Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-01 / 26. szám
Thursday, July 1, 1971. MAGYAR HÍRADÓ 7. oldal A KERESKEDELEM .. . Irta: HAJNAL ERZSÉBET Ha jól meggondoljuk nem igaz a vád, hogy a kereskedelem nem egy nagyon tiszta mesterség. Eladni valakinek valamit, amihez nincs kedve, nagy művészet, de szerintem nem egy becsületes dolog. Naponta látom a hirdetéseket az újságban, hogy agresszív eladót keresnek a vállalatok. Azt hiszem, hogy ez felesleges. Ha a vevő meg akar venni valamit, azt úgy is megteszi. Ha pedig nem akarja, akkor úgy sem okoz neki örömöt és másnap a meg- Eajnal Erzsébet gondolás után visszaviszi. Ezért nagyon helyesnek tartom a nagy üzletek politikját, akik mindent visszavesznek, amit a vevő nem akar megtartani. Persze vannak akik ezzel visszaélnek. Nem szép dolog, ha valakinek egy esküvőre kell menni és megveszi hozzá szombaton az összes kellékeket és hétfői visszaviszi azzal, hogy a férjének nem tetszik. Sokan még sportot is űznek belőle, úgy, hogy minden szociális alkalomra, uj ruhában jelennek meg, amit igy szereznek be maguknak. Hogy hol találják meg a számításukat a nagy üzletek ezzel a politikával, azt nem tudom. A kis üzletek is élnek, sőt jól élnek és virágoznak, (holott, amit egyszer eladnak, azt nem veszik viszsza. Mennyi vita adódik ebből azt minden nap lehet olvasni a “Star” tanácsadó és segítő rovatában. Az igaz, hogy a kisebb üzleteknek szükségük van eladóra, aki a hosszú éves tapasztalatok utján, már a belépő vevőről tudja jóelőre, hogy kicsoda. Szeretem megfigyelni az embereket. Sokat vagyok egy ismerősöm üzletében, ahol bő alkalom van látni csodálatos emberismeretét. Az üzlet régiségekkel, képekkel, dísztárgyakkal foglalkozó, bő választékkal rendelkezik mindennel, amit valai megvehet a maga gyönyörűségére. Imádom a szépet. Már egy megkívánt darabnak a megfogása és megcsodálása is gyönyörűséget okoz nekem. A minap hetévedt egy kis hájas áldozat, ismerősöm hálójába. Habozva lépett be. A tulaj odasugja halkan, vigyázzon ennek eladok valami érdekeset. Mellékesen el kell mondanom, hogy két héttel az esemény előtt is bent voltam. Rengeteg sajátmagát titánnak és úttörőnek tartó hosszuhaju, rojtozott nadrágu hippi jár be hozzá. Lehetetlen alkotásokat hoznak be, a festeni tudók psyhodelikus förmedvényeket, melyeket a macska farkával festetnek. Ha megkérdezik őket, hogy mit ábrázolnak, azt felelik, amit a néző gondol. Jó vicc, én látni akarom a festményen a tárgyat és nem kigondolni. Egy ilyen goldozatlan hippi, aki eltérően a többitől valóban nagyon tehetséges, behozott egy 15-ik századból származó képnek a másolatát, mely valóban nagyon jó volt, csak friss. Ismerősöm begyújtotta a kis konyha sütőjét, aztán beletette a képet száradni. Pár óra alatt kivette, a kép úgy nézett ki, mintha valóban a 15.