Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-09 / 10. szám
I v» «»Mal MAGYAR ‘MMÜÖ Thursday,' March 9, 1972 MAGYAR VIDÉK: HID - KILENC LYUKKAL SOMOGYORSZÁGÉ AN: SÉTA A MÉNESBEN A Hortobágy kilencliku hid járói írja Jókai Mór a Sárga rózsában: “A debreceniek azt állítják, hogy azért oly szilárd az a hid, mert az építéséhez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyeik ellenben azt mondják, hogy a debreceni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az húzta úgy össze.” Érdekes ennek a “tejjel ojtott másznék” a története. Amikor Debrecen városa elhatározta, hogy a Hortobágyon ősidők óta meglévő, és persze örökös javításra szoruló fahíd helyébe kehidat építtet, a tervező, Povolny Ferenc a kövek kötőanyagául egri puzzolanföld alkalmazását javasolta. Debrecen város tanácsa 1831 májusában irt is az egri városi tanácsnak, hogy mennyiért kaphatnának puzzalonföldet. Eger város bírája rövidesen válaszolt, hogy ilyen föld náluk nincsen, de a város felső határában levő Rácbánya igen jó minőségű trác hi tot szolgáltat, s ez a hófehér kőpor nagyon alkalmas vizi építkezésekhez. Mindjárt közli a használati utasítást is: egy rész finomra, őrölt trachitport, és egy rész finom szemcséjű mészport szárazon összekeverünk, majd a keverékhez mészpépet öntünk; egyszerre azonban keveset szabad készíteni, mert a habarcs rövid idő alatt megkeményedik. Finom mészport pedig úgy nyerhetünk, hogy a mészport vízzel meglocsoljuk, majd kemencében .megszűritjük, s akkor finom porrá hull szét. íme, kisipari cement előállítása fehér kőporból fehér mészporból, fehér mészből — is kialakul a népmonda a tejjel ojtott mészről. Olvasva a kilencliku hid építésének történetét, kénytelenek vagyunk időnként elmosolyodni. Az építőipar a múlt század elején is bizonyos “objektiv nehézségekkel” birkózott. Debrecen már 1824 elején elhatározta, hogy a Hortobágy vizén keresztül a mátai vendégfogadónál kőhidat építtet, de a tervvel csak 1827- ben kezdtek komolyan foglalkozni. Kiírják a pályázatot, kijelölik a hid pontos helyét, kivágják a 400 ezer tégla égetéséhez szükséges fát — aztán a magyar királyi udvari kamara 1827. december 19-én hozott határozatával az építkezést leállította, mivel ahhoz engedély nélkül fogtak hozzá. A kamara volt akkoriban a minisztérium. Végül 1828. augusztus 13-án megszületik az engedély, de az építkezéshez újra csak a következő év júliusában fognak hozzá. Mint az építés vezetésével megbízott városi tanácsnok jelentéséből kitűnik: “a Hortobágy folyó magas vízállása miatt nem lehetett eddig a munkához hozzáfogni, de remény van rá, hogy a viz apadásával a munkát teljes erővel megkezdhetik”. 1830- ban már a kamara méltatlankodik, hogy az építkezés nagyon vontatottan halad. Vizsgálatok, tervmódosítások, a “kooperáló vállalatok” hanyagsága, a szerződésben kikötött minőség helyett roszszabb anyag szállítása, jelentések, napidij viták stb. Aztán jött az 1831-i kolera. Végül is az 1827 őszén megkezdett hid 1833-ra készült el. Mindenesetre jól megépítette a hidat Litsman József debreceni építőmester. Azóta csak egyszer kellett tatarozni. Az egykorú vakolat patinásodása, mohosodása sajátos szinhatásokat kelt a faragott kövek rózsaszíntől sötétliláig terjedő árnyalata mellett. A monumentális építmény akár a hires regensburgi Dunaihiddal is felveszi a versenyt. Első pillanatban azt is gondolhatná az ember — főleg a Hortobágyot nyáron látogató turista —, hogy valami versenyzési kedv hajtotta a debrecenieket, azért emeltettek olyan hatalmas hidat a Hortobágy folyócska fölé. A Polgártól és Hajdúnánástól délre eső terület belvizeit levezető folyó bőven átférne két nyílás alatt is. Ez azonban csak azóta van igy, mióta Széchenyi kezdeményezésére megzabolázták a Tiszát. Valamikor hatalmas vizek jártak errefelé. A 80 km hoszszu, és a Berettyóba torkoló folyó a tiszai árvizek levezetésére szolgált, és a tavaszi hóolvadáskor, meg a májusi zöldár alkalmával ugyancsak megdagadt. Petőfi még látta ezt a szabályozás előtti tájat, s