Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-23 / 12. szám
8. oldal MAkyak hikaüö Thursday, March 23, 1972 Válasz egy elfogult levélre írta: FLÓRIÁN TIBOR (Valakinek és A kiegyensúlyozottság polcán ülsz, mint egy denis magaslaton. A harmónia, a belső béke magaslatán, amely az emberi élet legnagyobb ajándéka. Mondom itten ülsz és onnan felülről (az ál-megbákéltség, a szenvedéseken túliság csúcsáról) írsz nekem. Nekem a — szerinted — lázadó és forrongó pogánynak. Hát én lázadó nem vagyok, mert alávetem magam minden természeti törvénynek (nem is tehetnék másként). Nagyon is tervszerűnek és célszerűnek találok mindent. A világegyetem, az élet rendje tetszik nekem. S általában éppen a rendnek vagyok legnagyobb híve, (ilyen értelemben nyilatkoztam és cselekedtem mindig). Mindenhol a rendet keresem és ezt akarom megteremteni ott, ahol nincs meg. Ezt úgy hiszem nem tehetném, ha magamban még nem lenne — legalább is viszonylagos — rend. Vagyok annyira egész ember, hogy előbb magam leszek azzá, amit másokban és általában mindenben és mindenkiben látni szeretnék. Annyiban azonban lázadó vagyok, hogy szeretem a szabadságot. írtózom mindenféle megkötöttségtől. Megkötöttségnek nevezek minden pártba, klikkbe, vagy szektába való tartozást. Te, úgy vélem, nem tudsz elképzelni szektán kívüli erkölcsiséget. Egy olyan erkölcsiséget, mely éppen azért megingathatatlan, mert nem függ senkitől és semmitől. Minden párt-, vagy szektanézeten felül áll. Pedig ilyen is van és éppen ezt nevezem erkölcsi világrendnek, igazi külső és belső harmóniának. Te azonban azoknak táborához tartozol, akik a fentebbi elv vallóját lázadónak, vagy “pogánynak" nevezik. Holott az ilyen "pogány” képviseli éppen a párton kívüli, tehát pártatlan ítéletet, a szellemi felülállást. A pogány jelző reám nem talál. Csak a tagadóra, arra, aki már természeténél fogva elveti az igazságot, a hitet és a rendet. Én pedig elfogadom mindenből azt és csakis azt, amit helyesnek ítélek (egyébként tévedhetek is, de ha meggyőznek, beismerem tévedésemet). Ezt pedig úgy érhetem el, ha mindenen kívül (tehát fölül) állok. Csak így tudhatok elfogulatlanul vélekedni és ítélkezni. Egyébként nevezhetem ezt nyíltszeműségnek is, amikor semmiféle nyájvélemény nem befolyásol. Meghalgatok mindenkit (még a gyermeket is), átszűröm véleményéből a helyest és beillesztem saját erkölcsi világrendembe. Ezt a védőbeszédet magam mellett, mint az általad elképzelt rend vádlottja mellett, nem tartottam volna meg, ha nem te lettél volna a vádló. így azonban érdemesnek és szükségesnek tartottam meggyőződésedet (az már más kérdés, hogy tényleg sikerült e?). Sajnos legtöbb barátom, de főképpen ellenségem, egvoldalúan ismer, tehát félreismer. Van, aki eppen az ellenkezőjét állítja a leveledben felsoroltaknak. Be különben is miképpen tudhatsz néhány írásomból teljes képet alkotni felőlem? Ügy cselekszel, mint aki a teremtés (az alkotás) törvényeit nem ismeri. Nem tudod, hogy a vers, vagy bármilyen más, átfűtött állapotban teremtett írás csak egy átfutó "ilianatot rögzít. Egyéniségünknek csak kis részecskéjét, mely az alkotás pillanatában és a véletlenség folytán (külső körülmények hatása, stb.) éppen akkor túlsúlyba került. Egyébként, mint kis mozaikkocka, beletartozik ezerszínű szellemi boltozatunkba Ez a bennünk feszülő, színes boltozat a mi szel’emi állásfoglalásunk az életben és körülményeinkkel, környezetünkkel szemben ... Ismételten azt tanácsolod, hogy írjak a “belső