Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-12-16 / 50. szám

14. OLDAL

MAGYAR HIRADÖ

FELMENTETTEK EGY ASSZONYT. AKI

KÖNYÖBtfLETBŐL MEGGYILKOLTA FIÁT

Angliában nemrégiben ért véget egy szenzációs bírósági tárgyalás, amelynek végeztével szabadlábra helyezték a vádlottat, akit felmentettek, azonban 3 évi próbaidőt kapott. A vádlott egy asszony volt, aki bevallotta a tárgyaláson, hogy nyomorék fiát könyörületből meggyilkolta.

A vádlott az 57 esztendős, loppingtoni Mrs. Katherine Fagan volt, úgynevezett ismert társaságbeli uriasszony, aki a legelőkelőbb helyi klubok tagja és számos londoni jótékonysági egyesület és klub tagja is.

Mrs. Fagan azt állította a bíróságon, hogy a körülmények valóságos idegronccsá tették, fia állapotát nem tudta tovább elviselni és ezért gyilkolta őt meg.

Mrs. Fagan fia, Hugo, 31 esztendős volt, amikor édesanyja meggyilkolta.A tárgyaláson a következő drámai részletekre derült világosság:

Mrs. Fagan egész életén keresztül ápolta Hugót, aki — aéybénulás következtében — süket és majdnem teljesen béna volt. Az agybénulás következtében Hugo gyakran görcsösen rángatódzott.

Az Angol Orvos Szövetség egyik szakértője, akit tanúként hallgattak ki a tárgyaláson, ezeket mondotta vallomásában :

— Az agybénulás rettenetes betegség. Az agynak az a része bénul meg, amely a mozgást szabályozza. Az agybénulás legsúlyosabb eseteiben — és ilyen volt Hugo Fagan esete is — a beteg teste görcsösen rángatódzik, rettenetes, szinte elviselhetetlen fájdalmai vannak, a test gyakran szinte formátlanná csavarodik a görcsös rángatódzás következtében.

Hugo kisgyerekkorában kapta az agybénulást, teste azóta rángatódzott, szellemileg egész visszamaradott volt és édesanyja kimerítő, szünetnélküli ápolása volt szükséges ahhoz, hogy élete valamiképpen elviselhető legyen.

A második világháború után a Fagan házaspár elvált egymástól és Mrs. Fagan, Hugóval együtt, szüleinél lakott. Később Loppingtonban vásárolt házat, odaköltözött és két alkalmazottat fogadott: egy idősebb szakácsnőt és egy ápolónőt Hugo mellé.

Hugo valósággal bálványozta és imádta az ápolónőt, aki 4 évvel ezelőtt meghalt. Hugo sohasem heverte ki az imádott és rajongva szeretett asszony halálát.

Az ápolónő halála után Mrs. Fagan vette át fia ápolását, teljesen egyedül. Mrs. Fagan valóban állandóan beteg és magatehetetlen fiával volt, erre mi sem jellemzőbb, mint hogy éjszakánkint, egy másik ágyban, közvetlenül Hugo mellett aludt.

Mrs. Fagan attól rettegett, hogy fizikailag és idegileg ő maga nem fogja bírni ezt az életmódot és ha beteg lesz, vagy meghal, Hugót valahová, egy nyomorékok számára fenntartott intézetben helyezik el. Mrs. Fagan azonban erős asszony volt és erős, szilárdjellemü egyéniség, aki dacolva minden fáradtsággal, fia mellett maradt, éjjel-nappal és ápolta.

A bírósági tárgyaláson Mrs. Katherine Fagan vallomása igy hangzott:

—A kérdéses reggelen Hugónak olyan fájdalmai voltak, hogy fejét a falba verte és úgy üvöltött, mint egy sebzett állat. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ezt nem birom tovább, elérkeztem fizikai és ezllemi teherbíró képességem határáig.

— Reggel 5 óra volt és Hugo keservesen zokogott az iszonyú fájdalomtól. Ekkor átmentem a szomszéd szobába és magamhoz vettem egy különleges fegyvert. A fegyvert állatok azonnali és humánus kiirtására szokták használni.

