Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-04 / 18. szám
X& oldal MAGYAR HTRAM I EAJTÓVADASZAT (Folytatás) Robogás hallatszott kint a sötét éjben — jön a vadász társaság! Az erdői ut kanyarulatánál egyszere kibukkant két fényes szem — a kocsik égő lámpásai — utánuk megint kettő, megint kettő, s még kettő! — négy kocsik! —, mind egyikbe két ülőt számítva — nyolczan érkeznek — mi kettőnket, a már megérkezetteket hozzá számítva complet számban tizen leszünk! Ösmerve az ilyen viharos megérkezések után tüstént bekövetkező zűrzavart, legtanácsosabbnak találtam kész ágyamra lefeküdni, és kinyújtóztatott testem teljes hosszával az én territoriális birtokomat a tolakodók ellen megvédeni. Jöttek.is, mind a nyolczan nagy kopogással, hahotával, a legjobb kedvben, hoztak is be magukkal meg a nyitott ajtón át anynyi hideg levegőt, hogy a szoba rögtön kihűlt. Én orromig húztam a takarómat, azok pedig azon panaszkodtak, hogy a szoba nagyon bevan fűtve. Most következett a legveszedelmesebb pillanat. A megérkezettek levetfcozése. A sűrűén falba vert szegek, a hosszú padok rögtön megteltek bundákkal, téiikabátokkaí, puska tokokkal, úgy nézett ki, mintha nem is tizen, de dupla számiban, húszán lettünk volna. A vadászembereknél is úgy van, mint a dió héjazásnál, több a héja, mint a magva. Kosarakat is hozott némelyike az ő saját Ízlésének megfelelő eledellel. Az elég nagy szoba meg volt tömve úgy, hogy alig mozoghattak benne. Én csendesen fekve csak néztem és vártam, míg Ő kelmék lecsillapodnak. Végtére mindenki kiszemelvén fekvő helyét, ott be is rendezte magát. Négyen a hosszú padokon vetettek bundáikkal és egyéb öltönyeikből ágyat, négyen a padlón szénából készítettek fekvőhelyet. (Szalma Pétervár környékén, ahol a ibuza, a rozs nem terem, igen ritka tárgy!) Maradt éppen annyi hely a közlekedésre, hogy mi a hosszú asztalnál, a mormogó Szamovár mellé, a feltálalt ételek közelében, kik a pádon, kik vadászunk bútoraiból requirált lyukas szalma székein, könyököt könyökhöz szorítva, elhelyezkedtünk. Vadászunk neje egy roppant nagy tálban, lágyra főzött tojásokat hozott be. Ezen váratlan meglepetésért az egész társaság egyhangú hürrá-vaí jutalmazta meg, és megkezdődött a balthazári zabolás. Volt is elég, pedig legizletesebb enni és inni való szép rendben feltálalva. Az asztalnak jobb kézi végén állott a csillogó fényesre kifent sárga rézes Szamovár, ép oílyan rézen hosszú tálcán. A bent forró víznek gőze felhőként szökött ki a fedele felső üregeiből, alatta a fehér hamun át meg pislogott a nem kihűlt parázsok vörös fénye. Körülötte mint csirkék a . kotyogó tyuk mellett, a thea poharak szorosan egymás mellett, bennük egy-egy thea kanál, melchior nagyobb részt, de pár darabja ezüsthői is. Egy másra rakva, a hely szűke miatt, a poharak alá járó kis porczelián csésze aljak. A porczelián thea kanna az orrábadugott szabadon lógó thea szitával, mely arra szolgált, hogy a mély vízben felolvadt thea levelei a poharakba ne essenek. Egy papír zsák telve avval a hires négyszer raffinirozott kristályosán csillogó de kristály kemény orosz czukorral — ás egy másik zsák édes süteménnyel. A felső oldalán jobbra, balra kiálló fülei, melyek alul oda ragasztott fával vannak bélelve, nehogy az ember a Szamovár áthelyezésénél kezét az izzó* résen megégesse — és ahol a hasából kiálló csappal bezárt orra a melyből lassú csöppekkel folyt ki a forró viz, az ez alá helyezett réz csészébe, a Szamovárnak valami élő lény színezetét adták. De úgy is van. Ilyen csiilámló fényes Szamovár érzékeink nagyobb felét elfoglalja. A nézést, a tapintatot, a hallást. Ha még az aromatikus füvei megtelt thea kanna is hozzájön érzéseink maradéka, a szagolás és ízlés is ki vannak elégítve. Az oroszoknál a Szamovár mormogása a társadalmi összejövetelek élvezetei közt fő szerepet