mindenkinek.) csendéről, arról, ami bennem zeng. Engedd, hogy megtámadjam magát a fogalmat. A csend nem létezik, még úgysem, mint kis mozgási szünet. Lehetetlen nem hallani a forgó élet szüntelen neszét. Ez vesz körül (mint szín és hangparány), ha kint a szabadban állsz és ha bent ülsz szobádban. Itt is érzed véred zúgását. A csend csak annak létezik, akinek nincs kapcsolata az élettel, aki nem figyel és nem gondolkodik. Mert az ún. “belső csend” is tele van mozgással, lüktetéssel, valami felé való folytonos haladással. Az egész létezést átfogó “csend” nem az “érzések hangtalan muzsikája” csupán, ami így, önmagában teljesen feminin, erőtlen és megvalósíthatatlan lenne. Ha már a csendet, mint fogalmat, vagyis inkább, mint egy nem létező állapot meghatározását megtámadtam (azért természetesen továbbra is kénytelenek vagyunk használni ezt a kifejezést), akkor annál inkább tagadom a “termékeny” jelző használatának jogosultságát az általad megfogalmazott “csend” mellett. (Csak termékeny magányról — és nem csendről — beszélhetünk művészeknél. Ez szükséges az alkotáshoz.) Ez a “csend” csak annyiban termékeny, hogy néhány vers, néhány mű megírásához segít. Máskülönben a "csend” terméketlen, a mozgás halálát, a lét forgásából való kiesést jelenti... Ami a halállal való kacérkodást illeti, az távol áll tőlem. A halál nagyon is komoly problémája, mondhatnám egyik legfontosabb pillére erkölcsi és szellemi világrendemnek, amit sohasem hagyok figyelmen kívül. Nagyon jól tudom, hogy a halál az a legnagyobb sarkaló erő, amely alkotásra és a jóra is ösztönöz. Egyébként annyira optimista vagyok, hogy a halált sem tudnám teljesen sötét színekkel festeni. Egészen más felfogásom van róla, ami ugyan nem dogmatikus (paradicsomi gyönyörökkel kecsegtető), de a tervszerűség elfogadását és a remény színeit is magába hordozza. Azt írod: keveset éltem. Lehet. (Bár nem tudom, hogy élet alatt a munkát, az örömet, vagy a szenvedést érted?) De mennyivel éltél te többet? Nem vonom kétségbe munkád, örömeid és szenvedéseid mennyiségét, de azt hiszem, hogy a lelki élet több stációján mentem már keresztül, mint te. Nálad csak egy bigottságba ferdülő hit adja meg a lelki harmóniát. Nálam más is. Ez az elfogultságod az oka — az élet teremtő erő helyett — a ködnek, benned és körülötted. Még meg kell jegyeznem — veled ellentétben —, hogy az erő kereszteletlen állapotban is lehet művészi erő. Ha Praxiteles szobraira gondolsz, igazat kell adnod nekem, hogy a "müvészi”-nek nem velejáró tulajdonsága a megkereszteltség, az éppen úgy lehet pogány is. Bármely hit vallója lehet művész. Munkája, még, ha goonsz, akkor is művészet marad, csak az a fontos, hogy a formába öntött mű tökéletes, tehát művészi legyen. (Baudelaire a költészet kereszteletlen fejedelme lehetne csupán a te felfogásod szerint.) ... A “járkáló fák” hasonlata nagyon szép a leveledben. Ezzel a hasonlattal — a magamfajta természetrajongó számára — igen rokonszenvesen határozod meg a művész hivatását. De meg kell jegyeznem mégis, hogy ítéleted csak felerészben helytálló. Az igazi művésznek "járkáló fának” kell lennie tényleg, üdítenie és gyönyörködtetnie kell, de anélkül, hogy erre "tervszerűen” törekednék. Ennek önkénytelenül kell jönnie. A művész elsősorban azért ad művészetet, mert ez számára a legtökéletesebb kiélési forma. Tehát az alkotás pillanatában nemcsak szeretet van benne, de jókora önzés is. A kész alkotást azonban szívesen adja mindenkinek. Az alkotás után válik igazán