Magyar Hiradó, 1972. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-24 / 8. szám
16. oldal MAííVAK HÍRADÓ Thursday, February 24, 1972 ♦> V V K*t nesze esek és issz történetek ❖ V■■■ p# W w w■ Ww W■» W Im IAbb W ■ la v 1 ■ W 1* V1» ♦> ❖ *twt**«**t**t**t***M****M*****<«********«**»H»**********4í*^4******!*****»*f***»***44!M****M»*4*M*‘*»‘*«***,*!‘ A CSALÓDOTT CSALÓ Boston elegáns és mindig oly csendes villanegyedét ezen az éjszakán a szirénák sikoltozása verte föl. Amikor Carla Avery kocsija, nem sokkal éjfél után, az Emerald Roadra befordult, az utcát ellepte a fekete egyenruhás tűzoltók, kék zubbonyos rendőrök, és tarka 'hálóruhákban futkosó, rémült szomszédok tömege. Az utcát szegélyező platánok alatt, vadul villogó jelzőlámpáikkal, rendőrségi autók álltak. Carla leállitotta a Maserattiját, kiugrott a kocsiból és sikoltva rohant a lángokban álló ház felé. A ház ablakaiból hatalmas lángnyelvek csapkodtak a sötét égboltra, az eresz alól sziklazápor hullott, az erkélyek lezuhantak a falakról, az ódon faház már óriási máglyaként égett. Bár a kert pázsitján keresztül-kasul számtalan tömlő hevert, a lángok fittyet hánytak a süvitő vizsugaraknak, s a tűzoltók láthatólag, már csak arra törekedtek, hogy legalább a szomszédos épületeket megóvhassák. Carla most érkezett meg a rendőrkordonhoz. Mint aki egyenesen a lángokba akar rohanni, áttört a rendőrök sorfalán, de egy markos rendőr még időben megragadta az asszonyt. :— Nagy kár lenne magáért, nagysádkám! — kiáltotta az őrmester, miközben jól megnézte az asszonyt. Carla szép volt, mint egy madonna, haja fekete, mint az éjszaka, arca sápadt, mint a holdfény. Félig aléltan feküdt a rendőr karjában. — Engedjenek! — sikoltotta. — Az én házam! — Talán maga Averyné? — kérdezte a rendőr, de továbbra sem engedte el az aszszonyt. — Én vagyok! És a férjem bent van a házban . . . Hol a férjem? — Nyugodjon meg, Mrs. Avery — felelte az őrmester szelíden —, eddig még nem tudunk semmit a férjéről. De amint tudunk valamit . . . Az asszony újra sikoltozni kezdett. — Este nyolc körül mentem el hazulról, a férjem akkor még otthon volt. Az isten szerelmére, engedjenek el! —■ Értse meg, asszonyom — s a rendőr hangja már türelmetlenebbül csengett —, nem engedhetem oda a tűzhöz. Amint megtudunk valamit a férjéről, azonnal értesítjük. Amikor hajnal felé a tűz kialudt, a tűzoltók behaltoltak a romok közé. És meg is találták Carla férjét, illetve a férj szénné égett hulláját. Avery ott feküdt a nappali szoba padlóján, egy halom üvegcserép és üszkös fadarabok alatt. A házigazda földi maradványait hordágyon szállították le a mentőkocsiba. Carlát ismét a rendőrök tartották vissza, nehogy a hullát boritó leplet lerántsa ... Az asszony hisztérikusan zokogott, térdre esve azért könyörgött, hogy szerencsétlen férjével együtt utazhasson a hullaházba. — Jöjjön csak velünk, asszonyom — mondta az egyik rendőrtiszt —, mi is a kórházba megyünk ... A kórház egyik várószobájában idegroham tört ki az asszonyon. A rendőrök fogták le, mígnem egy fiatal orvos idegcsillapitó injekciót nyomott a karjába. — Drága Paul! — sóhajtotta és szemét újra elöntötték a könnyek. Néhány perc múlva belépett a szobába a halottkém, kezében egy nagy borítékkal. — Fölismeri ezeket a tárgyakat, asszonyom? — és kiöntötte az asztalra a boríték tartalmát. Carla a könnyfátyolon át is fölismerte férje arany karórájának megfeketedett tokját, és azt a megolvadt platinadarabot, amely egykor gyémánttal ékesítve — a férje jeggyürüje volt. Amikor visszaroskadt a székére, egy ápolónő mély részvéttel megszólította: — Mrs. Avery, jöjjön velem. Kap majd még valami jó csillapítót és néhány órát nálunk pihen . . . — Köszönöm — sóhajtotta Carla, miközben megrázta a fejét. — Már sokkal jobban érzem magam. Szeretnék visszamenni a