Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-22 / 29. szám
' «.oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 22, 197t LONDONI POSTA TUSSAUD VIASZBÁBUI Irta: HALÁSZ PÉTER Angliában sok régi és nagyhírű cégnek bizonytalan a gazdasági sorsa, a Rolls Royce csődbement, az Upper Clyde-ha jógyár fizetésképtelenné válhat, de van egy vállalat, amelynek jövője és anyagi biztonsága iránt nem lehet kétség, amelynek bevétele évröl-évre emelkedik és igy részvényeseinek esztendőnként magasabb osztalékot fizethet: a “Madame Tussaud” panoptikum a londoni Baker Street-en. Az 1970-es esztendőkben egymillió hatszázezren váltottak jegyet a viaszmuzeumba, nincs kétség aziránt, hogy az idén még többen váltanak majd és a nagyarányú építkezéssel, bővítéssel és uj attrakciók bevezetésével a hires panoptikum vezetőségének az a célja, hogy rövidesen évi három-millió látogatót vonzzon csarnokaiba, majd azt a számot is felülmúlja. Az ambiciózus terv megvalósítása csakis férőhely kérdése, ugyanis nyári szombat-vasárnapokon olyan hosszú sor várakozik a Tussaud kapuja előtt bebocsátásra várva, hogy igen sokan lemondanak róla. A most épülő uj termek, folyosók meggyorsítják majd az áthaladást és megrövidítik az utcán várakozók sorát. Az újabb látnivalók bevezetésével pedig Tussaud eléri azt, hogy senki sem mondhatja: “én már láttam, minek nézzem meg mégegyszerl’’ A nemrég létesített planetárium, a trafalgari csata ágyudörgéssel, halálhörgéssel, füsttel, kicsapódó lángnyelvekkel kisért megjelenítése, a London elleni légiháboru montázs-panorámája megannyi uj motívuma a Tussaudnak. De az igazi bűvös vonzerőt természetesen változatlanul a viasz-szobrok jelentik, az, hogy a Tussaud falai között a látogató “mindenkivel” találkozik: aki számit a világban, akinek jelentősége van, aki valami földöntúli jót cselekedett, vagy pokoli gonoszságot követett el, az mind ott várakozik vendégeire. A királyokat itt nem veszik körül testőrök és nem repíti őket tova az autó, ott állnak türelmesen, messzirenéző tekintettek, elnökök, miniszterek, tudósok, művészek, holdrepülők, hadvezérek — 45 penny lefizetése ellenében a látogató addig ácsorog előttük, ameddig csak akar, arcukba bámulhat, hangos megjegyzést tehet rájuk, a kiállított nevezetes személyiségnek mindezt állnia kall. A múlt hét egyik napján végigjártam a Tussaud panoptikum termeit. Őszintén meglepett, hogy a viaszbábuk egyike-másika milyen rossz, nem azért, mintha egyáltalában nem hasonlítanának azokra, akiket ábrázolnak. Hasonlítanak. Csak éppen nem róluk szólnak. Viaszba öntött illusztrációi annak a mondásnak, amely szerint a hírnév nem egyéb, mint összessége mindazoknak a félreértéseknek, amelyek egy személyhez fűződnek. Azt, persze nem tudom megállapítani, hogy Maria Antoinette viasz-szobra élethü-e, vagy sem, minthogy Maria Antoinettet sohasem láttam. Közvetlen közelből láttam azonban Eisenhowert, Kennedyt, Nixont, ebben tehát már illetékesebb vagyok. Viaszpéldányaik szürkék, jelentéktelenek, unalmasak. Most majdnem azt mondtam, hogy élettelenek. S valószínűleg itt a hiányérzet kulcsa. Akit az ember életben látott, akiről képet őriz magában, akinek az egyéniségéből kiáramló szellemi morse-jeleket felfoghatta, azt ne nézze meg a panoptikumban. A Tussaud hires arról, hogy mintázás előtt elkéri a nevezetes személyiségnek egy öltönyét, ez segíti a viasz-szobrászt a termet megformálásában, majd a szobrot az eredeti ruhába öltöztetve állítják ki. A kérésnek mindenki szívesen te«i eleget, hiszen nem lehet közömbös az, hogy valakinek a viaszbábuja milyen öltözékben áll évszámra a Tussaud-látogatók milliói elé. Montgomery tábornak például, aki hires a hiúságáról, elment a Tussaudba, hogy megszemlélje szobrát és felháborodottan állapította meg, hogy a zubbonyáról a rendjel-szalagok közül hiányzik egy. Nem is nyugodott, amig nem pótolta. Elviselhetetlen volt számái-a az, hogy szobra csak 56 rendjelszalaggal ékesítve álljon a panoptikumban, amikor ő 57 rendjel tulajdonosa. Csaknem bizonyos tehát, hogy Eisenhower és Kennedy és Nixon viasz-szobrait is eredeti ruhákba öltöztették. Amikor közvetlenül a második világháború befejezése után Tussaud távirati utón kérte Truman elnököt, hogy küldje el egy öltönyét, Truman nem kisebb személyiség utján küldte el, mint Attleevel, az akkori angol miniszterelnökkel, mikor az visszatért washingtoni látogatásáról. Tussaud embere a miniszterelnök Downing streeti rezidenciájára ment el Truman ruhájáért. De itt a szobrok előtt ácsorogva éreztem meg azt, hogy a ruhák is meghalnak. Holt ruhák lógnak a viaszbábukon. Az eredeti öltönyök nem teszik életszerűbbé a szobrokat. Inkább a szobrokon válik holttá az életszerű öltöny. Valószínű azonban, hogy az életnek-halálnak, valószerüségnek és valószerűtlenségnek misztikus légköre jelenti magyarázatát a Tussaud évszázados világsikerének. Hiszen köztudomású, hogy Madame Tussaud, vagy akkor még,-férjhezmenése előtt Marie Grosholtz, a francia forradalom alatt lemetszett fejekről készítette első viasz-maszkjait. A panoptikum varázsa a kiállított szobrok mögött, egy másik rejtélyes síkon, az emberi fantáziában is dolgozik. A néma szobrok titkokat őriznek. Az éj sötétjében föllobognak a kandaláberek, tüzes szikrát vetnek a metszett tükrök, kivégzett márkik nyakukra illesztik a guillotin által levágott fejüket, Nelson újra fölmagasodik a Victory parancsnoki hidján, játszani kezd a versaillesi kastély zenekara s kezdődik az életrekelt viaszfigurák éji tánca. De most még nappal van, a termekben hullámzik a közönség, hangok töltik be a csarnokokat és a szobrok mozdulatlanok. A langyos és puha biztonság atmoszférájában megpendülő rém-estély a képzelet kedvenc, istenkisérő játszmája: a panoptikum értő bizonyítással hozzásegít. Mi más a magyarázat arra, hogy a “borzalmaik kamrája”, amelynek ajtajában tábla figyelmeztet, hogy csak jóidegzetüeknek való: a legzsúfoltabb mindig? Ahol a század legelvetemültebb bűnözői állnak, tömeggyilkosok, hasfelmetszők, merénylők, celláikban kuporogva, vagy nyomorúságos odvukban, hol a szörnyű bűnöket elkövették, vagy pedig már az akasztófa alatt, amint a hóhér éppen nyakukra illeszti a kötelet. A terem sarkában jóindulatú és megértő mosollyal áll az őr. Amikor közelebbről pillant rá a látogató, akkor veszi észre csak, hogy az őr is viaszból van. Szinte nagyot dobban és rémült nevetéssel hátralép. Mitől riadt meg? Hogy élőnek nézte s kiderült róla, hogy viasz? Hiszen ez nem ijesztő. A fordítottja volna az. Ha a viaszbábról kiderülne, hogy élő. De éppen ez jelenti az idegek furcsa feszültségét. A reflexek fordított reakciója. A viasz-szobortól való megriadás arra mutat, hogy a képzelet készen áll, csaknem mohón, minden eshetőségre. A Tussaud igazgatósága nagy gonddal figyeli a világeseményeket, politikában, művészetben, divatban, bűnözésben. A világ legjobban “szerkesztett” panoptikuma. Az angolok úgy értenek ehhez, mint egyetlen más nép sem. Aki