Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-07-15 / 28. szám

Thursday, July 15, 1971 MAGYAR HlHA-lrt 7. oldal ELSÁRGULT LEVELEK . . . Irta: HAJNAL ERZSÉBET Az ablak tárva, nyitva, engedte be az édes ta­vaszi napsugarakat. Az ősz hajszálak készsége­sen engedelmeskedtek a szellő fuvalatainak és ide-oda lengedeztek, kiszökve a sorosra font konty alól. A néni már nyolcvan éves. Végigjárta az élet kálvá­riáját, volt része jóban, de leg­inkább rosszban. Mert lassan­ként kihalt mellőle mindenki, aki hozzátartozott és most egye­dül volt, végzetesen, halálosan egyedül. Az öregek otthona, ahol la­kott, nagyon sok szenvedést ho­zott a számára. Ő maga sem volt már a régi. Tudta, hogy az évek rajta is elvégezték a romboló munkájukat. De a többiek, az öregek, az elhagyatottak, még keserűbb el­lenállással voltak az élettek szemben mint ő. Gyűlölték az otthont, ahol élni kellett, akár akar­tak, akár nem, mert ha volt is családjuk, azok vagy elfeledték őket, vagy nagynéha vetettek rá­juk egy-egy pillantást. Betették őket ide, hogy megnyugtassák a lelkiismeretüket. Nem is gon­doltak arra, hogy a saját önző életük ugyanúgy végződhet. A néni ölében volt a doboz, amiben az egész élete rejtőzött. Fényképek, levelek, elszáradt vi­rágok. Bontogatta őket, sokáig kezében tartva még a borítékot is. Valami halk bánat tartotta fogva a lelkét, amikor átfutotta a régen elfele­dett sorokat. Az első szerelmes levelet, aminek az írója már régesrégen por és hamu. Az első bál emlékét, az elszáradt virággal együtt, amit ak­kor a hajában viselt, az akkori fekete hajában, melyet az ébenfához hasonlított a szerelmes le­vél Írója. Önkéntelenül végigsimitotta a haját, amely az ablaik tükrében fehér volt és egy öreg­asszony arcát tükrözte vissza. Hogy megelevenedett a múlt. Látta sajátma­gát, a régi életét. Lepergett előtte minden, ami vele történt, mint a mozivásznon a film. Kislá­­nyos álmodásait hozták vissza a fényképek a do­bozból. A séták, a titkon adott csókok, melyek megremegtették azt, aki adta és őt, aki kapta. A kezében érezte a rég halott kezeknek a forró­ságát, amely titkos éjszakákon felforralta mind a kettőjük vérét. Mennyi fény, mennyi árnyék. A menyasszonyi fátyol, a koszorú töredezett maradékai, könnyet csaltak a szemébe. A kettőjük esküvői képe — amin a férje arca mutatta a várva-várt boldog­ságot. Két fiatal arc összesimulása—,igaz volt-e, vagy csak álom? Pergett a film tovább. A gyerekei képe, ami­ről eszébe jutott néhány édes bus emlék. Elmo­solyodott rajta. A fia, az a huncut csinálta a dol­got, amin annyit nevettek. Felöltözködött kísér­tetnek és egész éjszaka rémitgette a körülöttük lakókat. Másnap mindenki azt beszélte, hogy ki­sértet járás volt az egész környéken. A hir még a sajtót is mozgásba hozta. Az újságot is eltette. Valahol itt kell lenni an­nak is a kis dobozban. Pár percig elmélázott raj­ta, aztán elfelejtette tovább keresni. Furcsa — gondolta — mostanában sokszor mindent elfelej­tek. Azelőtt nem fordult elő vele. De az utolsó időben rossz lett a memóriája. Zizegtek a kezében a levelek. Egyiket a másik után bontogatta, mint aki leltárt készít egy bolt­ban, úgy osztályozta őket. A fényképeket is sor­rendbe rakta. Ki fogják dobni a szemétre, ha már én nem leszek. Kinek fog kelleni egy csojnó emlék, amely nem jelent számára semmit. Meg kellene Írni a végrendeletemet. Tegyék vele együtt a sirba. De mi mással rendelkezhet. Nincs semmije, csak néhány ruhadarab, két pár cipő, meg a kacatok. Azokat is el fogják dobni. Az egész, doboz kiesett az öléből. A tartalma kifordult a földre, szanaszét. Lehajolt, hogy fel­vegye, s akkor egy szelíd kéz végighuzta kezét az arcán. A jó emberek által kért szerencsés elmú­lás, egy pillanat alatt átvitte a másik partra. S mivel nem bántott senkit soha, megérkezett a mennyországba. Az égi portás kitárta a kaput és mélyen meghajolt előtte. Egy gyönyörű arany­terembe találta magát, ahol angyalok serege fo­­godta. Egyikben felismerte a férjét, a másikban a fiát, néhányan ott voltak az elmúlt életéből. A holdasszony feléje nyújtotta a kezét, mig a szülei oldalt vártáik, hogy üdvözölhessék. Gyönyö­rű virágok illatai hódították a levegőt, minden átlátszó volt és tiszta. Öröm fénylett, amerre né­zett. v Az ügyeletes angyal most karonfogta és be­vitte az Úrhoz. Fényes trónusán, körülvéve szebbnél-szebb angyalokkal, kegyesen intette ma­ga elé. S amikor leborult előtte, érezte, hogy