelen egyedül maradt a város. Az őserdő évek alatt visszaszerezte azt, amit évtizedek kemény munkájával hóditott el az ember. Tulajdonképpen expedíciót kellett volna szerveznem Malmosban, hogy nekivágjak az őserdőnek, felkutassam azokat a titokzatos romvárosokat — a Cidade Abandonstía-t, az “Elhagyott Várost” és a többit —- melyekről azt se tudjuk biztosan, hogy valóban léteznek-e, vagy csak a játékos fantázia teremtette őket? A “fehér indiánok” nyomába kellett volna indulnom, akiket csak sejtenek valamerre és nincs olyan esztendő, hogy valaki — sertanista vadonjáró, kaucsukgyüjtő vagy misszionárius — hirt ne hozna róluk, hol a Rio Xingu mellől, hoj a perui határvidékről, hol az északi mellékfolyóktól, ahol a határt csak repülőgépről fotografálták le az illetékes államok: Brazília, Columbia, Venezuela és a három Guayana. Beszélnek óriás indiánokról és veszedelmes törpékről, a vad “szélesövüekről” és a “csónakosokról” s hallani az “asszonyok népéről,” az amazonokról, akikkel — ha igaz — Francesco Orellana találkozott, amikor először hajózta végig a roppant folyót Perutól az Atlanti-Óceánig. Mindezt nem tettem meg. Megtorpantam a nagy kaland előtt. Miért? Féltem? Nem hiszem. Sokai kozkázatosabb vállalkozásokba is belefogtam már életem során. Különben is: a veszélyt nem tudja kiértékelni az ember előre. Még akkor se, ha nyilvánvaló. Csak akkor látja tisztán, amikor már maga mögött hagyta. S beleborzong. Akárhogy kerülgetem: végeredményben nem indultam el sehová. S tulajdonkép nem érkeztem meg sehová Beköltöztem a Hotel Amazonas-ba. Ez a korszerű, fényűző szálloda ide, a vadon szivébe hozza el mindazt, ami elől végeredményben elszántan menekülni akartam s amelyhez mégis görcsösen ragaszkodtam. Közben levelet kaptam Felémből egyik barátomtól, aki a Rio Araguaia vadonában lepkéket és bogarakat gyűjtött valami északamerikai intézet megbízásából. Hivott, hogy csatlakozzam hozzá. Katonai repülőgéppel levittek volna Jacareacanga-ba s ott csatlakoztam volna az expedícióhoz. Végül is hosszú levelet írtam neki, megmagyaráztam, miért nem megyek. Nem értek a lepkékhez és a bogarakhoz. Kitérőnek és ürügynek okosan hangzott. A kalandból hát nem sok lett. Pedig bennem bujkádt a gondolat: nekivágni a dzsungelnek, indián vezetőkkel. Függőágyban aludni a folyóparton, tábortűz mellett pipázni az őserdő szélén, jacareva vadászni csendes lagúnák hóm okpadjain, kígyót fogni ügyesen, hurokkal. Ismeretlen indiántörzsék területére merészkedni, hol előttem nem járt még senki. Olyasféle vágyakozás ez, mint az iróé, aki ki akar mondani valamit, amit előtte nem mondott ki még más. (Folytatjuk.) NŐI SAROK: Ismét divat a cakkos száj A divat változásával, a hosszabb szoknyával, a nőies vonalak “betörésével” megváltozott az arc kikészítésének módja is. Az őszi divatbemutatókon a manökeneket már ennek megfelelően készítették ki. A színek erőtei-SIMONYI IMRE: SZÜLŐVÁROSOM Az egyik mondja: — hát előkerültél, a másik kongja: — bizony megvénültél, a harmadik: nyomomban lődörög, mint egy bitangoló uteakölyük. A Görbe utca már esosszanva jár a bolond Mári foghíjas nyomán — (mint bennem is a régi, fürge balság nyomában a megfontolt céltalanság). A Sugárul meg kétoldalt virágos — menőfélben egy jobbszagu világhoz (mint vőfélynek) gomblyukamba tűzvén a menyasszony-pillantásu verőfény. S mikor a Körös-part felé letértem ez őszi sétán — elállt a szívverésem: egy kölyök horgán, hogy vergődni látom, ezüstfényü, légszoihjas ifjúságom . . . Gyula, 1971: jesebbek lettek, nem divat már a sápadt arc, a fakó, majdnem fehér száj. Aki divatos akar lenni, fényes-pirosra festi ajkát, cakkosra, szív alakúra, és hogy tévedés ne legyen, barna ceruzakonturral ki is hangsúlyozza. Az orcák egészséges almapiros szint kapnak a festékes doboz jóvoltából, és a szem környékén egész szinergia található a sárgától a bíborvörösig, kinek mi áll jól. Akinek eddig nem volt müszempillája, most már ne is vegyen, a pillák színezése a divatos. Ennek az — állítólag vonzóbb — uj arcnak a kikészítést módja természetesen más kozmetikai szereket igényel. Előtérbe kerülnek kréniszerü festékek, amelyeket az ujjunk hegyével kenünk arcunkra, pontosan követve a 30-as évek divatját. Akik még akkor a világon sem voltak, vegyék elő a családi albumból a régi fényképeket, vagy korabeli szinházi újságokat lapozzanak fel, és ha a látottak alapján készítik ki magukat, csak jobban hangsúlyozott vonalakkal és színekkel, akkor megfelelnek a legújabb divat követelményeinek. Várható újdonságok a spray-formában árusított különböző testápoló szerek; lemosóvizek, frissítő, valamint egyéb bőrtápláló és fiatalító szerek lesznek. Az orvosok és a vegyészek olyan bőrtápláló készítmények előállításával is foglalkoznak, amelyeket majd pirula alakjában szedhetünk. Ez a megoldás igen ésszerű, hiszen ilyen módon a bőrt úgy tápláljuk, ahogyan fiziológiás folyamat segítségévei ez a táplálkozási folyamat egyébként is történik, tehát nem csupán külső beavatkozás segítségével GYÓGYVÍZ — OKMÁNY GYULA — Előkerült a gyulai levéltárból Békés megye egyik régi keseriisós gyógyfürdőjének, a szeghalmi gyógyforrásnak az okmánya. A gyógyvizet ivókúrára és fürdésre egyaránt használták: árusítására gróf D’Orsay Emil kapott engedélyt. NEVESSÜNK — Sajnos, kezd nagyon öregedni a férjem. — Miből látod? — Ma már előbb nézi az étlapot, s csak azután a pincérnőt. ❖ >!: — Tudna nekem ajánlani egy jó orvost? — Mit ért az alatt, hogy jó orvos ? — Aki nem tilt el a dohányzástól. * * * — Ha összeházasodunk, drágám, három gyermekünk lesz. — Honnan tudod? — Most még a. mamánál laknak . . . ❖ ❖ í: Pistuka igy szól a papájához : — Papa, emlékszel, mikor arról meséltél nekem, hogy egyszer kicsaptak az iskolából? — Emlékszem. De miért aktuális ez? — Mert a történelem mindig megismétli önmagát . . . * * * A papa ölébe veszi ötéves kisfiát és igy szól hozzá: — Drága fiam, nagy újságot mondok neked. Itt járt a kisangyal és hozott neked egy kistestvérkét. Kiváncsi vagy rá? Akarod látni? A gyerek gondolkodik egy kicsit, majd megszólal: — Nem, papa. Én a kisangyal! akarom látni ...
