Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-29 / 26. szám

8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, June 29, 1972 AZ ÉREM MÁSIK OLDALA: Napfény ország árnyékban Irta: SZILASSY SÁNDOR Több mint másfélszázezer ember költözik éven­­kint Floridába, ahol csaknem állandóan ragyog a nap, íkék az ég és alig kerül pénzbe a fűtés. St. Petersburghban a délutáni újságot ingyen osz­togatják felhős napokon, de ilyen kevés akad, annál több a nyugdíjas idős ember a városban. Vasárnap a belváros környékén csak az utcákon átsuhanó autókban lehet látni hatvanöt évesnél fiatalabbat. Öregekkel van tele minden templom, vendéglő és park. A baj ott van, hogy nagyré­szük nem él gondtalan életet. Sokan nem tudják kifizetni az orvost, a patikát; mások alig kapnak enni az olcsó penziókban. Néha a társadalombiz­tosítási csekk az egyetlen bevételük, az pedig ritkán haladja meg a kétszáz dollárt havonta. Miamiban több mint 100,000-re becsülik a ne­hezen éldegélő öregek számát. St. Petersburgban minden ötödik idős lakos életszínvonala alacso­nyabb az átlagnál. Nemcsak a nyugdíjasok számára jelent prob­lémát a floridai élet. Gyakran megesik, hogy egy­két nyári vakáció után fatalabb házaspárok is beleszeretnek az enyhe kiimába és a szubtrópusi dús vegetációba. Nemrég beszélgettem egy közép­iskolai tanárral, aki New York környékén volt igazgató. A felesége is tanított. Addig gondolkoz­tak havas, esős napokon Floridáról, amig végül is eldöntötték, hogy nincs értelme a további vá­rakozásnak. Mindketten lemondtak állásukról és az asszony szüleihez költöztek Clearwaterbe. Hó­napokig talpalták állás után mindketten, amig rá­jöttek, hogy sok itt az eszkimó és kevés a fóka. Közben a régi pozíciójukat betöltötték és há­rom gyermekükkel együtt változatlanul a roko­nok nyakán élnek, spórolt pénzüket költve — amig majd akad valami állás-lehetőség. Az újonnan jöttékét gyakran szipolyozzák az ingatlan-ügynökségek és a gombamódra szaporo­dó uj települések tulajdonosai. Megesik, hogy új­sághirdetések révén olyan telkeket adnak el, amiken csak gaz és szúrós kaktusz nő, viz és bur­kolt ut éppúgy hiányzik, mint a villany és a csa­tornázás. A floridai élettel vele jár a rovarok hada, me­lyek ellen minden hónapban kémiai szerekkel kell befecskendezni a lakás minden részét, még a szek­rények belsejét is. Rendkívül gyorsan szaporod­nak a férgek a házon kívül is. A chinchbug-nak nevezett állatkák szétrágják a füvek gyökerét és néhány hét alatt száraz legelővé változtatják a gyepet, ha nem permetezik rendszeresen. Éven­te kétszer, május és szeptember táján kezdődik a szerelem-bogarak inváziója. Olyan tömegben raj­zanak uton-utfélen, hogy az autók szélvédő üveg­je és a karosszéria eleje percek alatt barnás-fe­kete masszával boritódok be. Ha nem tisztitja le az autóját a tulajdonos rendszeres időközök­ben, a rászáradt bogár-darabokkal együtt lejön a festék is. Persze, a fürdés sem csupa öröm. Még a nyílt tenger partján levő strandok vizébe is öntenek szemetet éjnek idején. Az öbölben fürdőzők gyak­ran fertőződnek meg coli-baktériummal, ami ma­gas lázat és komoly fájdalmakat okoz hónapo­kig. Évekkel ezelőtt naponta gyönyörködtem egy pálmafákkal körülvett sósvizü tóban, amely a hófehér tollú egret-madarak tanyája volt. Százá­val ültek a bokrok és a fák ágain sötétedés táján