vé­­gigsimitanak a haján. Az Ur csodálatos hangján kihirdette, hogy befogadják a mennyországba. A lakótársnője találta meg este a földön, ami­kor hazajött. Ott feküdt az elröpült élete emlékei között, arcán az öröm mosolyával, amely a halál­ban egy uj élet megújhodását mutatta. * * * Beszélgetés valakivel... Sárga levelek tarkítják a tájat, Sötét felhőrongyokat kerget a szél, Alig volt nyár ezidén e tájon, S máris itt van a hosszú tél. így élek a mában s élek a jövőben, Céltalan bolyongva s kérdem, miért? Oly rövid ideig volt nyár az életemben, S olyan hosszan tartott mindég a tél. Remélni? Mit? Hogy lesz még nekem is tavasz? Hát tud remélni az, kit megcsufolt az élet? Üres lélekkel állunk, Te is, meg én is, S ha akarod, hát sirhatok Tevéled... A világ anekdota kincséből Egy ifjú muzsikus felkereste Auber hírneves francia zeneszerzőt. A portiéi néma és a Fra Dia­­voló komponistáját, s megkérte, hogy hallgassa meg uj müvét. Auber nem tudott kitérni a kíván­ság elől, betelepedett karszékébe és helyet mu­tatott a fiatalembernek a zongoránál. A mii hosszú volt és unalmas, úgyhogy Auber a közepe táján csendesen elszenderedett. Az utol­só akkordoknál azonban felébredt, s elég lesújtó­an nyilatkozott az elhangzott kompozícióról. — De drága Maestro — méltatlankodott a szer­ző — ön szinte az egész előadásomat végigaludta. — Fiatalember — emelte meg hangját Auber — egyszer és mindenkor jegyezze meg, hogy a zenekritikában az alvás nem elhanyagolható for­mája a véleménynyilvánításnak. * * * Egy fiatal ismerőse hosszasan kesergett a már aggastyánkorban levő Aubernek az öregség ter­­heiről-bajairól. — Mégiscsak szörnyű dolog, kedves Maestro — mondotta, — hogy végül is meg kell öregednünk. Ne vegye annyira a szivére a dolgot, barátom — felelte a zeneszerző. — Ha ön is megéri azt a kort amit én, akkor rá fog jönni, hogy mind a mai napig a hosszú élet egyetlen biztos módja: a megöregedés! * * * John Abernathy, a- XVIII—XIX. század fordu­lójának hírneves skót seborvosa, egyfelől újszerű ILgnal Erzsébet műtétéiről, másfelől szófukarságáról volt isme­retes. De nem csupán ő volt szófukar, azt sem szerette, ha a páciensei sokat fecsegtek. — Az idő: pénz — mondotta, s nekem gyógyí­tásért fizetnek, nem a panaszkodásért. Egy fiatalasszony, akit előre felkészítettek Abernathy szűkszavúságára, felkereste a dok­tort, s szó nélkül megmutatta neki sebesült ke­zét. — Karmolás ? — kérdezte az orvos. — Harapás — felelte a beteg. — Macska? — Kutya. — Ma? — Tegnap. Abernathyt annyira fellelkesitette páciense szűkszavúsága, hogy megölelte, majd gondosan ellátta a sebet, s mivel a fiatalasszony egész idő alatt meg sem mukkant — a legnagyobb jutalom­mal jutalmazta, ami csak egy skóttól kitelt. Nem fogadott el tiszteletdijat. GYORSFÉNYKÉP: KEZDŐK A szőkefürtös fiatalasszony forró nadrágot visel, a fiatal férfi farmert. Ujjúkon vakít az új­donságtól a karikagyűrű. Szemközt ülnek egy­mással az autóbuszon, kacarásznak, beszélget­nek, — Szombaton majd főzöl valamit — iközli a férfi. — Jó — válaszol bizonytalan arccal a me­nyecske. — Van valami jó tipped? — Hát nem is tudom ... Néhány pillanatnyi csend. Gondolkodnak. Horn. lokráncolva, komolyan. — Megvan — élénkül fel a férj. — Tudtam, hogy okos vagy ... — Pörköltet fogsz főzni . . . — Az nehéz ... — Ugyan... a mamám mondta, hogy a leg­egyszerűbb étel... mindjárt felirom, mi kell hoz­zá ... A fiú papirt vesz elő, s tollat. A két fej egy­máshoz hajol. írnak, a férfi felolvassa. Számolnak, Szoroznak, kivonnak, összeadnak. Aztán a férfi el'komorodik. — Legalább egy tizes ... — Legalább... — ragyog a nő. — Annyiért megebédelhetünk a kisvendéglőben és még egy-egy pohár sört is ... — Hát persze... — lelkesedik az asszony. — Akkor most nem főzöl — mondta ki az Íté­letet a férj. A menyecske megkönnyebbülten belenyugszik. Szedelőzködnek, leszállnak. Még látszik, amint a férj meghuzza a felesége haját, az meg ráüt a hátátra. Aztán eltűnnek. Bende Ibolya MOSOLYOGJUNK TRÜKK Az áruházi játékosztályon hirdetés: “Minden gyerek ingyen kap egy játékot még akkor is, ha nem vesznek semmit a kedves szü­lők.” Egy mamát érdekel a dolog: — Igaz ez ? — Természetesen — mondja az eladó. — És hogy bonyolódik le az ajándékozás? — Tessék vásárolni valamit, s a gyerek kap egy szép hasznos társasjátékot. — És ha semmit sem vásárolok, akkor mit ad­nak ? — Egy dobot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom