Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-23 / 12. szám

6. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, March 23, 1972 ÁGACSKA írta: HALÁSZ PÉTER Valamikor régesrégen, ősidőkben, pontosabban: az 1966-os esztendőben (ugye, mily messzinek és el­múltnak tűnik?), úgyszólván egyik hétről a másikra lett világhírű egy valószerűtlenül vékony, törékeny, álmodozón ke­­rekretágult szemű kis angol lány, akit Lesley Hornby-nak hívnak. Nem ismerős a név? Aligha meg­lepő, minthogy Lesley Hornbyról soha senki sem hallott. Úgy azon­ban, hogy: Twiggy — már minden­ki ismeri. Az iskolában az osztály­társai "Piszkafá”-nak csúfolták, mert olyan volt csakugyan, mint a piszkafa, attól lehetett tartani, hogyha nagyobb szél kerekedik, hát menten elröpíti. De ha valakinek nagyon jó szeme volt, akkor fölfedezhette, hogy ez a süldőlány több és érdekesebb, mint első pillantásra tűnik: érdekesebb és jellemzően fejezi ki, nézésével, egész megjelenésével a kor bakfistipusát. Sajátos módon minden évtizednek kitermelődik a maga kü­lönleges és egyéni bakfistipusa: a harmincas évek­ben Judy Garland, a negyvenesekben Deanna Durbin, az ötvenesekben Hailey Mills — a sors pedig úgy hozta magával, hogy a hatvanas évek bakfislánytipu­­sa Twiggy legyen. A londoni Chelsea-ban lévő régi­ségpiac egyik bódéjának fiatal tulajdonosa, Nigel Davies figyelt fel reá, fodrászhoz vitte, rövidre vá­gatta a haját, fényképet csináltatott róla és azt oda­adta a Daily Express című bulvárlap egyik szerkesz­tőjének. A szerkesztő elnevette magát a kép láttára, tetszett neki és címlapra tette ezzel az aláírással: Az J966-os év arca. Néhány hónapon belül nemzetkö­zi hírű modell lett Twiggyből — nagy divatszalonok versengve kínálták szerződéssel. Twiggvre nem lehe­tett olyan ruhát adni, hogy ne keljen életre az a ru­ha, hogy ne hassa át Twiggy egyénisége, hogy ne te­gye utánozhatatlanul maivá, "up-to-date”-é, humoro­sak lettek rajta a kis ruhák, bolondosak, kedvesek, bakfisosak — a hatvanas évek bakfisegyénisége kel-Leonid Brezhnev, a szovjet Kommunista Párt főtitkára, mondotta a szovjet szakszervezetek közgyűlésének megnyitásán: Nixon elnök májusi látogatása rendkívüli jelentőségű, mert a két or­szág közötti (kapcsolatok javulását eredményez­heti és általános enyhülést eredményezhet. Ame­rika és a Szovjetunió együttműködése minden­képpen kívánatos a nemzetközi béke szempontjá­ból, ez azonban semmiesetre sem történhet bár­milyen harmadik ország rovására. (Az újságírók megjegyzik: kétségtelen, hogy a “harmadik or­szág” említésével Brezhnev Vietnamra gondolt. — Szerk.) Austinban (Tex.) egv halálraítélt megfellebez­­te büntetését azzal az indokolással, hogy ha vég­rehajtják rajta a halálos Ítéletet, ez “szokatlan és kegyetlen” büntetés lenne és ezért alkotmány­ellenesnek tekinthető. A texasi Fellebbezési Bün­tető Biróság elutasította a fellebbezést. Hussein király, Jordan uralkodójának azt a ja­vaslatát, hogy létesítsenek olyan állam-federá­­ciót, amely a Jordan folyó Nyugati Partját ösz­­szekötné a Keleti Parttal, az arabok azzal az in­dokolással utasították el, hogy a javaslat nem egyéb, mint az Egyesült Államok “manővere” an­nak érdekében, rogy megbontsa az arab államok egységét. Golda Meir, izragli miniszterelnök, in­dokolása pedig igy hangzik: A javaslat azért el­fogadhatatlan, mert a békét meg sem említi. A javaslat alapja nem a szembenálló felek közötti megegyezés. tette életre mindet. így történt meg az a sajátos eset, hogy míg a megelőző évtizedek bakfis-tipusait moziszínésznők kreálták — Judy Garland, Deanne Durbin, Hailey Mills — a havanas évekét a modell. Talán ez is korszerű fejleménynek tekinthető. Ebben a mi korunkban egy kicsit mindenki színész és szí­nésznő — az öltözködés merész újszerűsége és extra­­vagánciája játékosabbá és mulatságosabbá tette a mindennapi élet színtereit is. Twiggy négy esztendőn keresztül Nyugat-Európa és Amerika legnépszerűbb és legkeresettebb modellja volt, megjelent a leghíre­sebb magazinok címlapjain, a Life tői a Harper’s Bazaar-ig, a Vogue-tól a Paris Match-ig. Húsz éves korára megelégelte és nyugdíjba vonult. Hogy a négy esztendő során nagyon sok pénzt keresett és — font­sterlingben számolva — milliomossá lett, az talán nem is nagyon meglepő. Most azután, két évvel "vis.z­­szavonulása után, huszonkét esztendős korában Twiggy elindította második karrierjét: filmszínésznő lett. A “The Boy Friend” című film női főszerepét játssza, énekel, táncol, revűsztár, primadonna, szub­­rett egyszemélyben — a filmet roppant nagy sikerrel játsszák egyidőben Amerikában és Angliában, s már nincs kétség afelől, hogy meghódította a közönséget ott is, itt is. A világsiker biztosítottnak látszik. * A filmnek Twiggy nem csak a sztárja, de tulaj­donképpen finanszírozója is, együtt azzal a Nigél Davies nevű fiatalemberrel, akinek (mint emlékez­nek rá) bódéja volt a chelsea-i antikpiacon és aki fölfedezte a bakfislányt, s a Twiggy nevet adta neki. Twiggy annyit jelent, hogy Ágacska, s míg fogalmi rokonságban áll az iskolai gúnynévvel, hogy Piszka­fa, nem kell erősítgetni, hogy mennyire más. Piszka­fa, az csupa próza, Ágacska, az csupa költészet. A fiatalember azóta is egyfolytában menedzsere Twiggynek és legjobb barátja, bár házasságot nem kötöttek és nem is élnek együtt, Twiggy változatla­nul otthon lakik szüleivel Twickenham-ben és regge­lire zabpelyhet főz neki a mamája. Egyébként a fia­talembert sem hívják többé Nigel Davies-nek, de az annál sokkal dallamosabb Justin de Villeneuve név­re hallgat, ha ugyan még egyáltalában szüksége van arra, hogy bárkire is hallgasson. Elég az hozzá, hogy ők ketten, Twiggy és Justin de Villeneuve annyi pénzt kerestek négy év során a modellozással és a menedzseléssel, hogy elhatározták: filmet finanszí­roznak, elindítják Twiggy mozisztári karrierjét. Az egyik legeredetibb és legszertelenebb, 'minden új filmjével szelet vető és vihart arató filmrendezővel állapodtak meg: Ken Russell-al. A társulás szeren­csés volt; az ötletes Russell megtalálta a megoldást arra, hogy Twiggyt, akinek csak alig néhány hónap­nyi idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy táncolni, éne­kelni tanuljon — revűsztárként mutassa be a közön­ségnek. Sandy Wilson az ötvenes évek elején írta a “Boy Friend” című musicalt — kedves, hangulatos, nosz­talgikus reminiszcenciája volt a huszas évek meló­diáinak, flörtös, flapper-es, flitteres légkörének. 1953- ban mutatták be Londonban, kétezer előadáson át futott táblás házakkal, utána New Yorkban játszot­ták két évadon át. Russell a filmváltozatban a dara­bot, legalábbis annak cselekményét inkább csak nyersanyagnak tekintette. Az ő verziójában egy kis társulat a Boy Friend bemutatására készül — még­hozzá igen nagy izgalommal, minthogy tudomásukra jut: a premierre eljön a híres hollywoodi filmrende­ző is. A darab sztárja azonban (akit a filmben Glen­da Jackson játszik) reménytelenül indiszponált álla­potba kerül s ekkor választani kell, vagy elmarad a premier, vagy beugrik a primadonna “dublőz”-e, aki még túlságosan zöld, túlságosan kiforratlan és felké­születlen a szerep eljátszására — senki sem álmodta, hogy majd éppen a premieren őneki kell eljátsza­nia — de legalább tpdja a szerepet. A dublőz, ter­mészetesen Twiggy. Russell ötlete pompásan beválik: Twiggynek jo­gában áll botladoznia egy kicsit, bájosan sutának lenni, kezdőnek és ámultnak, szorongónak és lámpa­lázasnak — hiszen csak beugrik a rutinos primadon­na szerepébe, aki természetesen sokkal jobb és biz­tonságosabb volna, mint ő. Olyan kétfedelcs pszicho­lógiai megoldás ez, amely nemcsak a köznöségnek segít, de minden bizonnyal segített Twiggynek is, olyan aggodalmakat szabadíthatott fel benne azáltal, hogy jogosulttá tette a lámpalázas aggodalmakat, amelyek különben leküzdhetetlen gátnak bizonyul­tak volna. A film azonban mégsem szorul a "színpad a színpadon” mesterséges keretei közé, erről már Russell gondoskodik: a hollywoodi filmrendező ugyanis, nézve az előadást már álmodozni kezd, lelki szemeivel azt látja, hogy miként vinné ő filmre a musicalt a közönség tehát már azt látja, amit a hollywoodi filmrendező lát — a lelki szemeivel. Az pedig — kell-e mondani?’— gyönyörű. Életrekelnek hajdani, nagy hollywoodi filmek legkáprázatosabb és legszivárványosabb revűképei, Búsby Berkeley meseszerű girl-parádci, karcsú lábak küllőivel pergő óriáskerék, pazar színek, ritmusok, táncok, meló­diák, szépséges lányok kavalkádja. S mindez csak keret Twiggy bájos zavarához, amely ílymódon dra­maturgiai része, sőt előfeltétele a játéknak. Twiggy partnere a tehetséges, fiatal angol szí­nész: Christopher Gable, kedves humorral alakítja szerepét, Sandy Wilson melódiái egyezerre vérpezsdí­tők és andalítók, Russell rendezése pedig olyan gyors, eleven pergésbe lendíti a játékot s cselek­ményt, akár egy rulett-gépet: dupla, vagy semmi! A golyó nyerőszámba perdült. Twiggy, a hatvanas évek divatmodellje, a het­venes évek mozisztárjának ígérkezik. Máris előkészí­tik új filmjét, amelyet már teljes egészében ők ket­ten finanszíroznak és produkálnak — Twiggy és Jus­tin de Villeneuve — azon a pénzen, amelyet a Boy Friend-del keresnek. A film címe az lesz: Gotta Sing, Gotta dance. Szabad fordításban ez úgy is hangozhat, hogy "Táncolni, dalolni se restell..De nem ám! Es igaza ran. Agocska kivirágzott. A hatvanas évek bakfisa, a hetvenes évek legkorszerűbb megszemé­lyesítője lett. Mert aki most mer, az- aztán igazán nyer... POLITIKAI SZEMLE: A "TITKOK” KISZIVÁRGÁSA A Nixon-kormányzat egy rejtélyes megfejté­sén fáradozik Azt szeretné kideríteni, mi az oka annak, hogy olyan sok titkos kormányanyag szi­várog (ki az sajtóba? Ki a felelős a biztonsági in­tézkedések megszegéséért és mi a teendő ebben a kérdésben? Az FBI és a katonai elhárító szer­vek kétségbeesetten törik a fejüket a válaszon. Több elmélet is van. A politikai elmélet szerint á szövetségi szolgálatban álló köztisztviselők, akiknek legtöbbjét még a hosszú demokratapárti kormányzás idején nevezték ki, most megpróbál­ják zavarba hozni a republikánus vezetést. A filozófiai elmélet szerint viszont a háboruel­­lenes tisztviselők adják ki a sajtónak azokat a dokumentumokat, amelyekből esetleg kimutatha­tó, hogy az elnök és a legközelebbi munkatársai mást mondanak a nyilvánosság előtt, mint egy­más között. Ha tanulmányozzuk a Pentagon- és Anderson-dokumentumokat, valóban úgy tűnik, van valami mindebben. Ennek ellenére Washingtonban általános véle­mény, hogy az elsődleges magyarázat nem poli­tikai és nem filozófiai, hanem technikai okokban keresendő. A “kiszivárgásokért” elsősorban Ches­ter Carlson, az elektrosztatikai utón végzett sok­szorosítás, azaz a xerox-rendszer a kormányhiva­talokban ma általános, és erősen befolyásolja a tájékoztató anyagok áramlását a nagy országos intézményekben. Minden minisztériumnak, hivatalnak, irodának, részlegnek és alrészlegnek, titkárságnak és al­­titkárságnak, sőt még az altitkárság titkárságá­nak is van sokszorosító gépe, vagy legalábbis (Folytatás a 8-ik oldalon) Halász Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom