Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-30 / 52. szám
6. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Dec. 30, 1971 EMBEREK ÉS ESETEK B O Z S I Irta: HALÁSZ PÉTER Vasárnap reggelenként a lakásommal szomszédos földalatti-villamos állomásának előcsarnokában megvásárolom a Times-t és a Daily Telegraphot s hónom alatt a lapokkal besétálok a szemközti Kensington parkba. Ha süt a nap, akkor leülök Victoria királynő hajdani kertjében, nyári palotája tőszomszédságában, tapasztalatom szerint ebben a környezetben a * leglehangolóbb újsághír is kap valamelyes méla rezignációt, bölcsen beletörődő perspektívát. Csodás hangulatú kert, puhán fölissza a mellette húzódó Bayswater Road gépkocsi robaját, építkezések torony-daruinak nyikorgását, odaáll az ember és a világ közé, a nagyszülő megértő vigaszával és féltésével. Akármilyen elnyűtt lelkiállapotban lépek be ebbe a parkba, tiz lépés után flefrissülök. Idö-fölöttisége terzi oly megnyugtatóvá, készsége, mellyel menedékjogot nyújt, kolostori békéje, amelyben nincs kérdés, csak gyöngéd tanács: — Pihenj meg, fiam. Ezen a vasárnapon is besétáltam tehát, kezemben a Times-szal és a Telegraph-al a Kensington Parkba és nekivágtam az egyik keskeny ösvénynek. Egyszerre csak felkaptam a fejemet és keskenyrevontam a szememet és meglepetésemben majdnem fölkiáltottam, mert hiszen ugyanezen az ösvényen, tőlem, vagy százméternyi távolságra, szembejött Bözsi. Ugyanazt a zöld kalapot hordta, amiben legutóbb láttam, egy kicsit csálésan állt a fején, a vörös haja is eléggé rendetlenül buggyant ki a kalap alól, sál volt a nyakában, átmeneti kabátot viselt és lapossarku cipőt, igen, szakasztott úgy öltözve, mint akkor, hanyagul, lazán, nem-törődőn és belenyugvón, vénlányo-AZ 1971-ES ÉV MÉRLEGE Az 19'71-es év meglehetősen eseménydus esztendő volt külföldön és belföldi vonatkozásokban egyaránt. A vietnami háborúval kapcsolatban az történt, hogy Nixon elnök jelentős mértékben csökkentette a Vietnamban állomásozó amerikai katonák létszámát. Lehet vitatkozni affelől, hogy a csökkentés mértéke elegendő-e, vagy sem, tény azonban az, hogy a csökkentés folyamatban van. A közelkeleti fronton az történt, hogy valójában nem történt semmi, a látszólagos nyugalom mögött bármelyik pillanatban fellángolhat a háború. A jelek arra mutatnak, hogy ebben az esetben Jordan nem venne részt a háborúban — a múlt keserű tapasztalatain okulva. Az India és Pakistan közötti háború végétért 15 nap alatt. Mostanában általában nem tartanak hosszú ideig a háborúk. Sokan azonban úgy vélik, hogy az India és Pakistan közötti háborúnak csupán első szakasza fejeződött be. A légkör mindenesetre feszült és egyáltalában nem lenne meglepő, ha az 1972-es esztendő uj háborút hozna India és Pakistan között. Belföldi vonalon: Nixon elnök gazdasági programját, amelynek első fázisa, a “fagyasztás” végétért és most a Második Fázis van folyamatban, még korai lenne bírálni. Az eredményt majd később látjuk csak. Az amerikai elnök közeledni próbál a Szovjetunióhoz és vörös Kínához — a közeledés és a hídépítés folyik, a két kommunista ország részéről kevés hajlékonyság mutatkozik. san és agglegényesen, mint aki tudja, hogy már amugysem megy férjhez, fütyül az egészre, csúnya lány sohse