-k században festették volna. A kép témája, egy akkori divat szerint öltözött gazdag nőt ábrázolt, akin vagyont érő ékszerek voltak. Valamelyik gazdag polgár akarta a nejét megajándékozni a hallhatatlansággal. A festő nagyon szerény volt. Megelégedett volna 10 dollárral, de a kereskedő nem akart többet adni, mint 5-öt. “Ha eladom a képet, mondta le■becsülően, akkor még juttatok magának valamit. Ez most csak előleg.” Ebben maradtak. Az üzlettulajdonos kicsit mentegetőzve mondta nekefn, hogy a kutyának Sem kell ma ilyesmi, dehát megsajnálta a pasast. Aztán hátravitte a többi poros, elhanyagolt holmik közzé, amiket csak úgy odadobott a böngészek számára, hátha akad rá valamilyen bolond. Most odalépett a tétován álldogáló és nézelődő vevő mellé. Azt kérdezte, hogy segíthet e neki valamiben. Az, mintha várta volna a kérdést, készségesen fogadta az ajánlkozást. “Igen hálás lennék, ha segítene, mert én nem vagyok szakértő! Meg kell említenem, hogy eladtam a régi házamat és egy gyönyörű nagy kastélyszerüt vettem helyette. Tudja az asszonyok milyen telhetetlenek. Az is igaz, hogy a lányaim nőnek, hát megfelelő keret kell nekik. Nagyobb társadalmi életet kell éljünk és igy most szükségem van néhány jó képre, szőnyegre, porcelánra. Megvallom az igazat, én nem értek hozzá. Önre bíznám, hogy mi szükséges, egy előkelőbb háztartásban.” “Vannak e képei uram”, kérdezte a tulajdonos. “Tudja, a lányom, a nagyobbik, kitünően rajzol. Úgy gondoltuk a feleségemmel, hogy csak a fogadó szobába kellenének jobb képek, a hálószobákban elhelyezzük a lányom által készítetteket.” “Uram, egy ilyen kastélyszerü nagy házban, mint ahogy ön említi az uj házat, nagyon fontos, hogy a megjelenő társaság, olyan képeket is lásson, ami az ön előkelő származását is bizonyítja. Elsősorban, ha tekintetbe veszi a tanácsomat néhány régi portrét, azaz olyan festményt vesz, ami arra utal, hogy ősei már számottevő emberek voltak. Van néhány ilyen tárgyú festményem, ha egyezik a véleménye velem, megmutathatom.” “Természetesen. Önnek igaza van.” Szinte láthatóan duzzadt az önérzete a vastag pénztárca felett. Magában már elképzelte a látogatóinak az irigységét, ahogy a családi képeket nézegetik és összesúgnak, ime, nem is képzeltük, hogy itt az idegenben egy egyszerű cukrászmester, milyen előkelő otthonból került ki. Mr. Szabó, az üzlettulajdonos hátrament és több poros kép társaságában kihozta a nemrégen vásárolt és a sütőben száritottat is, amelyet előttem vásárolt, két másik kép társaságában, az egyik egy kacagányos nagybajuszu férfit, a másik egy lebegő ruhájú fiatal lányt ábrázolt. Mind a három megtetszett a vevőnek. “Egy komplett család, mondta. Meg fog felelni.” “Mit kér érte, ne sokat, tette hozzá habozva, mert még sok mindenre lesz szükségem. Könyveket kell vásárolnom a könyvtár számára és szőnyegeket. Persze a szőnyegeknek nagyon szépeknek kell lenni, a feleségem ezt jobban érti, majd ő megveszi.” “Uram, ezek ősrégi képek, én egy kastélyból vettem, egy nagyon előkelő öreg ur hagyatékából, akinek valóban a családját képviselte. Eredetiek. Magam sem tudom az értéküket, lehet sokkal többet érnek, mint amennyit kérni fogok értük. De a pénzét nem dobja ki vele az biztos, mert a képek manapság, napról napra többet érnek. A három kép ára, háromezer dollár.” Elhülve hallgattam a háttérben. Vájjon mit fog szólni a pasas. Hatalmas összeg. Kissé ingatagon nézett a képekre és kivágta. “Tudja, nagyon soknak tartom, de kétezerötszázat megadok értük”. Kivette a csekkfüzetét és kiirta az összeget.” A véletlenek láncolata folytán, ahogy a vevő elhagyta az üzletet, miután a tulajdonos biztosította, hogy estére hazaviszi a