Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-12-02 / 48. szám

Thursday. Dec. 2, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 7. oldal CSODÁLKOZÓ ALÁZATTAL Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Régi tartozásom ez az irás még a nyárról, ami­kor kifordult bokával sántikáltam a rekkenő hő­ségben. Julius vége volt akkor, megolvadt az asz­falt és a kókadozó fákról elsár­gult, gutaütött levelek peregtek a földre. Orosz János festőművész házi kiállítást rendezett egypárunk számára. A művész fiatal. Az én időmben, mikor még otthon vol­tam, nem hallottam róla. Igaz, azóta 25 év nytitte el hazátlan életem mostohaságát, de ragyo­gó tehetségének hire Szász End­rén keresztül elért hozzám. Tud­tam róla, hogy évekig élt Olaszországban, ahol nem a klasszikus örökség szentélyei ihlették al­kotásra, csak megcsodálta azokat; a tengert, Ró­ma alkonyodó egét, mely olyan lila, mintha a vi­lág valamennyi bibornokának mennyei ruhatára volna. Orosz János igy látta Olaszorszá/ot és a napfényes Itáliáról igy vall: Meggyőződtem iga­zán arról, hogy nemcsak a háborúk pusztítják az embereket, hanem azok a láthatatlan katasztró­fák is, amelyeket a gépesített világ zudit a nya­kunkba. Az autószerencsétlenségektől kezdve a szerelem reklámozott édességén át az atomféle­lemig . . . Lelke felfigyelt az emberi életet irányitó tör­vényekre, hogy a szabadság és az öröm lehető­sége nem a dolgokban, nem az eszközökben, ha­nem magában az emberben keresendő: a szerelem megőrzésében, a barátságban, az egymáshoz kö­zeledők tisztességében és egyszerűségében. A mű­vész hivatása hogy segitsé megszüntetni az em­beri kiszolgáltatottságott, a sajátmaga által létre­hozott elgépesedő világban. Még egyszerűbben: gondolkodásra ösztönözze az embereket, 1száza­dunk dolgainak a bölcsebb elrendezésére. Vaszarv János az egyik legnagyobb magyar festő csodálatában — mikor belépett Csontváry Koszta Tivadar műtermébe — megfogta Dénes Zsófia Írónő kezét és ezeket mondta: — Térdepeljünk le Csontvári előtt, mert olyan templomba léptünk most be, ahol Isten kezének az alkotását láthatjuk. Ezt éreztem én is, amikor szétnéztem Orosz Já­nos műtermében. Mutatja a képeit, a rajzait. Meg­hatóan szerény, de súlyosan magabiztos, ő kom­ponálta meg az egyéniségét. Ez meglátszik képei hangulatán, szingazdaságának ezer változatában. A művész a festészet minden műfajában kísérle­tezik, de minőségben mindegyik műalkotás. Ez azért van, mert Orosz János benne él a magate­remtette tiszta gondolatvilágban, abban a felsé­ges, tüzes magaslati levegőben, amelyben isteni öntudat van és ezért csak jó lehet, amit csinál. Ebben a légkörben folyton fejlődik, gazdagodik, évről-évre fénylőbb és színesebb lesz. Pedig sok akadályt és veszélyt kell legyőznie: elsősorban ön­magát. Hogy az öntudat alól egyszerre kitörjenek a látomások és megjelenjen vásznán a kép. Orosz János az élet költészetét festi . . . Mun­katempóját fel tudja fokozni az ihlet tempójáig. Süt belőle a gigászi teremtőerő. Különös, mágikus dolog ez. Olyan hatású, hogy a képei, grafikái szinte lerohanják a nézőt. Michel angelói knoceptusa arra ösztönzi, hogy építsen, fessen, szobrászkodjon. Orosz János ura az anyagnak. Ki tudja fejezni önmagát. Most éve­kig tartó szobrászmunkát vállalt önkényesen, in­gyen . . . Villányban faragja a sziklát és csak úgy fest egy-egy képet ráadásként. — Ez a