— A különleges fegyver olyan, akár egy pisztoly. Ha a ravaszt meghúzzuk, a rendkívül erős rugó kilök egy nyílvesszőt. Amennyiben ezt a fegyvert az állat homlokához illesztjük és meghúzzuk t ravaszt, a kiugró nyilveszsző azonnal, minden fájdalom nélkül, megöli az állatot.

— A fegyvert bevittem a hálószobába, letérdeltem Hugo ágya mellé és hosszú ideig imádkoztam.

— Istenem — mondottam — bocsáss meg, nem birom ezt tovább, nem akarom, hogy Hugo továbbra is ilyen elviselhetetlen kínokat álljon ki. Bocsáss meg, óh, Uram, nem tehetek másként.

— Ezekután felkeltem, a pisztolyt Hugo homlokához illesztettem és meghúztam a ravaszt. Hugo egyetlen szempillantás alatt meghalt, bizonyos vagyok abban, hogy egyáltalában nem szenvedett. Nem érzek lelkiismeretfurdalást: igy kellett tennem, másként nem tehettem. Hugo nem szenved toyább s ez az, amit akartam.

—Amikor Hugo holtan feküdt az ágyon, felhívtam orvosomat és mindössze ennyit mondottam a telefonon keresztül :

— Megöltem Hugót.

Mrs. Katherine Fagan ártatlannak vallotta magát gyilkosságban, bűnösnek vallotta azonban magát emberölésben.

Ashwort biró elrendelte Mrs. Katherine Fagan szabadlábra helyezését, az ítélet indokolásában azonban, figyelmeztetően, ezeket mondotta:

— A vádlottat 3 évi próbaidőre bocsátom, amelyet szabadlábon fog eltölteni. Nem tartom kétségesnek, hogy Mrs. Fagan bűnt követett el.

— A bíróság különleges kegyelmet akar gyakorolni ebben ez esetben, mert felismeri és tudomásul veszi a vádlott különleges helyzetét. Mindezekután azonban, nem szeretném, ha ez a bírósági döntés másokat is arra bátorítana fel, hogy könyörületből gyilkoljanak.

— Meggyőződésem, hogy mindenki sajnálja a szerencsétlen Hugót és ugyancsak szerencsétlen és áldozatkész édesanyját. Ennek ellenére, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a törvény tiltja, hogy egy másik embertársunk életének véget vesszünk, bármilyen indokból és bármilyen magyarázattal is történik ez.

— S ha lesznek olyanok, akik azt kérdezik, hogy miért engedte szabadon a bíróság Mrs. Katherine Fagant, aki megölte fiát, ezeknek azt felelhetem :

— Vannak és lehetnek olyan esetek, amikor a bíróságnak különleges megértést és különleges könyörületet kell mutatnia és tanúsítania. Meggyőződésem, hogy Mrs. Katherine Fagan és Hugo Fagan esete — ilyen kivételes eset. Ez a bírósági döntés azonban nem lehet példa a jövőre, senki számára sem.

Mrs. Fagan könnyek között, a következőket mondot-Thursday, Dec. 16, 1971

Kürthy Miklós:

KRÓNIKA

— Nem tudom, megfigyelted-e már — mondotta Stanley— hogy az embernek nincs ideje semmire,

! például, egy szerűen nine: ideje arra, hogy boldogtalan legyen.

— Ezt még nem figyeltem meg — feleltem — őszin- Kürthy Miklós tén megvallom, nekem sohasem került különlegesebb nehézségbe, hogy boldogtalan legyek. Valamiképpen, mindig tudtam rá időt szakítani.

— Nem erről van szó — Stanley türelmetlenül ráncolta homlokát — Arról van szó, hogy állandó rohanás az élet. Rohan az ember munkába, rohanva dolgozik, rohan haza .. . általában rohanva élünk és közben az embernek nincs ideje szenvedni.

