Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-30 / 52. szám
16. oldal magvak híradó Thursday, Dec. 30, 1971 * * f❖ ❖ ❖ Elbeszélések és igaz történetek ❖❖ ❖ *> ❖ ❖ HATÁRAINK (Folytatás) A szudáni a vállát vonogatta: — Miért csodálkozik? . . . Mindannyian gépek vagyunk, csodálatos biológiai gépek! Mégpedig ravaszabbak az általunk létrehozott technikai gépeknél, hiszen nem teszünk egyebet, mint hogy minden létező és lehetséges feladatot egyszerűen velük végeztetünk el. — Minden feladatot? — kérdezte mosolyogva Persányi. — Szerencsére ott még nem tartunk! Al-Mahgub nevetett. — Mindenesetre nagy lépés a szellemi munka teljes gépesítése felé, hogy a tudati működést leválasztottuk a halandó egyénről. Uhuru meghalt, de tudata és alkotóképessége reánk maradt... Persányinak megint eszébe jutott utolsó találkozása az Íróval. — Nem sokkal a halála előtt beszéltem vele .. . Kiváncsi vagyok, hogy “emlékszik”-e erre az agymásolata? A szudáni hosszan gondolkozott: —’Az a baj, ,hogy számtalan felvételen dolgozom az intézetben. Sehogyan sem tudok visszaemlékezni rá, melyik volt az a nap, amikor Uhuruval az utolsó felvételt készítettem . . . Tudja, egy hónapig dolgoztam vele, és utoljára majdnem egy héttel a halála előtt felvétel előtt történt vele, memóriájából átkerült gépeim memóriájába, tehát emlékszik is rá . . . Persze nagy kár volt, hogy az Afrika Tanács megtiltotta az EKB-agymásolatoknak a páciens halála előtt működtetését! Képzelje csak el, milyen jótétemény lett volna e matuzsálemi korú Írónak, ha az agymásolata őhelyette Írhatott volna, ő meg közben pihenhetett volna . . . — Megbolondult volna a tétlenségtől! —• vágta rá Persányi. — Szentimentalizmus! Pompásan érezném magam, ha az agymásolatom helyettem dolgozna az EKB tökéletesítésén, én pedig addig üdülhetnék szórakozhatnék! Ön nem szívesen tenné ugyanezt? — Üres volna az életem, ha a halálom percég henyélhetnék! Al-Mahgub vállon veregette: — Túlságosan intelligens ember maga, barátom, ahhoz, hogy a pihenés tartalmatlan henyélés legyen. . . Ezzel azonban nem győzte meg Persányit. A rendező sehogyan sem tudta elfogadni, hogy egy ember tevékenysége csak addig tartson, amig egyéniségét kialakítja, és felveszik róla az egyéni EKB-másolatot, aztán elkezdődhet a halálig tartó semmittevés. Gondolatai viszszakanyarodtak a meghalt Uhuruhoz, és emlékezetében felidézte utolsó találkozásukat... Az öreg mester az Orange partvidékén, egy eldugott faluban lakott. A találkozásuk előtti napon tért vissza repülőgépen Botswanából. Az őserdőtől övezett falp. kókuszháncs házai között kivilágított utcácskák húzódtak. Igaz, a legtöbb lámpában elavult izzó hunyorgott, de volt már néhány modern világítótest is. Nagyon sok régi robbanómotoros gépkocsi közlekedett erre, többségük gumikerekes futóművel. Talán az Írónak volt egyedül légpárnás jármüve. Uhuru majdnem mozdulatlanul ült, nagyon kifárasztotta a repülőút, de szelleme láthatóan friss volt. A falubeliekével egyformának látszó bungalóban lakott, de a háncsból font falak mögött klímaberendezés tartotta kellemes hőfokon a belső hőmérsékletet. Uhuru — ha kétségbevonható volt is százhúsz éve — nagyon öreg ember volt Persányi a rendezői elképeléseiről beszélt. Uhuru regénye, amely a film alapja volt, valamikor a 20-ik és a 21-ik század fordulóján játszódott, a namibiai szabadságharcok idején. Ez a korszak egybeesett a kibernetika általános elterjedésével, és a szabadságukért harcoló egyszerű falusi emberek egyszeriben szembekerültek a magas fokú gépesítéssel. Persányi...ezt a tragikus találkozást mutatja meg filmjében. Uhuru közelebb állt a regény témájául választott korhoz, mint a fiatal, harminc-egynéhány esztendős Persányi. Az iró személyes élményei nagy hatást tettek a rendezőre. Utolsó beszélgetésükkor Uhuru egy fölöttébb érdekes és izgalmas kérdést vetett föl. — Tudja, fiam — mondotta—, aggályaim