és mindig akadt köztük egy-két betolakodó is, fő­ként pelikánok és albatroszok. A múlt évben egy élelmes vállalkozó gátat épített a tó köré, hogy lecsapolja azt későbbi építkezés céljára. A tavat egy-kettőre békanyál fedte be, a madarak eltűn­tek és a partmenti sekély rész öreg autógumikkal van tele. A floridai élet anyagi része sem előnyös néhény szempontból. A fűtés ugyan jóval kevesebbe ke­rül, mint északon, de az év legnagyobb részében annál több a hűtés költsége. A meleg kiima mi­att a családi házak többsége és a bérházak csak­nem kivétel nélkül léghütéssel vannak felszerel­ve, ami nem olcsó mulatság. A tengerparti üdülő­helyeken az éjszakák gyakran hűvösek, de a fél­sziget belsejében és már néhány mérföldnyire a tengerparttól nyomasztó a meleg éjjel-nappal. A megélhetési költségek viszonylag magas vol­ta mellett a kereseti viszonyok meglehetősen rosszak. A lakosok 35 százalékának a létmini­mumnál alacsonyabb a jövedelme. Sok a vándor­munkás, jórészük narancs-paradicsom-zöldbab szedéssel és alkalmi munkával keresi meg kenye­rét, A nagy munkaerő-kínálat miatt könnyű al­kalmazottat találni, igy a bérek alacsonyabbak a nemzeti átlagnál. A kubai menekültek különö­sen Miami környékén olyan nagy számban tele­pedtek le, hogy más bevándorlók nehezen talál­nak munkát. Ezt a történetet — mint annyi mást —, M. C. Cloynak köszönhetem. Elvitt egy sajtófogadás­ra, ami másnap a lapokban első oldalon jelent meg, nagy képekkel és feltűnő címekkel. Ismeretlen emberről volt szó. Egy kínairól. Sokan voltunk, mint általában minde­nütt. A tulprodukció világmé­retű. Nem mindenkinek jut be­lőle, — de főleg sok van újság­írókból, irodalmi termékből, kül­politikai bonyodalmakból, fegyverekből, nylon­­harisnyákból és — kínaiakból. — A fiatalember Singaporeban született, neve Chong-Guan-Lim, most huszonhat éves. Tiz éve átvergődött Taiwanra, majd egy vallásos misszió javaslatára az Egyesült Államokba került. En­nek hét éve múlt. Pártfogója Rev. Eugene Ran­­sen, a First Methodist Church lelkésze. Nála la­kott. Mérnök akart lenni. A lelkész ezt is vállal­ta. — Mivel tudom meghálálni? — kérdezte. Az “r”-betüt azóta sem tudta megtanulni, lágyan “l”-nek ejti. — Tanuljon jól, legyen kitűnő mér­nök, ennyi az egész. A fiatalember meghajolt, s komoly fogadalmat tett, mindig kitűnő rendű lesz. Éjjel-nappal ta­nult, templomba járt, segített a ház körül, virágo­kat locsolt. Harcolt a nyelvvel, tananyaggal, fia­talságával. Az első két évben kitűnő volt. A har­madik évben bekövetkezett a katasztrófa, csak jó­­rendü bizonyítványt kapott. Az egyetemről visz­­szament a templomba. Ott hosszabb időt töltött. Utána a lelkész-lakban jótevőjét kereste. így hív­ta mindig. Nem volt otthon, ez — mint mondták — elszomorította. Annyit közölt, hogy elutazik, s mindent nagyon köszön. Hova megy? Miért? Meddig marad? — erre nem válaszolt. Mosoly­gott, mélyen meghajolt, kis kofferét felvette a földről, nesztelenül betette maga mögött az aj­tót. Négy éve múlt, hogy ez történt. Nem ő me­sélte el. , A lelkész egyideig várta vissza, vagy levelet, egyik sem érkezett. Talán megfordult benne, hogy történt valami — mert megszerette. De hol keresse? Egy kínait? Azután az is lehet, hogy A nevelésügy jelenlegi állapotát gyakran bí­rálják. Nagyvárosokban délelőtti és délutáni “műszakokban” tanulnak a