öltözzék gondos pedantériával, mert hangsúlyozza az ellentétet önmaga s ruhája megjelenése között, csúnya lány hagyja körül - repdesni magát rendetlenséggel, bolondos kis holmikkal, buta kalappal, lenge sállal, laza kabáttal és rengeteg humorral, csúnya lányt megszépíti a humor, attól válik mesés királykisasszonnyá, csakúgy, ahogyan a szépséges butalány hamar szürkül unalmas bálvánnyá. Humora pedig, az bőséggel van Bözsinek. Gúnyos és öngunyos, veséző humora, ezért szerette mindig annyira anyám, úgy kacagott Bözsi egy-egy megjegyzése után, hogy könnyes lett tőle a szeme és akkor aztán Bözsi is elnevette magát, azzal a sajátos, rekedt, bronchitises nevetésével, minthogy Bözsi állandóan cigarettázott, nem is emlékszem rá másként, mint hogy cigaretta füstöl az ujjai között, vagy a szájasarkában. Anyám is cigarettázott, nem sokat, talán hat-nyolc cigarettát szívott naponta, szopókás Mirjamot. S volt egy idő, amikor rosszul ment a sorunk és engem küldött le a trafikba: — Két szopókás Mirjam! — mondta. Úgy emlékszem, hogy kilenc fillérbe került két szopókás Mirjam, négy és fél fillérbe darabja, a két cigarettát a trafikos belecsavarta egy kis darabka papírba és azzal siettem haza. Szembejött tehát Bözsi a Kensington Park ösvényén, anyám hajdani legjobb barátnője, akivel a barátságuk még otthon kezdődött, szülővárosukban, Nagyváradon. Hárman voltak barátnők, Anyám, Bözsi és Bözsi nővére, Boriska, aki tanitónőképzőt végzett, férjhez is ment, de aztán elvált, elemi iskolában tanított. Boriska nem volt széplány, de azért talán egy parányit csinosabb, mint Bözsi, vörös haja volt neki is, zöldeskék szeme, de a kedélye, az nem volt oly szikrázóan eleven, mint a Bözsié, Boriska melankolikus volt egy kicsit, talán azért, mert a parányi csinosságáért, humorából kellett cserében áldoznia, talán a sikertelen házassága miatt, talán az elemista kölykök komiszkodásai tették borongóvá. Hármuk között anyám volt a széplány, igazi erdélyi szépség, gesztenyebarnahaju, szelid-barnaszemü, fehérbőrű, “Jolán csudálatosán szép lány volt” — mondogatták nekem, akik ismerték otthon, Váradon, lánykorában “igazi büszke szépség”. Pestre ment férjhez, otthagyta Váradot, s aztán évekkel később Bözsi és Boriska is Pestre költöztek, Boriska tanított, hogy Bözsi mit csinált, arra nem emlékszem, gyakran jött fel hozzánk, apám mulatott rajtuk, hangsúlyozott reverendával csókolt kezet, apám nagyvárosi ember volt, amatőr vívó, vállalati igazgató, Felekynél szabatta a ruháit, Rechnitzernél varratta az ingeit, antilop felsőrészü, gombos cipői voltak Csákánytól, Essex-autója volt, mikor az autó még ritkaságszámba ment. Zárkózott ember volt különben, érzelmeit sohsem mutatta, egyszer láttam csak sirvafakadni anyám temetése után, pedig akkor már hat éve elváltán éltek. 