ajádékozóvá. A "TITKOK” KISZIVÁRGÁSA (Folytatás a 6-ik oldalról) hozzájuthat egyhez. A másolatok terjesztése szinte beteges tünetté vált. Washingtont valójában rendkívül intelligens titkárnők irányítják, akiket a feledékeny kabinettagok hol erről, hol arról kérdezgetnek, igy tehát maguknál tartják a xerox-másolatokat arra az esetre, ha valamit mégis elfelejtenének. A xerox-rendszer olyan egyszerű, hogy Washingtonban senkisem tud meglenni nélküle. Egy példa: Henry Kissingernek találkozója van az elnök legfontosabb tanácsadóival a Fehér Házban, hogy megvitassák, mit tegyenek az indiai—pakisztáni válság ügyében és természetesen azt kívánja, hogy a tanácskozásról készítsenek jegyzőkönyvet. A hivatalos gyorsíró által elkészített jegyzőkönyvet aztán sokszorosítják és a példányokat kiosztják a résztvevők között, hogy minden érdekelt tudja, mi hangzott el és mi a teendője ezzel kapcsolatban. Most pedig nézzük meg, mi a helyzet a Fehér Ház alagsorában, ahol a sokszorosító működik. A készülék kezelője, hacsak rendőrt nem állítanak mellé, 10 vagy 15 példányt is “lehúzhat” a titkos feljegyzésről és tetszése szerint terjesztheti. A “kiszivárogtatás”. lehetőségei tehát nyilvánvalóak. Azokról a példányokról is lehet másolatot készíteni, amelyeket a Kissinger-féle ülésen résztvevők kaptak. Ezeket a másolatokat aztán mindenki a saját osztálya “felelős személyének” adja át. Az egyes példányok titkárokon és munkatársakon keresztül jutnak el az érdekeltekhez, s ezek a titkárok és munkatársak mind-mind hozzájuthatnak a xerox-géphez. S noha többségük csak a címzetthez juttatja el az üzenetet, elvben bárki készíthet másolatot és tetszése szerint terjesztheti. Ez nagyon megnehezíti Edgar Hoover (az FBI igazgatója) munkáját, aki igyekszik betömni a “réseket”. A Pentagon-dokumentumok kiszivárogtatóját könnyű volt megtalálni, az Andersondokumentumok esetében azonban már éppen a xerox miatt — más a helyzet. Nehéz lenne bebizonyítani, hogy a legutóbbi kiszivárgások az amerikai köztisztviselők vágy Nixon-ellenes vagy háboruellenes érzelmeivel függnek-e össze. Mindkét csoport tagjai hagyományosan az elnököt szolgálják, függetlenül attól, hogy ő mit tesz. Ha azonban a titkos okmányok xerox-szal sokszorosíthatók és ily módon terjeszthetők, a véletlen és szándékos kiszivárogtatás esélye természetesen sokkal nagyobb, mint a múltban bármikor. A gyors és korszerű sokszorosítás sokkal nagyobb befolyást gyakorol a biztonsági szempontokra és a diplomáciára, mint azt feltételezhetnénk. Az elmélet az volt, hogy a dokumentumok gyors másolása és sokszorosítása elősegíti a tudás, a tájékoztatás és az igazság terjesztését és noha ez részben igy is van, az elmélet a gyakorlatban néha nagyon meglepő eredményeket hozott. így pl. a nagyköveteknek és az amerikai külképviseletek más tagjainak, akik eddig nyugodtan tájékoztathatták bizalmas értesüléseikről a külügyminisztériumot, most számítaniuk kell arra, hogy ezeket a bizalmas utón eljuttatott információkat lemásolják és sokszorosítják, tehát sokkal körültekintőbben kell eljárniuk. így tehát úgy tűnik, nem politikai vagy filozófiai, hanem elsősorban technikai rejtélyről van szó. Ezen túlmenően elárasztja a tisztviselőket adminisztrációs munkával és nem hagy nekik időt arra, hogy fő problémáikat meghatározhassák s eldönthessék. A korszerű sokszorosítógépek nem tájékoztatják, hanem rabszolgává teszik és öszszezavarják Washingtont, megakadályozzák a biztonsági problémák megoldását. James Reston