vásárolt holmit, meg jelent a hippi egymásik képpel a hóna alatt. Valami mezőt ábrázolt. “Ez nem kell, mondta Szabó ur, de olyat mint amilyet a múltkor hozott, hozhat még. S ezzel átnyújtott neki még egy öt dollárost és hozzátette, “azért adom, hogy lássa a jó szivemet. FIÚ ÉS LÁNY MONOLÓG A SZERELEM HŐFOKA Ezt a történetet a lány igy mondta el: — Első látásra rendszerint még nem lobbannak fel tőlem a fiuk. Alkalomról alkalomra, lassan fedeznek fel maguknak, ővele is igy volt. Amikor először találkoztunk, gyalog kisért haza. Minek költsék a nőre, gondolhatta, amig nem tudom, kitartok-e mellette? No de másodszorra már megvárta velem a buszt és felszállt ő is. A két jegy ára 70 cent, plusz a sajátja visszafelé: egyszóval kezdtem igazán tetszeni neki. Harmadszorra a buszmegállóhoz kisért. Befelé jót nevettem rajta. De tulajdonképpen tetszett, hogy ennyire kitartó a gyanakvásban. Legalább tudhatom, ha majd egészen behódol, hogy valóban megszereztem magamnak. És mintha engem akart volna igazolni: negyedik alkalommal ragaszkodott ah hoz, hogy taxin vigyen haza. Borravalóstul egy dollárt hagyott a sofőrnél. Párás lett a szemem a meghatottságtól, mert éreztem: ezen az estéh jobban szeret, mint addig bármikor. Ezt a történetet a fiú igy mondta el: — Torkig voltam már az önimádatba butult szépségekkel és ez a lány egészen másnak látszott. Jóleset beszélgetni vele, magunkról meséltünk egymásnak és közben gyalog kisértem hazáig. Messze lakott, de a jó egyórás utat is rövidnek, éreztem. Másodszorra kezdett egy kicsit untatni, hogy még egyszer elmondta ugyanazt, és engem is olyasmiről kérdezgetett, amiről a múltkor máx részletesen meséltem — tehát oda se figyelt rá. Felszálltunk egy buszra, de igy is eltartott az ut csaknem háromnegyed óra hosszát. Harmadszorra direkt fárasztott az egész és amilyen hamar csak lehetett, feltuszkoltam az autóbuszra. Huszonöt perc múlva a kapujukban álltunk. Negyedik alkalommal néhány szó elég volt hozzá, hogy Így érezzem: megfulladok, ha sokáig hallgatom még ezt az önelégült butaságot, ha továbbra is látnom kell az arcán a birtokosi tudat diadalmas ragyogását. Taxiba ültettem és nyolc pert múlva megkönnyebbülten sóhajthattam: végre egyedül vagyok. Nem volt egy vasam se, gyalog indultam hazafelé, de mámoritó felfedezés volt, hogy elfelejtettem a telefonszámát, a nevét, á hangját meg az arcát. Havas Ilona MOSOLYOGJUNK KÁR . . . Brabováczék hosszú ideig éltek boldog házasságban, gyerek nélkül. Amikor a férj meghalt, az özvegy kivárta a gyászévet, és csak akkor ment újra férjhez. Kilenc hónap múlva ikreknek adott életet. Nagyon megörült neki, és a szomszédaszszonyoknak ezt mondta: — De kár, hogy ezt az első férjem nem érhette meg . . . UJ VÁLTOZAT Mindenki tudja, hogy lélekjelenlétnek nevezzük azt, ha például a vizvezetékszerelő benyit a fürdőszobába, ott éppen a ház asszonya fürdik, és ő ezzel fordul vissza: — Bocsánatot kérek, uram. De bátorságnak nevezhető az, ha még egyszer benyit az ajtón, és ezt mondja a nőnek: — Még egyszer nagyon kérem, bocsásson meg tévedésemért, uram. KOMOLY PROBLÉMA Két jóbarát beszélget a kávéházban: — Miért vagy olyan gondterhelt? — Nem tudom, elmenjek-e holnap egy eljegyzési ünnepségre. — Ki a vőlegény-jelölt?