1942 telén volt, akkor halt meg anyám, negyven egynéhány éves volt és akkor láttam utoljára Bözsit is, a rendetlen, vöröses hajat, a csáléra álló kalapot, kusza kis sálat a temető hidegében, s nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna később. Igen. 1942 volt, annak maholnap harminc esztendeje és most itt jött Bözsi, szembe a Kensington Parkban, ugyanabban a kalapban, kabátban, s mindjárt mellém ér és megtorpanok, már a torkomban dobog a szivem, Bözsi, megismersz-e, nem tudtam, hogy itt élsz Londonban, mióta vagy itt, hol lakói, mindjárt lelkendezni kezd majd és rekedten fölnevet és cigarettára gyújt, szopókás Mir janira talán és azzal a kedves, elhúzott, erdélyi beszédmódjával elmeséli, hogy mi minden történt azóta . . . Bözsi mellém ért és akkor már láttam, hogy Bözsi nem volt Bözsi, láttam, amit a közeledés utolsó pillanatában már úgyis tudtam, hogy nem lehet Bözsi, hogyan is lehetne, hetven esztendős is elmúlt azóta, öregasszony már és én, a régi negyven évvel ezelőtti Bözsit láttam szembejönni. Az asszony, aki közönyös arccal elhaladt mellettem, nem is hasonlított rá, idegen, merev arc, a haja sem vörös, a kalapja sem ül betyárosan a fején, délelőtti parki sétára öltözött angol hölgy, miért emlékeztetett távolról Bözsire? elgondolkozva lépkedtem tovább, s eltűnődtem azon, hogy néhány másodperc alatt emlékeknek micsoda örvénylése támadt bennem mindössze attól, hogy megpillantottam valakit, aki nem is az volt, akinek véltem. Néhány^ másodperc alatt végigcikázott bennem az anyám ifjúsága, élete, halála, hangok, nevetések, rég elszállt cigarettafüst aromája, két szopókás Mirjam, apám mozdulatai, szabójának, ingvarrójának a neve, a cipőit láttam, vivóplasztronjában láttam az FTC-klubban, irodájában, a szürke Essex volánja mögött, anyám temetése után, amikor azt mondtam neki : “Most tehát ketten maradtunk” és akkor egyszerre felkapta a fejét és sirvafakadt . . . öttiz másodperc alatt végigviharzott bennem a különös, fájdalmas, hányatott életünk. Beborult az ég, eső kezdett szitálni, az órámra néztem: reggel féltiz. Hazamentem a vasárnapi újságokkal és leültem olvasni. Nyolc-tiz nappal később levelet kaptam Pesten élő nagybátyámtól, anyám fivérétől. A levele végén föltette a kérdést: emlékszem-e vajon Bözsire? A kérdést olyan óvatosan teszi föl, hogy érezhető belőle: nem hiszi, hogy emlékszem. Hozzá is teszi magyarázón: legjobb barátnője volt anyádnak. Azért kérdezi, Írja, mert most szegény Bözsi meghalt. Erre a levélre jóidéig nem válaszoltam, s mikor végre írtam, akkor is töprengtem egy darabig, emlitsem-e, hogy Bözsi szembejött velem a Kensington Parkban? S aztán megírtam mégis, néhány mondatban csak. Hogy vasárnaponként rendszerint besétálok a Kensington Parkba, pihenni egy kicsit az időtlenségnek e csöndes oázisán, s akkor látni véltem valakit, aki annyira emlékeztetett Bözsire. Pedig azt megelőzőn nem gondoltam rá sohasem. Talán azóta sem jutott eszembe, mióta utoljára láttam. Harminc évvel ezelőtt. Különös. A nagybátyám hamar válaszolt. Igen, irta, eléggé különös. Minthogy Bözsi vasárnap halt meg. Pillantásom elkalandozott a levélről és arra gondoltam, hogy megkérem a következő levelemben: érdeklődje meg, hány órakor? Hány órakor halt meg Bözsi? De aztán letettem róla. Nem kérdeztem meg. És nem kérdezem meg sohasem. ANDRÁSSY LAJOS: Óéy bucsuzóján Hóezüst sugárút szikrázik a fényben mint a csillagszórós fénvhidak az égen . . . óév bucsuzóján Újév születésén ülj le ide mellém nézz igy a szemembe s mondd: ugye nehéz volt? — Nehéz is volt szép is igy is a mienk volt . . . lehessen majd könnyebb két szép gyermekünknek könnyebb s gazdagabb is csak el ne feledjék soha ne tagadják: nehéz volt, de szép is ... Hilán Pét«