igy számol be 1847. május 14-én Tiszafüredről Debrecenbe tartó útjáról: “Gyönyörködve néztem jo:bbra-ibalra a tájat, mely á kiöntés által hasonlíthat Amerika őserdeihez regényességében. És az az átkozott szabályozás majd mind e regény ességnek véget fog vetni; lesz rend és prózaiság.” Nos, ebben a prózaiságban is születtek művészi látomások, mint például Csontvárynak “Vihar a Nagy-Hortobágyon” festménye. Az egész kép hangulata, az előtérben békésen legelő gulya, a horizont szélén tomboló fergeteg, a hortogágyi hídon a viharral versenyt száguldó lovak | talán már az eljövendő nemzeti parkvilágot idézik . . . Egy Bertrander de la Broquiére borugognei lovas Vieux Chateaux vár ura 1432-ben hajón a Szentföldre igyekezett, visszafelé azonban a Balkánon keresztül jött Magyarországba, majd Németországon geresztül tért vissza Franciaországba. így irt a magyarokról: “Itt temérdek szilaj és vad, eladásra szánt lovat láttam, ezeket nagyon jól meg tudják fékezni és megszeliditeni.” Ilyen gyönyörű ló előtt A lovag tévedett, mert ezek a “vad, szilaj” állatok nem vadlovak voltak, hanem szabadban tartott ménesek. Mint ahogy még ma is sokan tévednek, amikor a magyar népet lovas népnek tartják. Tény az, hogy századokon keresztül a magyar puszta romantikája volt az előtérben, ahol a méneseket festői öltözetű csikósok legeltették. Ma a magyar lótenyésztés tudományosan megalapozott munka, és okszerű kereskedelem. “Somogyországba”, egy festői szépségű gazdaságba látogattunk el, a Kutasi Állami gazdaság somogysárdi ménesébe. A regényes szépségű vidéknek történelmi múltja van a magyar lótenyésztésben. Legelőjükön dúsan termett a fü, vizet mindig találtak, igy tehát minden feltélete megvolt és meg is van ma is a sikeres állattenyésztő munká n a k, Somogysárdon. írott emlékek és krónikák tanúsítják, hogy II. András király idejében már kétszáz tenyészállatból állott a nevezetes királyi ménes. A látványt ma is sokan nevezik fejedelmi, királyoknak való látványnak, s ez a jelző a somogysárdi telivéreknek és ügetőknek is szól. A ménes vezetője, Rádoki József, gyermekkorától szerelmese a lovaknak, helyettese, dr. Csák János állatorvos méltó partnere ennek a színvonalasan k i a 1 a k i tott együttesnek. A somogysárdi lóállamány ivadékai a budapesti galopp- és tigető-versenypályákra kerülnek. Az egyik iboxban egy nemes fejtartásu ló hegyezi a füleit. A története érdekes. Iminek hívják, a világhírű Imperiálnak az apja. Imperiál nevét minden szakember ismeri, sőt híre Európán túl is eljutott. 1963-ban megnyerte a Magyar Derbvt Budapesten, az Osztrák Derbvt Bécsben, a Szocialista Országok Nagydiját Budapesten, a nem túlzás kalapot emelni Millenniumi Dijat. 25 versenyből húszat nyert megírni, az apamén is elhozta a Szocialista Országok Nagydiját Prágából, s a Magyar Derbyt, az Alagi Dijat, a rangos Moszkvai Dijat is megnyerte. Számos európai híresség él Somogvsárd modern istállóiban. Itt is megnyitották a külföldi telivér kancák számára “a panziót”, valóban a panziós tartást. Európai tenyésztők, versenyistálló tulajdonosok tartják itt és fedeztetik a somogysárdi nemes kiváló fedezőménjeivel kancáikat. Osztrák, francia tulajdonosok kiváló származású, értékes kancái kukucskálnak ki a box ajtján, közöttük Doupolette; ezért a kancáért Nyugatnémetországban több mint 100,0000 márkát ajánlottak. Az ódon kastély parkjában két, kőből faragott síremlék áll a terebélyesedő tuják között. Kőbe vésve két nevet találunk: Ficsur, hajdan szép fakó szinii ménje volt a somogysárdi ménesnek, törzsalapitója lett ennek a kicsit hobbyból tenyésztett fakó törzsnek. Mellette Elton Hanover alussza örök álmát. Amerikából származott Magyarországba, másfél éves apa méni működés után tragikus vég érte — lábát törte. Nagy veszteség a magyar ügetőtenyésztésnek, hogy ez a nagyértékű mén elpusztul, mert utódai kitűnő eredményeket mutatnak a budapesti ügetőpályán. (Folytatás a 13-ik oldalon) Kelecsényi Gábor BUDAPESTI KÉPESLAP A budai volt királyi palota a Dunapart felől