hely megfelel a célomnak — lelkesedik, — mert félmárványból van az anyag, ahol dolgo­zom. A sziklákban a mészkövek az évszázadok sú­lyától megmárványosodtak. Azt akarom, hogy ezzel a munkával díszítsem ezt a szép magyar tájat. Egy monumentális vad, rideg, de mégis ro­mantikus csoportozat jelentse az ember létezé­sét. Nekem az a megérzésem, hogy az a nagy, mo­numentális szoborcsoport azt akarja jelenteni ott a sziklán, hogy vad és rideg fájdalmaival hök­kentse meg ennek a képmutató, hazug világnak a lelkiismeretét. Munka közben zengnek a hegyek körülötte. Lá­bai alatt a rohanó patakok fenséges témákat hor­doznak és a táj csábitó ismeretlenségével a keze alá színe felkinálkozik . . . Minden festményét, grafikai munkáját, kísérle­tezéseit befejezetlen alkotásait megnézem, — amit megmutat. Az az érzésem, hogy vannak féltveör­­zött titkai és azokat elrejti a kiváncsi szemek elől. Úgy tűnik nekem, hogy Orosz János még nem találta meg legbensőbb önmagát. Az utat ahhoz a rengeteg kincshez, ami benne van. Ahogy a szere­lem nem ad tökéletes boldogságot, csak bizonyta­lanságot, szakadatlan izgalmat, örökké nyugha-FŐVÁROSI EMLÉK (Folytatás a 6-ik oldalról) “Stockholmban egy régi barátnőmnél szálltam meg. Leirhatatlanul élveztem a mozgási szabad­ságot, bevallom, eszemágában sem volt orvoshoz menni . . . Remekül éreztem magam és repeső szivvel vártam fiamtól az értesítést, hogy utazha­tok hozzá, Amerikába. Egy napon barátnőm né­hány vendéget hivott és a vacsoránál az én asz­talszomszédom, egy komoly fiatal férfi érdeklő­dött, hogy hogyan jöhettem el most Budapestről. Büszke voltam az ügyességemre, tehát nevetve meséltem el neki, hogyan sikerült megtéveszte­nem az illetékeseket. A férfi szinte ingerülten szólt rám: “Asszonyom, ez nem vicces dolog! Én orvos va­gyok, komolyan veszem az ilyesmit. Keresse fel Olivecronát! Nehéz bejutni hozzá, de majd én fogom beajánlani . . “így kerültem a hires sebésztanár elé. Mikor megnézte a hajammal eltakart kis dudort, azt mondta: “Ez lehet jóindulatú daganat is, tehát most még nem operálom, várjunk vele . . .” Szelesen szó.ltam közbe: “Tanár ur kérem, én nem várhatok, mert Amerikába akarok utazni a fiamhoz.” “A tanár feleletre sem méltatta ezt, nézegette a naptárát, aztán határozottan mondta: mához négy hére látni akarom!” “Mikor hazamentem, a fiamtól már várt az ér­tesítés és az engedély, hogy látogatási alapon be­mehetek az Egyesült Államokba. Sem a Tanár, sem a daganat nem volt többé az eszemben. Bol­dogan indultam és lásd, itt vagyok! Itt is akarok maradni, mert ezt a gyönyörű, kényelmes, szabad amerikai életet nyilván előző szenvedéseimért kaptam a Gondviseléstől.” Nagyon jóba lettünk, igy alkalmam volt meg­figyelni Margó életét, amely olyan volt, mint a legtöbb uj-amerikásé, nehéz és szokatlan, csak ő volt egy különleges típus; áldott természetével mindennek csak a fényoldalát nézte. “Igaz, hogy itt nincs cseléd, — mondta — de a háztartás nem kívánja. Arra is rájöttem, hogy két embernek elég két szoba, az pedig megvan. így nincs sok takarítás . . . Igaz, hogy régi kedves barátokat hagytam Pesten, de az újak itt is na­gyon jók hozzám. Tény, hogy nem könnyű meg­tatlan küzdelmet, Orosz János is szerelmes, na­gyon szerelmes — a képeibe ... Ha néha el is ad egyet-egyet — és erre már nem egy példa volt — ráveszi az uj tulajdonost, hogy féláron adja visz­­sza neki. Nem