kocsimhoz. — És hova menne, kedvesem, hiszen . . — a nővér be sem fejezte a mondatot. Arra gondolt, Carlának nincs is hova mennie . . . — A nővéremhez megyek — felelte Carla halkan. — Mindig is nagyon szerettük egymást, az ő közelében most is megnyugszom. És holnap, ha megengedik, majd intézkedem a temetésről is. — Kérem — felelte a nővér. És a rendőrtisztek is mélyen meghajoltak az özvegy előtt. Az egyik rendőrtiszt a karját is felajánlotta, igy kisérte ki Carlát a kocsijához. Majd mély részvétét kinyilvánítva, újra megkérdezte: valóban jól érzi magát? Carla megköszönte a rendőr részvétét, és megnyugtatta: már egyedül is eltalál a nővéréhez. Amikor a rendőr eltűnt, Carla beindította a kocsiját. Egyenesen Boston mágnásnegyedébe, a Regency Appentementhaushoz hajtott. Ebben a városrészben csupa luxusépület állt, gyönyörű parkjában hatalmas úszómedence. Carla megállt a parkban, egy kisebb magányos ház kapuja előtt. Táskájából kulcsot vett elő és belépett a homályos előcsarnokba. Egyenesen a lépcsőnek tartott, s miközben a bíborvörös futószőnyegen fölfelé szaladt, arcán gunyoros mosoly ömlött el. Mert ugyan mit is mondana most az a kedves, szimpatikus rendőrtiszt — mennyire hasonlít a fiatal Gregory Peckhez! ha tudná, hogy Paul Avery éppen nem egy szerencsétlenség áldozata lett. Ha tudná azt, hogy Avery halálát a sirógörcsökben fetrengő felesége, valamint legjobb barátja, Craig Oldham tervezte ki. Hát még ha az a szimpatikus fiú is tudná, hogy mialatt Carla a Bridge Clubban kártyázott, Craig ma este meglátogatta otthonában Paul Averyt, és — nehogy az ütésnek nyoma maradjon — a magával vitt homokzsákkal leütötte a házigazdát, majd rágyújtotta a házát. Amikor a galériát elérte, Carla még mindig mosolygott. — Szegény hülye Paul — gondolta —> fogalma sem volt arról, hogy Carla már egy hónapja fölszarvazta... S miközben a bridgeparty ürügyével — a légyottokra járt, még azt is kifőzték, hogy a férjet fél~ reállitva, hogyan szerezzék meg a vagyonát is... így érzekett meg Carla Craig otthonába. A nappali szobában sötét volt, deahálószobából halvány fény szűrődött ki. Carla boldog várakozással átrohant a nappalin, biztos volt benne, hogy a hálószobában Craig várja.. . Ekkor kinyílt a hálószoba ajtaja. Carla megtorpant, sóbálvánnyá meredten. Az ajtó keretében, a hálószoba fényétől kisérletiesen megvilágítva, nem Craig Oldham állott, hanem a halott Paul Avery . . . A hatalmas alak hatalmas sirgödörként A hatalmas alak hatalmas árnyéka sirgödörként feküdt a padlón, s mintha maga a sátátn lépett volna az asszony elé, Paul Avery arcán a rémület fenyegető vigyora ült. — Sajnos, Paul már közel sem volt olyan mozgékony, mint valaha, fiatalabb korában . . . — Paul Avery hangjából ismeretlen borzalom csengett, — Kiderült, hogy még mindig gyorsabb vagyok, mint ő. — Mentségére legyen mondva, hogy élete utolsó pillanatában mégis észre tért és bevallotta, amit egyébként már régen tudtam, hogy ti mire készültök . . . S miután az esőkabátja alatt becsempészett homokzsákkal elintéztem, gyerekjáték volt a karórámat a karjára kötni, a jegygyűrűmet az ujjara huzni. A kedvesed még azt is elárulta, hogy miután mindent elintéztetek, ma hajnalban itt meglátogatod ... Paul Avery közelebb lépett a feleségéhez. — Fura ügy ez, mi, Carla? Hát ha még közlöm veled azt is, hogy tegnap délelőtt mindkettőnk bankszámláját fölmondtám. Atiedet is, amit hozományul kaptál, és a magamét is. A pénzt egy harmadik néven helyeztem el, azon a néven, amellyel uj életet akarok kezdeni egy uj, szabadabb és boldogabb életet, természetesen — nélküled. Carla. Te akartál engemet megcsalni és én csaltalak meg téged. A megcsalt csaló igy fest. És ez még nem minden! — Avery hangja elhalkult. — Ezt hívják igazán az élet, vagy inkább a halál komédiájának... (Folytatjuk) **’