vannak a gépkorszak korlátlanságával kapcsolatban! Lehet, hogy ez régi emlékeimből táplálkozik . . . Régen, amikor Namíbiáért harcoltunk, láttam fegyvertelen embereket, akik puszta emberi erejükre hagyatkozva szembeszálltak a gépekkel támadó ellenséggel ... és láttam az emberek és a gép harcát . . . Nekem borzalmas emlék, de ne kívánja, hogy a maga logikája szerint ítéljem meg! Látja: ez az én határom, ez rám jellemző valami! Én azt mondom, a gépkorszakban is vigyázni kell az ember függetlenségére, hogy az ember mindig más legyen, mint a gép. Vannak kérdések, amelyeknek az eldöntését nem bizhatjuk gondolkodó gépekre! így biztos, hogy nem válik gépivé, gépiessé maga a gondolat . . . Hogyan dönthetne például a gép az emberi felelősség kérdésében? Persányi egy régi kételyének adott hangot: — Mester, a gép emberi alkotás, és pontosabban számol minden körülménnyel . . . Miért ne alkalmazhatnánk határtalanul? Uhuru a fejét rázta: — Itt van a felszabadító háborúk kérdése. Maguk, a gépi logikán csiszolódott fejű mai emberek, talán elitélik egykori parancsnokainkat, akik kezdetleges fegyverzetű hadseregünket nekivezették az ellenség vezető nélküli automata tankjainak . . . Ha mai fejjel gondolkodó hadbíró volnék — akinek ráadásul kibérnetikai gépek állnak a rendelkezésére —talán én is felvetném a harcosok katonai felelőtlenségének kérdését. Azt mondanám, amit maga: lelkesedéssel nem helyettesíthetők a hiányzó gépek! ... De ha újra élném azokat az éveket, mai fejjel is ugyanúgy belevetném magam a harcba, és biztos vagyok benne, hogy ha ön ott volna, ön is velem tartana’ A gép pedig azt mondaná: várni kellett volna, titokban felkészülni, esetleg szabad, fejlett országok segítségét kellett volna kérni! A gépagy nem érti meg, hogy egyszerűen nem voltunk képesek várni . . . Persányi nem tudta eldönteni, igaza van-e az öreg írónak. Segiti-e a tisztánlátást a valószinütlenül hosszú élet tapasztalathalmaza, vagy nagyon is fáradt már a 22-ik század emberének mindent legyőző logikájához. Ahogy most a temetési menetben mindezeket újra végig gondolta, al-Mahgub doktorra pillantott. — Lám, ez a modern, merész emberibb! Gépet szerkeszt, embernél is tökéletesebb embermásolatokat, és velük széttördeli az emberi tökéletlenség korlátáit.. . El is határozta magában, hogy legközelebb egy ilyen al-Mahgub-féle figuráról készít filmet. Úgy élezte, élete nagy témáját találta meg benne, az igazi embert, aki kitör az emberi tehetetlenség, korlátái közül, és az ember lehetőségeinek határait kitolja a végtelen felé ... Hanem az al-Mahgub iránti lelkesedése nem akadályozta meg abban, hogy bármenynyire várta is, féljen attól a naptól, amikor filmje elkészül, és az első szakmai bemutatón látnia kell a halott Uhuru “mását”, és meg kell hallgatnia a véleményét. . . HALOTTIDÉZÉS Végre a várva várt nap is beköszöntött, három hónappal Uhuru temetése után. Gaberonesban, Botswana fővárosában a filmművészek helyi klubjában tartották meg a nyíl vános bemutatót. A vetítőterem közepe táján egy háromlábú állványra valami masinát helyeztek, amely jócskán hasonlított a lézerkáprázatu technikával készült filmek sugárvetitő berendezéseihez. E körül sürgött-forgott al-Mahgub az asszisztensei gyűrűjében. Végre a professzor csendet kért a meghívottaktól, röviden mentegetőzött, amiért nem a bemutatandó filmről szól, de — úgymond — a halott iró “idézésének” különleges körülményei miatt a jelenlevőket, mindenképpen fel akarja készíteni az elkövetkező órák látványára. — A bekapcsolást követő másodpercekben a gép majd látszólag eltűnik, és a helyén ott fog ülni az elhunyt Uhuru mester . . . Valójában persze a berendezés a helyén marad, de a lézerkáprázatban megjelenő kép eltakarja az EKB-szerkezetet. Aki az elhunyt iró káprázatképéhez szól, vagy valamint megmutat neki, az nyugodtan forduljon csak feléje. (Folytatjuk.) Jfc
