Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-16 / 50. szám
16. oldal MAGYAR HlRM)r. Thursday, Dec. 16, 1971 ❖ ♦> ❖ ❖f V ❖ Elbeszélések és igaz történetek ❖ ❖ ♦> ❖ ❖ A SHERIF ALSZIK (Folytatás) — Persze, hogy itt vagyok, drágám. Nem azért hivtalak, hogy ilyen hamar befejezzem a beszélgetést. Egyébként pedig még gyakran fogod hallani a hangomat . . . — Ez talán fenyegetés akar lenni? — Nancy már zokogott. — Mit vétettem? Mondja. A férfi nem válaszolt. Nem akarta, hogy a lányka észrevegye, hogy mosolyog. Úgy érezte, hogy minden a legjobb irányban halad. Nancy egyedül van otthon, és retteg a félelemtől. Éppen úgy retteg, mint Susan Damon rettegett hetekkel ezelőtt, amikor a gyilkos újra meg újra felhivta a magányos kislányt. Az éjszaka csendjét most furcsa zörej zavarta meg. Az ismeretlen összerezzent. Majd körülnézett a szobában. Halotti csend volt. Nancy is hallgatott. Talán nem jól hallott? Érzéki csalódás csupán? Vagy mégiscsak van valaki a szobában? Visszafojtotta a lélegzetét, nem hallott semmi gyanús zajt. — Vigyázz — gondolta magában —, nehogy az idegeid cserben hagyjanak . . . Újra megszólalt, s a saját hangja megnyugtatta : — Miért nem mesélsz valamit kislány ? Tudod, mennyire szeretem a hangodat hallani? — Attól tartok — mondotta Nancy —, hogy magának orvosra van szüksége. Én nem tudok magán segíteni . . . — Hogyne tudnál, kislány — felelte a férfi nevetve. — Egyedül te tudsz csak rajtam segíteni . . . Nancy már nem bírta tovább. Még jól lehetett hallani, amint följajdult, majd egy kattanással kilépett a vonalból. — Nem is baj — gondolta a férfi. — Mára egyébként is elég volt. Túl soká úgy sem ajánlatos telefonálnia, nehogy a rendőrség elkaphassa. A zsebkendőjét lefejtette a készülékről, és zsebre vágta. És most nagy elővigyázatosan körülnézett a félhomályos lakásban. Az idegen a konyhán keresztül hatolt a lakásba. Bár tolvajként jött, nem volt tolvaj. Egyetlen célja az volt, hogy innen telefonáljon. Kizárólag ezért jött. És, hogy miért éppen ebből a lakásból akart telefonálni? Arra megvolt a maga alapos oka ... Ez a férfi maga Max Damon volt . . . Néhány héttel ezelőtt még egy bájos lánygyermek boldog apja. Mindaddig, amíg Susant meg nem gyilkolták. És ez a ház, amelybe Max Damon éjnek évadján tolvajként behatolt, ez a ház Normann Blaisdellnek, Freetown sherifjének a háza volt. Két hónappal ezelőtt történt, hogy a boldogtalan Susan Damon az első névtelen telefonhívás után nyomban ide, a sherifhez rohant. Susan édesanyja már korábban meghalt, édesapja üzleti körúton volt, a magányos kislány a sheriftől kért segítséget. S vajon mit tett a sherif, hogy a magányos kislányt megnyugtassa ? Milyen védelmet nyújtott Freetown egyik ártatlan és védtelen polgárának a fenyegető veszedelem eile? A sherif semmit sem tett Susy érdekében. Egyetlen tanácsot adott neki, rideg és embertelen modorával: ismeretlen telefonálókkal nem kell szóba állni! És minden ismeretlen hangtól nem kell mindjárt berezelni. Elvégre nem vagyunk Chicagóban ... Ha újra jelentkezik, tegye le a kagylót, és felejtse el az egészet. Susan azonban nem tudta elfelejteni, mert kétszer is emlékeztették rá. Az ismeretlen ugyanis háromszor hívta fel a kislányt, amig egy éjszaka megfojtva találták meg az ágyban. Susan 17 éves volt ... A gyilkosság felzaklatta a kisvárost. A polgárság egyhangúan a rendőrség védelmét követelte. A sherif kénytelen volt intézkedéseket hozni. Ekkor történt, hogy a városka csekély számú telefonkészülékét lehallgató készülékkel látták el, hogy a névtelen telefonbanditát kézre keríthessék. Ez az intézkedés — a jelek szerint — már eső után köpönyeg volt. Susant már nem lehetett megvédeni. Amikor Max Damon a gyászihirre hazatért, a megrendült apa a közönyös sherifet