Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-12-16 / 50. szám
Thursday, Dec. 16, 1971 MAHYAW HlR*nf 9. oldal EGY ÖREGUR VISSZANÉZ Irta: RUBY ERZSÉBET Imre bátyám, régi jóbarátom nyugatról New Yorkba utazott a hires szivspecialistához. — Úgy el van meszesedve a szivem — mondja keserű humorral —, hogy tajtékpipát lehetne belőle faragni. — Na és a hires szívgyógyász levakarja a meszet az érfalakról ? — kérdezem, — úgy tudom, a szív sohasem meszesedik el, hanem az érfalak. — Levakarja, nem vakarja, de megállítja a további elmeszesedést. Ezzel is nyerhetek kéthárom évet. — Három évet ?! Érdemes ezért a rövid időért lemondani azokról a gyönyörökről, hogy megállíthassa a meszesedést? Imre bátyám szereti a gyomrát! Nem hinném, hogy lemondana a piritóskenyérre kent kövér marhavelőről. A gombával töltött kacsapecsenyéről, a kirántott sertéskarajról .. . mindezeket nem szabad ám ennie! — Egy óráért is érdemes lemondani! Ősz fejjel, mikor már az ember könnyelműen elkótyavetyélte az egészségét —, jaj, lelkem, egy óra is de sokat számit! Hát még három év! Ha vályogvető sarat etetnének velem az orvosok, hogy megszabadítsam az életemet, bizony megenném. — ellenben mondok valamit. Mielőtt a kórházban a felcserek a kezük közé kapnak, szeretnék valamelyik jó kis magyar vendéglőben a maga társaságában vacsorázni. Olyan helyen, ahol cigányzene mellett tűzről pattant magyar énekesnő dalol, hogy aszongya, Rászállott a vadgalamb a kalászra, — meg azután, Minek turbékoltok ti, árva galambok. Hej de szép nóták ezek. Nekem majdnem minden magyar népdal és müdal megvan taperekordon. De hát más az élőhang és más a géphang. Bementünk egy jónevü east-sidei vendéglőbe, a Yorkvilleben lehet köztük válogatni. Alig hogy helyet foglalunk, barátom máris felfortyan: — Na hát, itt is olyan félhomály van, mint a modern lokálokban. Ettől a hangulatvilágítástól alig látom, hogy mi van a tányéromon. Fogadni merek, hogy ezt a félhomályt-az öregedő asszonyok találták ki, hogy ne lássák az arcukon árulkodó ráncocskákat. He, he, erre iszunk. Mit parancsol? Tokaji aszút, vagy szürkebarátot? — Nekem mindegy. Nem iszom és így nem értek a borokhoz. Legyen tokaji. Nézem ezt a világhírű, aranycsillogásu bort. 'Mint a folyékony borostyánkő. — Nem akarok rosszmájuskodni—mondom —, de valami nincs rendjén a tokaji borok körül. Borok királyának nevezik, az egész világon hires. Nem értem, hogy lehet az, hogy azon a darabka földön, ott Zemplén megyében, az úgynevezett “Hegyalján” a Tisza mellett annyi aszubor terem, hogy az egész világot ellátja. Ha egész Csonka- Magyarország területén csak tokaji bor teremne, az se volna elég. Vegyük New Yorkot. Ennek a nyolcmilliós városnak szerencsésebb lakossága, aki megengedheti magának a drága bort — mondjuk — ötvenzer. Mennyi lehet a földkerekség öszszes tokajibor fogyasztója? — Ne statisztikázzon, Erzsébet — a tokaji bor isteni nedű, ezt élvezni kell és nem magyarázni. — Éppen azt akarom mondani, sok másféle nevű magyarországi bor is vetélkedhet nemcsak a hires tokaji borral, hanem a francia borokkal is. Mire való ez a sok picsi-pacsi reklám? Van, aki a tokajira esküszik, van aki egyéb borokat szeret. Badacsony tájékán is remek borok teremnek. A reklám nagyon fontos business. — Ehhez maga Erzsébet nem ért. Nagy kerítő a reklám, bornak, pálinkának, divatnak, gyógyszernek, sőt