még nem került be a “Who is Who”-ba, az nem érkezett be igazán. S aki nincs benne a “Who was Who”ban, az nem halt meg igazán. Vagy ha igen, akkor kár volt élnie. Ez a nagy teljesítmény, elfogadtatni a világközvéleménnyel, hogy ennek csakugyan nagy jelentősége van. A Tussaud. presztízse is erre épül. Londonba látogató, közismert személyiségek szivszorongva lépik át kapuját: ott vannak-e? S ha nincsenek, vetélytársuk ott van-e? A legelfoglaltabb, karrierje csúcspontjára ért személy is időt szakit arra — ha felkérik —, hogy modellt üljön egy-két órára a Tussaud szobrászának. Hullámzik a tömeg a Tussaud csarnokaiban s körülötte mozdulatlanul állnak a királyok, elnökök, miniszterek, tudósok, művészek és holdrepülök híresek és hírhedtek, jótevők és gonosztevők; tegnapnak, mának, történelemnek viaszba préselt ujjlenyomata. Aztán kimennek az emberek az utcára és a mozdulatlan környezetből érkezve ujjongón frissítő a mozgás, nyüzsgés, járás-kelés, tolongás. Mozgás, izmok játéka élet — vigasz mindenért. Még a névtelenségért is. A viaszvilág sejteti és érezteti meg leghatásosabban, hogy milyen szép, milyen utánozhatatlanul gyönyörű — az igazi. FURA VILÁG . . . KIHEZ VAN SZERENCSEM? Érdekes cikket közölt a koppenhágai Ekstri Bladet cimü újság “Én nő vagyok férfi testben” címmel. A cikkben levő fénykép egy fiatal nőt ábrázol, Anita Jensent, aki valójában Niels Age, egykori föld- és betonmunkás. Anita kisasszony ugyanis férfi. Félreértés ne essék, nem hermafrodita, sem homoszexuális, hanem úgynevezett transzszexuális egyén, aki lélekben tökéletesen nőnek érzi magát és arra vár, hogy nővé operálják. — Külföldre megyek, ha a dán orvosok nem segítenek rajtam — nyilatkozta. Egy éve kérvényezte az igazságügyminisztériumbah, hogy engedélyezzék a műtétet. Dániában meglehetősen liberálisak ebben a kérdésben, sok orvos azonban még tartózkodik a nemcsere javaslattól, nehogy később az illetők megbánják szándékukat. Anita Jensen a cikkben elmondja, hogy már hétéves korában leány ruhát öltött. Gyermekkorában fiukkal sohasem játszott. A katonaévak után gyárimunkás lett, de kizárólag olyan munkahelyet választott, ahol nők dolgoztak. Huszonöt éves korában férfi mivolta miatt öngyilkosságot kísérelt meg. — Azóta női ruhában járok, de valójában csak akkor lennék boldog, ha nővé operálnának. Szörnyű számomra, hogy férfi alkatom van. Chr. Baastrup pszichiáternak az ügyről ez a véleménye: — Homályos területe ez a pszichiátriának. Minden esetben kínosan ügyelünk arra, hogy a transzszexuális személyeket elválasszuk a homoszekszuálisoktól, az utóbiaknak ugyanis sohasem engedélyezzük ezt a rüütétet. Egy koppenhágai plasztikai sebész, aki már több hasonló műtétet végzett, érdekes esetekkel kapcsolatban a következőket mondotta: — Főleg a sebészeti oldalát ismerem ezeknek a kérdéseknek. A műtét technikai része nem okoz nehézséget. Sokkal nehezebb nőt férfivé operálni, ez azonban rendkívül ritka, A probléma nem tévesztendő össze azzal, amikor hermafroditából operálnak nőt vagy férfit. Azután hozzáfűzte: — Akikről az E'kstra Bíadet cikke szól, valójában anatómiailag és kromoszomális szempontból normális férfiak. Lelkileg azonban nők, akik szenyednek férfi külsejük miatt. Nyugodtan állíthatom, hogy azok közül, akikkel eddig találkoztam és átestek ezen a műtéten, egyik sem bánta meg, hogy nővé operálták, bár valójában csupán plasztikaiig tették őket nőkké, mégis boldogabbak, hogy elveszítették férfi jellegüket. garabonciás