tette felelőssé a gyermeke haláláért. Annál is inkább, mert Blaisdell továbbra sem volt képes a gyilkos nyomára akadni. Max Damon valósággal megzavarodott. Megesküdött, hogy a sherifen bosszulja meg lánya halálát. így támadt az a különös ötlete, hogy behatolva a sherif házába, névtelen telefonhívásával eljátssza az ismeretlen gyilkos szerepét. S az ismeretlen és váratlan zaj, amely az imént annyira megijesztette, most újra fölhangzott. Max Damon most már mosolyogva fordult a lépcső felé, ahonnan a sherif horkolása hallatszott. — Csak horkolj gazember! — mosolygott Damon. S megkönnyebbülve gondolt arra a percre, amikor a rendőrség megérkezik, és az álmából fölvert sherif dadogó magyarázatba kezd arról, miként telefonálhatott volna ő akkor, amikor az igazak álmát aludta . . . Elhiszi-e majd a rendőrség a sherif állítását, amelyet egyetlen tanúval sem tud igazolni, a lehallgató szerkezet pedig éppen azt bizonyítja, hogy a telefont igenis használta valaki. — Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz — dünnyögte Max Damon —, hogy ha nem is gyilkoltalak meg, de legalább a nyakadba akasztottam a gyilkosság gyanúját. A nyitott ablakon át újra kilépett a kertbe. S amikor az éjszaka elnyelte, az utcán távolodva még világosan hallotta a rendőrautó zúgását, majd a fékek csikorgását is, amikor a sherif háza előtt hirtelen lefékezett . . .-VÉGE--------7"-------s HATÁRAINK Liideritz város főútvonalain feltámadt a XX. század. Néhány órára életre kel az az Afrika, amelyről az Írónak majdnem minden regénye szólt. Méltó volt hozzá ez a temetés. Az egykori törzsi harcosok módján oroszlánbőrbe öltözött koporsóvivők csoportja nyitotta meg a menetet . . . Az iró sárga foltos zsiráfbőrrel bélelt, nyitott koporsójában lebegni látszott az emberek válla fölött. Süntüskékből varrt hagyományos halotti ruhába volt bujtatva, elszürkült, sötét bőrén színes kövekkel kirakott arany karperecek csillogtak. Arca a virágfüzérek között kisimult, és olyannyira eltűntek róla a ráncai, hogy elhihetetlennek látszott a virágokból kirakott, amúgy is valószinütlenül hangzó szöveg. “Uhurunak, a nagy Írónak, Afrika lelkének! Élt: százhúsz évet.” Strucctollas fejdiszü harcosok a hagyományos módon rázták kókuszból készített csörgőiket, és szomorú ritmusban verték ötvöseiktől kicsorbitott ősi bronzgongja ikat. A koporsóvivők után a helyi vezetők csoportja következett, ugyancsak hagyományos afrikai öltözékben, majd a nemzetközi hírnévnek örvendő iró külföldi tisztelői, müvésztársai vonultak. Az Amerikából, Ázsiából vagy Európából érkezettek a maguk sötét műanyag ruháikban némileg kiríttak a történelmi hangulatot árasztó afrikaiak közül. Persányi, az évtizedek óta Afrikában dolgozó filmrendező most járt először Lüderitzben, és felcsigázott érdeklődéssel nézte ezt a sokszínű várost, amely annyiszor, de annyiszor ihlette Írásra az örökre elhallgatott mestert. Hagyományos afrikai negyedek vették körül a belső várost, de ott is egysinü magasvasutak suhantak az úttestek fölött, légpárnás, zajtalan városi jármüvek parkoltak a bambuszból épített házak között. Alig egy-két utcával beljebb pedig a legmodernebb lakónegyedekbe ért a temetési menet. Különleges formájú, minden lakásával a nap felé forduló betonházak sorakoztak egymás mellett, és rajtuk kisebb kertnek is beillő erkélyek futottak körbe. A lakások egyetlen hatalmas üvegfallal nyíltak az erkéylekre. Az üveglapok sugártörő képességét változtatni lehetett. Átlátszóvá, hogy beengedjék a nappali világosságot, vagy tükrözővé, hogy minden felesleges fényt és trópusi hőséget visszaverjenek. Helikopterek parkoltak a háztetőkön, és döngicsélő, óriási bogarakként repkedtek a hatalmas, üvegszemü termeszbolyhoz hasonló betonépületek fölött. (Folytatjuk.)