tovább megyek, a képzőművészetnek is. Tehetséges művészek, akik irtóznak a reklámtól, éhen veszhetnek. Kontármázolók, ügyes reklámmal nevet és pénzt szereznek. Itt van például Picasso. Tehetséges, de mit akar azokkal a mázsásfenekű, rengőkeblü nőkkel? Nem akasztanám a falra egyik képét sem. Reklám kell az Írónak, a költőnek is. Itt van ez a hírhedt “Valley of the Dolls” cimü pornográf regény. Milliókat keresett vele a szerzője, mert ügyes ügynököt alkalmazott s aztán nekifeküdt a reklámnak. Ezt a könyvet jóizlésü kulturember, ha belelapoz, már dobja is a szemétbe. Kutyákkal is divatoznak és drága pénzen reklámozzák őket. Tegnap a spanyol terrier volt a divat, ma a poodle. Beauty parlorba viszik őket, fürdetni, szőrüket oldolálni. A meggyötört állat tűri, mert a művelet után cukrot kap. Nem adnék én egy büdös, koszos, lihegve nevető pofáju, hűségtől őrjöngő kuvaszt egy 500 dolláros kutyaarisztokratáért! — Úgy belemagyaráz Imre bátyám a reklámba, hogy azt kell hinnem, Mona Lisa hires mosolyára is rákentek egy kis reklámot . . . Az öreg ur elgondolkozva néz maga elé. — Fiatal koromban nem ismertük ennyire elvadulva a reklámot. Nem kellett reklám a Budán lévő tabáni boroknak. Ifjonc koromban Gürsch apó tabáni kisvendéglőjében micsoda borokat ittunk! Vastagnyaku sváb volt az öreg, bárgyú ábrázattal, de olyan májusi bólékat készített, hogy senki se tudta utánozni. Tabán is eltűnt a föld színéről, ébredjünk szép álmunkból, ma nem divat szentimentálisnak lenni. Emlékezni azért szabad? Imre bátyám, meséljen a régi szép idők kicsi, de annál nagyobb hirü vendéglőiről. Óh igen, kis kocsmában kis pörkölt . . . Eszembe jut a “Kispipa” vendéglő, meg a “Zenélő óra”. Hej, micsoda ebédeket ettünk ott! A Zenélő órában volt Erdélyi Gyula szerkesztő és Vajda János költő törzsasztala. Lauka Gusztáv innen küldte a cigányokat a Margitszigetre, hogy éjjeli zenét adjanak a százszorszép Gyarmathy Zsigánénak. Közepes Írónő volt, de szépsége reklámozta írásait, mint Bajza Lenkénél is. És a Sziklai bácsi vendéglője! Itt jöttek össze a budai és a pesti aranyifjak, na és a közismert öreg urak. Náday cilinderét megbámultuk. Orczy bárót utánozta, holott a báró csak a lóversenyekre járt szürke cilinderben. Náday azt gondolta, mert ő színész, neki mindent szabad és minden helyes, amit csinál . . . Ambrus Zoltán itt étkezett, azért mindig lármázott, hogy a borju-snicli száraz, mint a tapló. Bródy Sándor minden héten más szépséggel jött. Hü, de értett Sándorunk a szép asszonyokhoz! Kálnoki Izidor vesszőparipája a szerelemlakat volt. Hajdanában, ha a férj uramnak el kellett utazni, vasövet csináltatott, s arra egy irdatlan lakatot kovácsoltak, s a méltatlankodó felesége derekára csatolták s a lakatkulcsot a férj magával vitte. így a nejhez senki se férkőzhetett a kívánt közelségbe . . . Ezt a Kálnokit megcsalta a szeretője, s azóta ez a lakat volt a mániája. A kutyafáját — kiáltotta felhevülve Imre bátyám —, ma is használhatnának ilyen szerelemlakatot. Jó erős lakattal lezárni, azt a szívdöglesztő combikájukat, amit napjainkban úgy mutogatnak, s közben röhögnek rajtunk! — Csitt! Lassabban — szólok rá susogva —, pedig még csak két pohár bort ivott! — Hát jól van, hagyjuk a lakatot. Beszéljünk másról. Miről is? Igen a Kis pipánál hagytam abba. Ebben a vendéglőben a szokott