— S azáltal, hogy nincs időnk szenvedni, valamiképpen emberietlenné válunk. Mindig segít, ha az ember jól, alaposan, kiszenvedi magát. A rohanó élet azonban nem enged időt a szenvedésre. Nincs időnk arra, hogy boldogtalannok legyünk. S ez az oka annak, hogy arra sincs időnk, hogy boldogok legyünk.

—Nincs időnk arra, hogy sírjunk, de arra sincs időnk, hogy nevessünk.. Emlékszem, fiatalabb koromban, amikor az élet nem volt ilyen rohanó, időnkint őrületesen szenvedtem. A legkülönbözőbb dolgok miatt voltam boldogtalan.

— És ez jó volt és felemelő. Az élethez hozzátartozik a boldogtalanság időnkint. Persze, boldogtalanság nélkül boldogok sem tudunk lenni. Az emberi élet az, hogy boldogok és boldogtalanok vagyunk. Mi már azonban csak gépek vagyunk.

— A rohanás lehetetlenné teszi, hogy érezzünk. A rohanás lehetetlenné teszi, hogy elmélyedjünk egy gyönyörűséges fájdalomban és elmélyedjünk egy kis boldogságta a szabadlábra helyező bírói ítélet után:

— Boldog vagyok. Boldog vagyok azért, mert a biró megértette különleges helyzetemet. Boldog vagyok azért, igenis, boldog vagyok, mert Hugo halott és sohasem szenved már többé.

— Hugo élete nem volt emberi élet. Azt hiszem, ha képes lett volna rá, ő maga könyörgött volna, hogy vessek véget szenvedéseinek.

ban, amelyről tudjuk, hogy amugysem tart soká.

— Nincs igazad—válaszoltam — Boldogtalanságra mindig van idő. Én például most is nagyon boldogtalan vagyok. Őrületesen boldogtalan vagyok — amint kimondtam a szavakat, máris éreztem, hogy üresen konganak. Nem voltam boldogtalan. Nem voltam boldogtalan, mert nincs időm rá. Pedig szeretnék boldogtalan lenni. A modern élet rohanó mechanizmusa azonban már ezt is kiölte belőlem.

— Igenis boldogtalan vagyok — mondtam száraz szemmel, fakó hangon és semmi sem mozdult bennem.

Stanley rámnézett és éreztem, hogy tudja, hogy nem mondok igazat. Stanley tudta, hogy én sem vagyok boldogtalan, mert nincs , időm hozzá.

Keserűen álltunk a sötétedő utcán, mi ketten, vénülő legények, akiket közönyössé őrölt az élet . . .

* * *

Texnek hívja magát, indián rezarvációban született és most 80 esztendős. Tex már hosszú ideje él Clevelandban, senkit sem szólít sápadtarcu testvéremnek és senki; sem szólítja öt vörösbőrü fivéremnek.

Tex életében már hösszu ideje nem történt semmi. Egészen az elmúlt hetekig, amikor kórházba került, mert balszeme kancsalságát akarák megszüntetni.

— Az orvos hátul kifúrja a koponyámat és hátulról fogja helyreigazitani a szemgolyómat — mondotta Tex boldogan. Dermedten hallgattam ezt a különös gyógymódot.

Tex néhány nap múlva kijött a kórházból, ugyanolyan kancsalul, ahogyan bement. Valamit motyogott arról, hogy kancsalságán nem tudnak segíteni. A koponya kifurásáról nem beszélt, ellenben balcsuklóján viselte azt a kis. plasztik karkötőt, amelyet a betegeknek adnak a kórházban.

Tex ma is csuklóján viseli ezt a kóházi jelzést és érezhetően büszke rá. Ha beszélgetünk, többször rápillant a plasztik karkötőre és ilyenkor mosolyra rándul millió ránctól barázdált arca. Megértem őt. Végre . . . valami történt vele is. S ennek a “valaminek” az emlékeztetője a plasztik kórházi karkötő. Kedvelem Texet és megértem. Kívánom, hogy a Nagy Manitou óvja élete hátralevő részében és gondoskodjék számára megfelelő helyről az Örök Vadászmezőkön, ahol Tex nyilvánvalóan a kék plasztik kórházi karkötővel fog majd jelentkezni.