hiszem, hogy valaha is érezte volna már a robbanó siker mámorát, mert olyan alázatos mint egy szerzetes és az a megnyugtató elismerés sem elégiti ki, hogy egyik aranyérmet nyeri a má­sik után. Tanulmányútjain protrékat fest és abból él. Azt hiszem ezt nem tartja igazi művészetnek. Felesége a MUZSÁ-ja . . . Mind a ketten ra­jongnak a szép versekért. Ebben lelik az örömü­ket . . . Ilonka magyarszakos tanárnő. Az uj köl­tők verseit a tananyagon kívül tanítja a növen­dékeinek. Magyar lelke szenvedélyes izzásban él. Tüzesen lelkesítő ez a hivatás. És ez a láng fel­perzseli körülötte az élet minden más anyagát. Maga is alázatos kiszolgálója a művészetnek. Meghoz érte minden áldozatát és ráadásul — ön­magát adja. így élnek ők ketten a Balsac-u. 8. sz. ház man­zárd lakásában, ahol a hangulat varázsában érez­ni az alkotást megelőző pillanatokat és minden tárgyon ott van az örökkévalóság mosolya . . Igaza volt Vaszary Jánosnak, hogy Csontvári Kosztka vásznai előtt le kell térdepelni. Ide Orosz Jánoshoz is csak alázatos meghajlással lehet be­lépni . . . tanulni az itteni szokásokat, de nagy segítségem­re van, hogy elég jól beszélem az angolt és ebben az uj életformában sok érdekességet találok. Az­tán az a boldogító tudat, hogy a fiam mellett le­hetek. Az ő jövője nemcsak sok örömet ad nekem, hanem a biztosítékot is arra, hogy jogom van itt élni!” Eljött a nyár és mi a szinte tűrhetetlen forró­ság elől gyakx-an menekültünk egy-egy léghűté­ses moziba. Egy ilyen program előtt felhívott Margó: “Kérlek, halasszuk el a mozit. Kénytelen vagyok ágyban maradni. Egész éjjel nem alud­tam, szörnyű fejfájás kinzott. Bevettem külön­féle csillapítót, de nem használ. Azt hiszem, ez a szokatlan, valósággal trópusi meleg árt nekem. Ha jobban leszek, holnap felhívlak.” Másnap korán reggel telefonált: “A fejfájást már a porok sem enyhitik. Mit tegyek? Mit ta­nácsolsz” ? “ORVOST! — mondtam én határozottan. Most. mindjárt bejelentem magunkat Bandinál . . . ő magyar orvos barátunk, nagytudásu és kiváló ösztöne van, nyugodtan rábízhatod magad ...” A vizsgálat után a kitűnő orvos természetesen nem közölte velünk, hogy mi a baj, de eleget mon­dott az a tény, hogy intézkedésére a beteget azon­nal bevették a Georgetown Hospitalba, ahol kü­­lönszobás ápolt lehetett. Naponta látogattam és bámulva láttam, hogy még a kórházi ágyon is azt emlegette, ami jót juttatott neki az élet. “Hogy juthatnék én most Pesten gyógyszer­hez ... — És hogyan lehetne ilyan ápolásban ré­szem? Igaz, gyakran gondolok arra, hogy nem lett volna szabad az alkalmat elmulasztanom, amikor a világhírű tanár berendelt másod­szorra, mert akkor még lehetett volna segíteni... Egyik orvosnak elmeséltem, hogy a fejemen levő daganatot az autó-ütésektől kaphattam, mire ő határozottan mondta, hogy azok az ütések ártal­matlanok voltak. Most ? Operálni fognak és biztat­nak, hogy felgyógyulok, de én sejtem, hogy ez a vég ... és belenyugszom Isten akaratába. Nő ne sírj . . . ! Inkább irj majd rólam egy olyan re­gényt, amely példa lehet sok ember számára, akik testi állapotuk “vészjeleit” figyelmen kívül hagy­ják akkor, mikor az orvosi beavatkozás még se­gíthetne . . * * * Nemsokára meghalt szegény kedves Margó és ha nem is Írtam regényt róla, legalább egy cikk­ben ismertetem értékes, okos lényét. Székely-Molnár Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom