Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-06 / 1. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Jan. 6, 1972 * ❖❖ ❖ * * Elbeszélések és igaz történetek *❖ ❖ * * ❖ HATÁRAINK (Folytatás) Gép mikrofonjai vizuálisan érzékelő képfelvevő csövei pontosan arra a helyre fordulnak, ahol önök a lézerkáprázatban megjelenő arc szemét és fülét látják . . . Csupán arra kérem önöket, hogy ha az iró elkér valamit, még akkor se engedjék el a kért tárgyat, ha ő jó erősen a kezében fogja! Sose feledjék el, hogy lézersugarakkal felidézett fényjelenséget látnak, nem pedig anyagi testet! Hiába “markol” valamit e fényjelenség, a tárgyak átesnek a “testén” . . . Mindaddig tartsák az átadott tárgyat, amig az EKB-kép maga elé nem teszi azt. Al-Mahgub itt lélegzetnyi szünetet tartott, majd a gép elülső oldalán egy karra mutatott: —- Uhuru mester tudatát az ebben a gépben elhelyezett szerkezet hordozza. A teljes tudathoz azonban a látáson és a halláson kivül tapintási információkra is szükség van . . . Ezt nem tudtuk megvalósitani másként, mint hogy beprogramoztunk az agyba egy uj szokást, azt, hogy magához huzza a tárgyakat. A káprázat leple alatt a gépnek erről a pontjáról kinyúlik egy tapintó érzékelőkkel fölszerelt kar, végigtapogatja a tapintás információit... És most, hölgyeim és uraim, bekapcsolom a gépet! Feszült csend telepedett a teremre .. . Halk bugás halatszott a gép felől . . . Kisvártatva vörös szinü sugárcsikok jelentek meg körülötte, amelyek lassan kiszélesedtek, egybeolvadtak, és biborszinü fjényfüggönyt alkottak. A fényfüggöny kifehéredett, a fénysugarak ellobbantak, és — mint bármely más lézersugárkép esetében — kialakult egy ülő embernek az alakja. Ez az alak mind élesebbé vált, és egyszerre csak ott ült előttünk a halott iró! Ölébe ejtett kezekkel, lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült, de minden kétséget kizáróan ő volt! — Mester — szólalt meg a csendben al- Mahgub —, ébredjen fel! Uhuru kinyitotta a szemét. — Üdvözlöm, mester! — mosolygott rá al- Mahgub, mintha megszokott találkozásról volna szó. — Térjen magához! — Üdvözlöm . . . motyogta Uhuru. — Mester — magyarázta az orvos —, most meg kell néznie a regényéből készült filmet! Kíváncsian várjuk, hogy mi lesz róla a véleménye. Ezek az emberek itt a szakmai bemutató közönsége. Színészek, rendezők, újságírók . . . Al-Mahgub a jelenlevőkhöz fordult: — A mesternek nem kell megmagyarázni a szomorú tényt, hogy meghalt. A temetés utáni napon már működtettük EKB-felvételeit, és közöltük ezt vele. Uhuru látszólag teljesen a “régi” volt. Persányi előmerészkedett a fotelok mögül. A mester megismerte, kezet nyújtott neki. Persányi csak a kéznyujtástól tért teljesen magához: a levegőbe markolt . . . — Látja, Persányi — mondotta szomorkásán az iró —, el fogom felejteni, milyen a férfiak kézszoritása! Nem jó dolog meghalni. . . még igy . . . ezzel a géppel sem! .... . Na fi? am . . . mikor is találkoztunk utoljára? . . .. Ugye Gaberonesban, a halálom előtti hetekben? Persányi gondolkodott, majd a fejét rázta: — Valóban egy héttel a . . . a . . . halála előtt, de nem itt, hanem az Orange menti falujában! Al-Mahgub közbeszólt: — Világos félreértés! ... Ön mester, egy héttel túlélte az utolsó felvételt, de arról a hétről semmi sem került a gépi emlékezetébe. — Kár, hogy nem emlékszik . . . nem emlékezhet arra az utolsó beszélgetésre — mondotta Persányi —, mert akkor értette meg velem álláspontját, és én teljesen aszerint rendeztem meg filmünk zárójelenetét. Uhuru széttárta a kezét: — Hát erre már nem emlékezhetem. De amit akkor elmondtam, elmondhatom bármikor még egyszer . . . Különben ilyen színes, térhatású, lézerkáprázatu filmet most látok először, most, a halálom után . . . Akár kezdhetnénk is! FILM A SZABADSÁGHARCRÓL Persányi intett a gépésznek, és maga is helyet foglalt. Idegei kellemesen bizseregtek a feszültség utáni feloldódástól. A terem közben elsötétedett, és a vetitőberendezéssel szemközti sarkokat lassan betöltötte az imént látott vörös szinü, gerjedő lézerfényfüggöny, majd a vörös szin a haragos trópusi afrikai égbolt liláskék színére változott. A vetítőterem falai helyén pálmafák jelentek meg, elefántfü vette körül a székeket, és a nézőtér foteljai mellett terepszinü ruhában öltözött, rongyos néger katonák meneteltek, később légpárnás tankokon, harsány kiáltásokkal hadba vonuló ellenséges katonák látszottak . . . — Újra élem ifjúságomat ebben a káprázatban — mondta félhangosan az iró . . . azaz hogy az iró képét mutató káprázat. Persányi agyán riadtan futott végig a felismerés, hogy ha ennyire megkülönböztethetetlen a színészekről készített káprázatkép, az al-Mahgab elektronikus agyát felidéző káprázat meg a valóban élő ember, vajon felismerhető marad-e a káprázatokat létrehozó gépnek és az embernek a határa . . . De elhessengette magától a gondolatot, és filmjének pergő jeleneteit figyelte! . . . Gumikerekeken guruló benzinmotoros teherautókból álló hosszú konvoj kanyarodott ki a vetítőterem széksorait látszólag körülvevő dzsungelból, és végeláthatatlan sorban kígyózott a dzsungel meg a sivatag között húzódó szavanna ösvényein . . . Avult kocsik voltak ezek, fiam — motyogta Uhuru a szomszédainak —, az ellenségnek már nem volt egyetlen ilyen öreg tragacsa sem. Valóban, a kocsik között egyetlen légpárnás jármű sem volt. A nézők ijedten kapták fejüket a mennyezet felé, ahol most a végtelen magasságokban tündöklő égbolt látszódott, és borzalmas sivitással egy szárnyatlan, orsó alakú ellenséges repülőgép “húzott’ el felettük. ... A kocsikon rázkódó katonákban megfagyott a vér, reménykedő szemmel néztek a magasba, hátha nem veszi észre őket a nagy sebességgel száguldó gép pilótája. De a pilóta észrevehette őket, mert a gép hirtelen lefékezett, és egy helyben lebegve szemlélte az alatta vonuló konvojt. Az első kocsiban fiatal néger hadnagy ült. — Az ördögbe is! — mormogta. — Mondhatom, ez nagyon hiányzott nekünk! Fényképez, és nyakunkra hozza az apartheidistákat! Gyorsan a mellette ülő rádióshoz fordult: — Őrmester! Utasítsa az összes gépkocsit: senki se lőjjön rá! Ez a gép csak felderítő,. Hadd higgyen minél jelentéktelenebb menetoszlopnak minket. Hátha nem tartja érdemesnek, hogy támadó gépeket küldjön a nyakunkra! ... Mi pedig teljes gázzal rohanunk előre! így időt és teret nyerünk! . . . Az őrmester pontosan megismételt mindent. Szemlátomást minden kocsi felgyorsult. — Hadnagy ... — mormogta összezárt szájjal a gépkocsivezető —, ilyen öreg tragacsokkal nem sok időt nyerhetünk , . . Bezzeg, ha légpárnásokon ülnénk ... ■ A hadnagy legyintett: — Nem érti maga ezt . . . Meg kell tennünk mindent, amit tudunk. Olyan kocsival megyünk, amilyen van. Teret nyerünk, ha keveset is. Ha legyőznének — amire egyébként katonának gondolnia sem szabad —, katonához méltóan vesztünk. Nem várhatunk arra, hogy megjöjjenek az áhított légpárnások. Ez a háború a mi háborúnk, a mi Afrikánkért vívjuk, nekünk kell megküzeni érte! Különben legyen nyugodt, ebben a konvojban is viszünk különleges automatákat. Olyan gépeket, amelyek elfogják az ellenséges távirányítású tankok hullámhosszát! Ha majd elérjük az Orangét,, összeszerelik és bevetik őket! Fél óra sem telhetett el, amikor velük szemben egy óriási helikopter jelent meg. Az ösvénytől vagy száz méterre leereszkedett, kinyílt az ajtaja, és légpárnás tank bujt ki belőle. Az emeletmagas páncélszörnyeteg hatalmas porfelhőt fújt maga alá, meglódult, és játszi könnyedséggel siklott keresztül a dzsungelt szegélyező mocsarakon meg az embervastagságu kidőlt fatörzseken. A CSATA A hadnagy megragadta az őrmester karját: — A tank egyedül van! Az ötös és a hatos kocsi közelítse meg, a legénység tegye harcképtelenné! Két gépkocsi legénységével nem bírhat el! (Folytatjuk.) .1