játszik. Ilyen forró Szamovár mellett az ember nem érzi a magányosságot. Mikor kihűlő félben van, akkor egy különös melankolikus hosszú hullámzó hang a hattyú dala. A Szamovár volt asztalunk főbb dísze és legtekintélyesebb tárgya. Mellőle tiszta fehér abroszon az asztal hosszában lefelé voltak, változó cziffraságu és formájú tálakon a lágy tojások, egy jókora darab roast-beef, ezt egy ujjan érkezett angol tagtársunk hozta, préselt Caviár és swajczi sajtok, szardíniák felcsavart pléh pikszisükben kolbászok, (szalámi és lyoni), straszburgi ludmáj pástéta gömbölyű, vörös lemezes, fedeles csészéjében, egy négyszögű darab friss irósvaj, Freimann-né sütötte, már jó vastag szeletekre vágott, pompás csokoládé színű fekete kenyér egy lapos, tiszta szalvétával fedett kosárba szép rendben elhelyezve. Az asztal közepén pedig katona rendben felállítva igen jóhirü orosz tisztított rozs pálinka, mellette az angol keserű. Föliebh a Madeira, Xeres, Pontét Canet vörös franczia borok. Mindezek környezve apróbb nagyobb' poharakkal. Volt ott még egy puffant palackban .Benedictina likőr is. Nem lévén több hely az asztalon, egy tisztességes nagyságu papír zsákot interim az ablak deszkájára helyeztek. Ebben volt a csemege dió, mandula, füge, dattlik, száradt szőlő, mogyoró. Ez, a csemege ebéd vagy vacsora után egyben járt a Benedictina likőrrel. Végső italnak pedig annyi thea, a mennyi kitelt a nagy poczakos Szamovárból. Az így feltálalt asztalhoz nem sokat kelle kérnünk “tessék kérem helyet foglalni”. III. KÉREM. LŐJ JE MEG A FÉRJEMET! —- Kik is voltunk? Ha még jól emlékezek, volt egy, a mi kellemetlenségünkre csali félig süket prókátor. Evvel az eszmecsere és értekezés csak ordítással volt lehetséges. A kinek beszélni kellett vele, az a mondókát nem sémithatta le udvariasra, rövid szóval, nyersen iparkodott tőle szabadulni. Ezen okból eredtek többször aprehenziók, félreértések, czivakodások is a prókátorral, a ki különben igen becsületes, jószivü ember, és őszintén ragaszkodó, jó barát volt. Jellemzi a szerencsétlen süketeket az, hogy rendkívül érzékenyek, és gyanuskq dók; ha valakit, vagy pláne az egész társaságot nevetni látják, tüstént azt féltik, hogy Ö rajtuk nevetnek. Habár a mi Prókátorunk ebben kivételes tünemény volt, még is óvatosan kellett vele eljárnunk, nehogy' tüdőnket vesztő ordítással kelljen őtet csillapítani. Ő pápaszemmel ugyan, de igen jól lőtt és tapasztalt vadász ember volt, Engemet nagyon megszeretett, meglehet azért leginkább, mert én a legnyája-' sabb arczkifejezéssel hallgattam türelmesen végig az ő mondókéit és csak kikerülhetetlen helyzetben ordítottam feleletemet az */ ő füleibe. Most az asztalnál is mellém fúródott Az én és az egész társaság szerencséjére, ezen a napon én voltam a piktoroknak egyedüli képviselője. Azt constatáltam, ha két piktor összeül, ezek azonnal belebonyolódnak a végtelen művészeti kritikákba — az ostoba vevő közönség értelmetlen részrehajlóságába s. a. t. Az ilyen tárgyalásokat előidéző factumok nem merülnek ki, de kimerülnek untukban azok, a kik ezen tárgyalásokat hallgatni kénytélénittettnek. Másik könyökömhöz szorítva ült egy orvos, az én és a társas tagok egésségének mentprja. Ez nem talált elég szép szavakat az é mai és majd holnapi naphoz hasonló kirándulások feldicsérésére. Azt állította, hogy csak is a pétervári szokott mozdulatlan kényelmes életmódnak ilyen erőszakos megzavarásával lehet a megsérült vért ismét- folvóvá tenni és evvel sok betegségeket, bajokat megelőzni. Ő kényszeritett engemet ■ is. a vadászatra, és valóban, evvel mentett meg a már-már rajtam erőt vevő idegbajaimtól. E mai napig hálálom ezt neki — az az emlékének — hiszen a is már elvándorolt oda, ahová mi is vadászok vagy nem vadászok követni fogjuk. ^ ^ 6 ' ^ (Folytatjuk) yjgf ■’ Thursday, May 4th, 1972