asztaltársaság kíméletlenül pletykázott azokra a ‘beérkezett’ írókra és költőkre, akik nöimádók voltak, de imádottjaikat nem válogatták meg. Úgy értem, társadalmi vonalon. Gusztus dolga. Például Vajda János, ez a koldus úriember egy hentes kövérke lányába volt szerelmes — fülig. Nem a kocsonyában pihenő disznófülre gondolok, he-he-he. Ah, de milyen szerelmes volt ez a Vajda! Verseiben “galambpihegésü szüz”-nek nevezte a rengő húsú kövérkét. Reviczky Gyula sem volt válogatós. A “Ferenczi” kávéház hírhedten romlott pincérnőjébe volt szerelmes, s miatta párbajt vívott. Ellenfele a kardlapjával két hatalmas pofont kent le neki, — egyet jobbról, egyet balról. Indali Gyula sem volt különb. Egy vidékről frissen érkezett bokorugrós szoknyában magát riszáló kis cselédlányhoz irta leboruló verseit. Végig sorolhatnám magának a furcsa gusztusu Írókat és költőket, de hagyjuk a holtakat pihenni, a holtak nem tudnak visszaharapni . . . — Az imént ugyancsak rágcsálta Vajdát, Reviczkyt és Indáit. — No no, nem a becsületükbe gázoltam, hanem a különcködéseikről meséltem. Ni csak, most jut eszembe Kármán József. Ez a szelíd, halkszavu ember egy másik végletbe esett. Halálosan szerelmes volt egy arisztokrata hölgybe. Próbálkozott, persze, goromba visszautasítást kapott s ezért ez a szeizmográf érzékeny ember öngyilkos lett. — Még csak azt akarom mondani, hogy nagyon jól megyoltunk mi a század elején. Sok gyerek volt minden háznál. Nagy ünnepségek keretében tüntették ki a sokgyermekes anyákat. Ma pedig, fogamzáselleni pirulákkal traktálják őket. Szép idők voltak azok. Sok névnap, sok születésnap. Hittünk lánynak, asszonynak, barátnak, még önmagunknak is ... A leánykák emlékkönyveibe irtunk emlyéksorokat, Eötvös József, Karthausijából vettük az inspirációt. Az öregur kiitta maradék borát, s hazafelé indultunk. Mikor a taxi a házunk elé ért, elbúcsúzott ezekkel a szavakkal: — Azért mondjon el értem egy Miatyánkot . . . s végtelen szomorúság volt az arcán. Holnap szivspecialistához megy. Ezért kapaszkodik szegény a múltba, mert mint javíthatatlan pesszimista, azt hiszi, hogy nem éri meg a holnapot. HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA KÉRDÉS — Kedves Homoki Erzsébet, 53 éves vagyok, 19 évig éltem házasságban, három évvel fiatalabb feleségemmel, aki diplomás nő volt. Négy hónappal ezelőtt egy baleset utókövetkezményeiben meghalt. Mindig láttam, hogy érdeklődéssel olvasta a Lelki Klinika cimü rovatot. Halála után átnéztem a holmiját és egyik fiókjában egy dossiert találtam. Kivágta a Lelki Klinikából és évekre visszamenőleg összegyűjtötte azokat az Írásokat, amelyekben feleségek panaszkodtak vagy házassági problémákat vetettek fel. Kíváncsiságból sorban elolvastam a panaszokat és kérdéseket. Most nem értek valamit. Én jó> férj voltam, mindig és mindenben megértőén viselkedtem a feleségemmel szemben, mégis olyan közelről érintették ezek a panaszok, hogy évekig őrizte. Talán mégsem kapott meg tőlem mindent, amit várt és most már nagyon gondolkozom azon, hogy mit is vár a feleség a férjtől. VÁLASZ — Eltekintve azoktól a nőktől, akiket csak az anyagi biztonság érdekel, a feleség hosszú házasságban voltaképpen nem is vár túlságosan sokat. Azt a keveset amit vár többnyire azért nem kapja meg, mert a férfit nagyon gyak(Folytatás a 10-ik oldalon.) t Ruby Erzsébet T
