Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-15 / 28. szám
16. oldal MAGYAP H1HADÖ Thursday, July 15, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek...” , "HEKUSBÖNCr (Folytatás) A lába már rettenetesen fájt, valóban eltört az egyik, a másikon súlyos, nyilt seb, a kötésen átütött a vér. Rálépni jóformán egyikre sem tudott így ténfergett az éjszakában, s indult el hajnaltájt, valamerre a Ferencváros felé. Délutánra elvergödött a Ferencvárosi pályaudvarig, és felszállt egy Tatabánya felé induló vonatra. Illetve felszállni már nem tudott volna magától, az utasok segitették — húzták — fel a “szánalomra méltó” beteg embert. Még helyet is keritettek neki, és megkérdezték, hogy nincs-e szüksége vízre vagy valamilyen gyógyszerre. A Mészáros szökését követő nap délutánján az újságok már közölték a fantasztikus vakmerőséggel, ügyességgel és szerencsével elmenekült gyilkos arcképét és személyleirását. Mészáros tudta, hogy bármely percben eszébe juthat valakinek, hogy tán ő az, és akkor elég megnéznie az ujságfényképet, s máris lebukott. Ezértis, és mert a meleg vonatban kétszeresen rátört a fájdalom, az egyik állomáson leszállt. Vértesszőllősön volt. A sötét estében elvánszorgott a házak felé, s az egyik házba, amelyből világosság szűrődött ki, bekopogott. Idős asszony nyitott ajtót. Bizalmatlanul fogadta az idegent, nem is akarta beengedni, mivel egyedül volt otthon. De Mészáros kész mesét tálalt: Tatára utazott vonattal, itt az állomáson, leszállt vízért, közben a vonat elindult, ő felugrott, de az ugrás rosszul sikerült, visszaesett és súlyosan megsérült a lába. Ráadásul a csomagjai is fennmaradtak a vonaton, közte a táskája, amelyben a személyi iratai vannak. Erre az asszony megszánta, beengedte a lakásba, leültette, vacsorával kínálta, és készségesen ajánlkozott, hogy segít bekötni a sebet. Megjött közben a munkából az asszony férje is. Az idős férfi is végighallgatta Mészáros meséjét. Most már ketten szánták, annyira, hogy elhatározták, hogy ott tartják maguknál, akár több napig is, amig valahogy lábra áll, és haza tud utazni. Ellátják addig étellel, itallal, ha kell, pénzzel, hogy eljusson az otthonába, a családhoz. Mindössze egy kikötésük volt: be kell jelenteni a rendőrségen, mert ez a szabály. Mészáros nagyon tiltakozott: felesleges dolog, csak komplikációt okoz, nincsenek nála az iratai, szükségtelen zaklatásnak tenné ki a háziakat, ezt pedig ő nem akarja. Az öregek nem igy gondolták, a házigazda azt mondta, ő vállalja, hogy megbszéli ezt is a rendőrőrsön, ilyen eset előfordulhat, a rendőrökben is van megértés meg emberség. Mészáros látta, hogy ügye rosszra fordulhat. Ezért azt mondta, úgy érzi mintha roszszabbodna a lába, azt gondolja, ajánlatos lesz mihamarabb kórházba mennie. Megköszöni a szívességet, de az első vonattal bemegy Tatára. Az öregek őszintén sajnálkoztak, tartóztatták még egy ideig, aztán, amikor a vendég hajthatatlan maradt, a házigazda elindult vele, hogy kikisérje az állomásra. Mészáros azonban már lépni is képtelen volt. Az idős férfi felvette a hátára, és úgy cipelte ki a vasúthoz. Ott elbúcsúztak. Mészáros beült a váróterembe. Érezte, hogy eddig oly hűséges szerencséje sem elég ahhoz, hogy megmeneküljön. Most már egyenest valami csodára lenne szüksége. A csoda azonban elmaradt. Egy asszony az aznapi újságok fényképe alapján gyanúsnak találta, szólt egy rendőrnek, a rendőr jelentette a rendőrőrsön, kimentek az állomásra, és elfogták. Mészáros már nem ellenkezett. Csoportom néhány tagjával még aznap este mentem le érte, kocsival. Amikor meglátott, bólintott, és azt mondta: — Nem sikerült. De hajszálon múlt. Ha nem huzom le a cipőmet, amikor kimásztam a Markóban az ablakon, akkor nem tört volna el a lábam, és már rég túl volnék a határon. Az események mindenesetre másként alakultak: a bíróság Mészáros Istvánt kötél általi halálbüntetésre Ítélte, s — a kegyelmi kérvény elutasítása után — az Ítélet végrehajtották. (Vége.) KEGYELETSERTÉS Nemrég történt, hogy egy ismeretlen telefonáló felhívta a rendőrséget. Név szerint engem kért, s már kezdte is a mondókáját. — Félbeszakítottam, és megkérdeztem, kivel beszélek. Azt válaszolta, valami fontosat akar bejelenteni, de a nevét nem mondja meg. És már folytatta is: — Megöltek egy embert, s most készülnek a temetésre, úgy, mintha természetes halállal halt volna meg. Közlése szerint Kispesten (megmondta, milyen utcában és szám alatt) meghalt egy — mondjuk — Bakos Péter nevű ember. Aznap délután lesz a temetése. — Hogyan ölték meg? — kérdeztem. — Többet nem mondhatok — hangzott a vonal túlsó végéről, aztán kattanás, de a beszélgetés véget ért. Gondolkodóba ejtett. Gyakran érkeznek névtelen bejelentések a rendőrségre. Egy részük tényeken alapszik, más részüknek nincsen sok köze az igazsághoz. Némely esetben valakit kellemetlen helyzetbe akarnak hozni haragosai, rosszakarói, máskor indokolatlan félelem vagy riadalom, sokszor azonban jó szándékú félreértés az oka a valótlannak bizonyuló bejelentésnek. Akad olyan eset is, amikor valaki bennünket akar beugratni. Hogy ez utóbbiak kicsodák, és miaz inditóokuk, arra többféle magyarázat van, akadnak közöttük “játékosok”, akiknek az a — korlátolt észjárásra valló — szenvedélye, hogy komoly apparátust, rendőrséget, tűzoltóságot, mentőket riasszanak valahová, s aztán a tömegben elvegyülve gyönyörködhessenek, hogy ime, ezt ők idézték fel! A nagy apparátus, a rengeteg ember mind miattuk, az ő “parancsukra” csődült össze. Beteg dolog, de nagyon nehéz ellene védekezni. Van azonban az ismeretlen telefonoknak másféle háttere is, ezért érdemes a netán beugratós vagy oktalan bejelentésekre is odafigyelni. Sokan valódi bűncselekményre hívják fel a figyelmünket. Névtelenségbe burkolózásuk oka ilyenkor világos: nem akarnak tanúskodni, nem akarják, hogy a tettes boszszut álljon rajtuk, ha kiszabadul, vagy talán le sem csukják, mert nem sikerül rábizonyítanunk semmit. Magatartásuk érthető, ha a bűnüldözés szempontjából nem is kedvező, és nem kényelmes. Legtöbbször az történik, hogy nagyon diszkréten ellenőrizzük — először csak nagy vonalakban — a vád valódiságát vagy hamisságát. S ettől függően folytatjuk vagy elejtjük a további nyomozást. Most reggel kilenc óra. A telefonáló szerint délután lesz a temetés. Mit lehet itt tenni? Egy-két telefon azonnal tisztázta: valóban három órakor temetik Bakos Pétert. A halál a lakásban következett be, a halottat a házban ravatalozták fel, és onnan szállítják el. A bizonyítványt és a temetési engedélyt a körzeti orvos állította ki. Ennyi információ állt rendelkezésre tiz óra körül. További fél óra múlva még annyi derült ki, hogy Bakos Péter hatvanhét éves volt, nyugdíjas tisztviselő, meglehetősen magas nyugdíjjal, saját háromszobás házában lakott, kettesben a feleségével. Az asszony húsz évvel fiatalabb. A házasságot két évvel ezelőtt kötötték. Bakos régen betegeskedett, szívpanaszai voltak, a körzeti orvos rendszeresen kezelte. A halotti igazolványok szerint a halál oka is szívroham A papírok szabályosak, az orvos kiállította., és megindokolta a betegség és a halál okát. Ilyen esetben természetesen nem lehet semmit tenni, nincs rá sem ok, sem lehetőség. Igen ám, csakhogy a nyomozó hivatásos bűnüldöző, feladata, sőt kötelessége minden eszközzel fedriteni a büncselekményekt, védelmezni a tisztességes, törvénytisztelő emberek nyugalmát, biztonságát. De ha most itt beavatkozunk, akkor számolnunk kell azzal, hogy ez emberi érzelmek egyik legszentebbjét zavarjuk meg, elkerülhetetlenül brutálisnak ható módon. Ám, ha mégis bűncselekmény történt? A temetés után nagyon nehéz a végére járni az ügynek. Az exhumáláshoz sokféle engedély szükséges, számos hatóság együttes hozzájárulása. Ahhoz pedig nyomós bizonyítékok kellenek. (Folytatjuk)