diákok, ami a szo­kásosnál jóval kevesebb órát jelent. Egészen ed­dig diploma-gyárak működtek, amelyek doktori fokozatokat is osztogattak olyanoknak, akik soha az “egyetem” táján nem jártak. Végre ez év ta­vaszán az állami törvényhozás szigorúbb szabá­lyokat léptetett életbe és azt remélik, hogy a magán intézetek megfelelő felügyelet alatt mű­ködnek majd. Talán azt is érdemes megjegyez­ni, hogy helyenként elfogultság tapasztalható a nemzetiségi csoportok tagjaival szemben, kivéve ha nagyobb tömbben telepedtek le valahova, mint a Plant City-i magyaroík, vagy a Masaryk Town­­ban lakó csehek. Minden persze korántsem rossz Floridában. Amikor tél közepén virágba borulnak a városok és a turisták ezrei fűrödnek a tengerben (a benn­szülöttek csak április közepétől használják a strandokat, amikor a viz jobban felmelegszik), vagy amikor a narancsvirágok illata árasztja el az utcákat, senki sem panaszkodik. A giccses ró­zsaszínű naplementék, játékos delfinek és sike­res halászatok minden látogató számára emlé­kezetesek maradnak. Mindenesetre okos dolog kétszer is meggondolni a költözést, mielőtt valaki búcsút mond megszokott környezetének, roko­noknak és barátoknak. Floridában nem minden fenékig tejfel. hazament. Honvágya volt — Ezek az ázsiaiak olyan kiismerhetetlenek. Pedig 1 év múltán mér­nök lehetett volna, lenne lakása, állása, autója. Mi vár ott rá? Vagy csak egyszerűen hálátlan­ság? De a lelkész nagyon jó és finom ember, ha ilyesmi szóba került, — mindig megvédte. — Lassanként mindenki elfelejtette. Hogy is nézett ki, milyen volt az arca, hanglejtése, mosolya, ud­variassága? Mint a többi kinaié. És mások jöt­tek. Újak. Kínaiak is. Egy idő után a templom környék lakói érde­kes és szokatlan jelenségeket tapasztaltak. A ku­tyák indokolatlanul és panaszosan ugattak, vol­tak, akik azt mondták —, valaki járkál a bezárt templomban. A sötétségben egy halvány alak kör­vonalai is derengtek néha, amint az ételhulladé­­kck között turkált. De semmi sem tűnt el, az ut­cában nem tudtak betörésről, senki sem tudott bizonyosat és nem sokat törődtek az egésszel. Éj­szaka aludtak, TV-t néztek, szolid és csendes vá­rosrész. Egyszer a lelkész éjszaka jött haza. Meg­állt a templom előtt. Határozottan lépéseket hal­lott. Ez évek múltán történt. Figyelni kezdett. Az olvasó már tudja, hogy a kínairól van szó! A templom elhagyott, soha sem járt tornyában élt négy évig. Viz nem volt. Élelmet néha — ha nyitva felejtették a templom-ajtót, szerzett a hul­ladékok közül, s akkor vitt fel magának vizet is. Nem borotválkozott, csonttá fogyott. Amikor már többször hallatszottak a titok­zatos neszek, — a rendőrség átkutatta a templo­mot, a pincétől a toronyig. Ott élt négy évet és három napot. Pontosan ennyit! Ezért volt most ez a “sajtófogadás” áramlás. Valami, ami nem erre a világra való, ami érthetetlen. Túlzottan ön­érzetes volt, — vagy elmebeteg? Azt hiszem, nem. Kínai volt. Ázsiai. Valami más. Megfoga­dott valamit, nem tudta teljesíteni, elbujdosott, világgá ment, mint a mesékben. Igaz, nem túlsá­gosan messzire, csak a magasba ment. Onnan nézte a világot, — mint elhagyott. Mindig a ház­tetőket látta és a messzeséget. A látóhatárt. És a látóhatár mögött Kínát! (Folytatás a 9-ik oldalon) A KIWI Irta: Dr. ZÖLD FERENC Dr. Zöld Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom