Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-20 / 3. szám
3. oldal VI AGY A« Hittel«' BÁTOR KÖZVÉLEMÉNYT! Irta: FLORIAN TIBOR Fiatal költőink egy kis csoportja a pornográfia poshadó mocskában állig elmerül, s álmai nyirkos árnyékára vadászik. Fertőzésük ragályként terjed és az emigrációban nincsenek olyan kritikusok, akik védőoltást mernének alkalmazni ellene. De vannak költőink között olyanok is, akik a politika kedvéért elkerülik a lápot. Évszámok emlékeit lengetik lobogójukon, fakuló színeiket évenként újra festik. Dobogóra állnak és dátumokat kiabálnak. Elvek és anti-elvek prófétáiként megszállják a fórumot. Verseik mindig a politika gyorsan rothadó szőlőfürtjei. S ki ma a legnagyobb tapsot kapja, arra borul holnap a legmélyebb hallgatás. És vannak olyanok, akiknek gondja csupán a gyors siker. Hamarmegtanulják, miként lehet vágtában megnyergelni a pegazust. Közöttük is az lesz a győztes, ki már első soraival meghökkenti a szerkesztőt, az olvasót és a — támadások ellen vérttel és sisakkal járó — kritikust Ezek a siker-éhes verselők nagyon vigyáznak arra. hogy hökkentéseik a vers közepén ne változzanak át “értelmes szürkeség”-gé. A fejére állitott tétel után olyan soroknak kell következniük, melyek tízféle kép, hangulat, állítás elemeiből tevődnek össze. A soroknak sohasem szabad úgy kapcsolódniok egymásba, mint a láncszemeknek. Minden sornak kötelessége az ellenkező irányba szaladni, s még hozzá olyan képpel és mondanivalóval, melyet nem ért meg senkisem. A szerkesztő és kritikus idejében féltérdre ereszkedik, és utolsó erejével nem vallja be “szgyenét”, hogy nem értette meg a verset. Elhatározza, hogy kitünteti ezt a kimagasló értelmességet, mert ezzel a kitüntetéssel bizonyítékát adja, hogy mennyire modern ő is. Nemcsak megértést színlel az izmusokkal, a szépség, a nyugalom és a béke elleni merényletekkel szemben, hanem izmossá és gyökérdússá növeli az értelmetlenségeket. Szegény olvasó ezek után a szerkesztők és a kritikusok által dédelgetett értelmetlenségek között maradinak és elfogultnak érzi magát. Két ut marad számára: elfogadni a kitüntetettet és közléssel jutalmazott értelmességet, vagy csendes undorral elfordulni tőle, de közben titokban tartani a véleményét, nehogy a “haladás” ellenségeinek megvetett listájára kerüljön. És vannak költők, művészek, kiknek lába alól elgurul a föld. Fejük fölött — fiatalon is — reménytelenné szürkül az ég. Körülöttük felforr a köd, két szemük kiég, elvesztik sorra erőtlen kezüket. Lábuk az űrbe hull, mellük behorpad és eltűnik lassan. Csak szájuk marad meg, mellyel kortársaiknak vészt és sötétséget kiáltanak. Peszssimizmusuk halálos, körülvesz, mint a hínár és a mocsári mélybe ránt menthetetlenül. Honnan vették ezek a fiatalok a kilátástalan kétségbeesést? Mitől nőtt nagyra bennük a fojtogató nihil ? Miért tiint el agyukból és szivükből minden ut? És most ahelyett, hogy irányt mutatnának, a céltalan kétségbeesésbe lökik olvasóikat. Valaha a kritikusok “morbid”-nak nevezték ezt a költészetet, ezt a művészetet, ma egyszerűen azt Írják, hogy “korjelenség”. Nézzetek körül! A természet ma is olyan csodálatos, mint azelőtt volt. A “szennyeződés” továbbterjedését — előbb-utóbb — egész biztosan megakadályozzák. Az élet pedig nem sivárabb. mint a múltban. A távolságok megkisebbedtek, a napos oldalt gyorsabban lehet elérni. És ki mondja azt, hogy az árnyékban, zuhogó esőben, ködben is nem lehet fénylő szellemi tájakon járni? Csak megfelelő lelki alkat kell hozzá. Mi lenne, ha életünk, az egész föld morbid hangulatú emberekkel telne meg? A derűre vágyóknak merre lehetne nézni, hova lehetne futni, menekülni az ilyen emberi környezet halálos szorítása alól? Vajon nincs-e feladata, hivatása a költőnek? Vajon nem az ő kötelessége egy pesszimizmusra hajló korban fároszt nyújtani és gyermek-szelidségü mosollyal űzni el a rémeket? S ha nem tud ilyen lenni, miért áll dobogóra, miért szeretné befolyásolni és magával ragadni a megsemmisülésbe kortársait? Miért kell állandóan a siránkozás és a nyavalygás regiszterein játszani olvasóinak? És ha már ezt teszi, miért tüntetik ki érte? Miért aggatnak horpadt mellére érdemrendet? Azért talán, mert a legmagasabb rendű művészettel terjesztette a sötétséget, a kórt, a miazmát? A keserűségtől és gyűlölettől habzó szájak köré miért kell hallgatóságot csöditeni? Miért kell magas emelvényre állítani — példaként — a sötétséget, a reménytelenséget? Miért kell — tömjénezéssel — hitelessé avatni az idegbetegek, ferdeszemüek és vakok torz látomásait? Nemrégen ezt kérdezte tőlem valaki: “E’gy becsületes, mértéktartó írással lehet-e komoly változást elindítani a mai megveszekedett világban?” Annyira hivő vagyok — feleltem — hogy még ebben is hinni tudok. Mire alapitom ezt a hitemet? Arra a — levelek tucatjaira és beszélgetések százaira emlékeztető — megnyugtató tapasztalatomra, hogy a szerkesztők, az olvasók, a müteremlátogatók és a koncerthallgatók nagy többsége (öregek és fiatalok) ma is egészséges művészi érzékkel rendelkezik. Ma is — sőt ma még inkább, mint bármikor — vágyik harmóniára, a szépség összhangjára, békére. Csupán egy hangos kisebbség az, amely a művészetek minden ágában — sőt a politikában is — a formarombolást hirdeti, harsogja, üvölti két okból: 1. Formák alkotásához szükséges tudással, gyakorlattal, képességgel nem rendelkezik. 2. Aki közülük rendelkezik is, képtelen pesszimizmusát, hitetlenségét, nihilizmusát, idegbaját, szépség iránti — és arra mégis sirva vágyó — érzéketlenségét és saját formátlanságát harmóniát sugárzó (hiszen ez minden igazi művészet elsőrendű célja) formába önteni. A hangos kisebbség harsogó szavát azonban elnyomná a harmónia és béke igényét magában hordó többség, a szerkesztők, az olvasók, a felelősségtudattal rendelkező kritikusok, müterem- és hangversenylátogatók józan ítélete, ha nyíltan ki mernék nyilvánítani tiltakozásukat a formátlansággal, értelmetlenséggel, zavarossággal, morbid szemlélettel szemben. Tapasztalatom az, hogy nagyon sokan hallgatnak, vagy Ízlésükkel ellentétes véleményt nyilvánítanak, mert attól félnek, hog a maradiság vádjával illethetik, sőt esetleg kigunyolják őket. Senki sem meri vállalni annak látszatát, hogy nem halad eléggé gyorsan a korral, hogy' nem “modern”, hogy szemben áll a kultúra, a művészet forradalmát hirdetőkkel. Senkisem gondol arra, hogy tulajdonképpen ezek a “forradalmárok” az igazi reakciósok. Minden haladás fejlődés, aki haladó, az fejlődni akar és fejleszteni. Nyilvánvaló tehát, hogy minden rombolást, reménytelenséget, céltalanságot hirdető a haladás ellensége — lerombol maga körül mindent, amit fejleszteni kellene — és igv reakciós! Miért lenne tehát szégyen szembeállni a rombolókkal, a beteg szemüekkel, az idegbajukat terjesztőkkel, a nihil felé rohanókkal, a reakciósokkal? A többség velünk van, csak a hangosak mérgezett nyilaitól, nyílt és szervezett támadásaitól, Thursday, Jan. 20, 1972 vagy orvlövészeitöl fél. Nem kell tehát egyebet tennünk, mint fölszabadítani félelmétől az egészséges szépérzékkel rendelkezők nagy táborát, A becsületes és bátor közvélemény megszólaltatása legyen a legfontosabb feladatunk! Ehhez kérem az olvasók, a szerkesztők, a kritikusok, a kiállítás-, a műterem- és koncert-látogatók nagy táborát. Ha az igazság velünk, ki ellenünk? New York. 1971. január BÉLYEG-SAROK A BÉLYEG JÖVEDELMEZ LICHTENSTEIN — Pontosan 10,086 Tnillló svájci frank folyt be 1970-ben a kis Lichtensteinhercegség állampénztárába az államilag szervezett bélyegeladásból, közli a hercegi kormány nemrég megjelent évi beszámolója. Ez az előző évi összjövedelem (55,88 millió frank) kereken 28 százaléka. A bélyegeladás 17,62 millió csúcsmagasságot ért el 1967-ben, amikor Hans-Adam lichtensteini trónörökös házasságot kötött a Münchenből származó Maria Kinsky grófnővel, és ezt az eseményt bélyegblokkon örökítették meg. A bélyegeladás tehát 1966-tól 1967-ig négy millióval, 17,62 millió frankra emelkedett, majd 1968- ban 15,73 millió frankra esett vissza. 1969-ben és 1970-ben újból lehetővé vált, hogy a 16 milliós határt valamelyest átlépjék. Az értékcikkeladásból és a készpénzzel való bérmentesítésből eredő jövedelem évek óta Lichtenstein állam legjelentősebb bevételi forrása. Például a kereseti, társulati és vagyonadóból származó bevételek 1970-ben csupán 9,53 millió frankot értek el. A vám jövedelemből eredő részesedés — Lichtenstein vámunióban van Svájccal — az elmúlt évben 9,16 millió frankra rúgott, igy a bevételek sorában csak a harmadik helyet foglalja el. , * Ahogy közeledik a szapporói téli olimpia megnyitásának napja, egyre gyarapodik az előhirnökül kiadott bélyegek száma. Az egyes címletek különböző sportágak izgalmas jeleneteit örökítik meg. Luxemburg és Lichtenstein négy-négy, Bulgária 6 értékből és egy blokkból álló sort adott ki; a blokkon az olimpiai láng az ábra. A Perzsaöböl sejtségei is jelentkeztek, bár bizonyos, hogy sportolói nem lesznek ott Szapporóban. Viszont kiadványaik szépek és változatosak. Aj man hatcimletü sort és blokkot bocsátott ki, Manama pedig egy' maratoni sort, húsz értékkel. Ras AI' Khaima a korábbi téli olimpiai győzelmekről emlékezett meg hat bélyegen. Umm A1 Qaiwain előbb egy tizeimletü sort, majd a müncheni olimpiai sorához csatlakozó két blokkot a szapporóinak szentelte. Libéria hatcimletü sorozatában az egyes bélyegek ábrája két mezőnyre oszlik: az egyiken sportjeleneteket, a másikon állatképeket láthatunk. A sorhoz blokk is csatlakozik. Togo 2 bélyeggel gyarapította a filatéliai dokumentumok számát, mig a Francia Polinézia szerényen megelégedett egy 20 frankos bélyeggel. Mosolyogjunk Az asszony* uj ruhát követel a férjétől, aki szeretné megkerülni az ügyletet. — Már az egész környék ismeri a ruháimat. Nem tudok kimenni az utcára! — sopánkodik az asszony. A férj kicsit gondolkodik, aztán igy válaszol: — Mi lenne, ha elsejétől más környékre költöznénk ? * * * Először utazik külföldre a férj, bucsuzás közben ezt mondja kis feleségének: — Aztán remélem, hü leszel? — Nyugodtan utazhatsz, hü leszek. — Biztos? — Száz százalék. Csak akkor van kedvem megcsalni téged, ha látlak ... Flórián Tibor
