Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-11-18 / 46. szám
Thursday, Nov. 18, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 15. oldal A MULT NYOMÁBAN Kirándulás az őshazába Irta: DR. SZILÁGYI FERENC Nem is olyaii régen, néhány éve is még viták folytak arról, hol kell az őshazát keresni: az Uráltól keletre, Ázsiában, vagy pedig az Urál hegység nyugati európai oldalán. A vitára az adott okot, hogy a tudósok egy része fölfedezett — illetőleg fölfedezni vélt — némi rokonságot a magyarral rokon finnugor nyelvek és a közép-ázsiai Altáj hegységről ebievezett úgynevezett altáji nyelvek: a török, mongol nyelvek között. Megerősítve érezték föltevésüket azáltal is, hogy a magyarokkal nyelvileg rokon népek, mégpedig a velünk legközelebbi rokonságban levő ,vogulok és osztjákok ma az. Uráltól keletre, az Ob folyó vidékén élnek (ezért is nevezzük őket obi-ugoroknak.) Hova is.induljunk hát mármost: Ázsiába — vagy pedig az Urál nyugati lejtőire, a Volga síkságára? Egy bizonyos: az, hogy keleten, napkeleten kell keresnünk valahol az ősi hazát. Induljunk hát éi a Volga-könyöktől keletre levő területre, ahol időszámításunk előtt mintegy kétezer évvel vagy még régebben egy nagyjából egységes, azonos nyelvet beszélő nép, népcsoport élt. E nép egyes csoportjainak, törzseinek elszigetelődése vagy elvándorlása folytán eltérések alakultak ki a csoportok nyelvében is, és az eltérések idővel egyre nőttek, sokasodtak. Innen van az, hogy a , mai magyar ember, ha észre is vesz némi rokonságot a finn vagy az észt nyelv és a maga anyanyelve között, mégsem érti meg a másik nyelvet beszélőket. Az egyes szavak azok az iránytűk, tájolók, amelyek évezredek távolából is biztosan mutatják, jelzik a hajdani együvétartozást, sőt még azt is, hogy hol lehetett ez az ősi haza. Lássuk csak! A tüskésdisznó vagy sündisznó neve, a sün, a magyaron kívül megtalálható több rokonnép nyelvében: a Volga vidéki cseremiszek nyelvében például süly (a mi nyelvünkben is él 1-lel végződő sül alakja a szónak: például a “tarajos sül” nevét ismerjük a természetrajzból), a finnben siili — de megvan az észtek és a mordvinok nyelvében is. Mindebből arra kell gondolnunk hogy a szó őse megvolt az ősi hazában együtt élt nép közös nyelvében is. Ott kellett lennie tehát ennek a területnek, ahol a sündisznó is előfordul. A természettudósok megállapítása szerint a kis tüskés állat nem fordul elő északabbra, mint a 60—61. északi szélességi kör, tehát az ősi haza északi ha- i tára a mai Leningrád vonalánál északabbra nemigen lehetett. A rokonnyelvekben előforduló egyes növények és fák nevei is igazolják ezt az északi határt. De hol keressük a keleti határt? Erre is találunk támpontot a nyelvben. A mézgyüjtő szorgalmas kis rovar, a méh neve ugyancsak előfordul a legtöbb rokonnép nyelvében: a finn nyelvben mehilai-nen, a cseremiszben müchs, a megfelelője; hasonlóképpen közös a méhek által gyűjtött méz neve is a magyarral rokon nyelvekben (a finnben pl. mesi-nek, a mordvinban mjedj-nek hangzik.) Olyan vidéken kellett hát lennie az ősi hazának, ahol a mézet gyűjtő méhek előfordulnak. Ez a terület a régi időben nem terjedt túl az Urál nyugati oldalán: Szibériában és Turkesztánban csak a 18. században honosították meg a méhtenyésztést orosz telepesek. Ebből az következik, hogy az őshaza keleti határa nem lehetett túl az Uránon, tehát Európában kellett lennie. Megerősítik ezt más olyan növény- és állatnevek is, amelyek a rokonnépek nyelveiben is előfordulnak. Ilyen közös ősi eleme nyelvünknek a hárs, a fűz, a fenyő, a nyír, a szil-, a nyárfa neve (maga a fa is), a hagyma, az eper, a meggy (amely eredetileg bogyót jelentett); az állatok nevei közül ősi a hal neve (a vogulban és osztjákban chul, a finnben kala), és egy csomó halnév, a nyuszt, az egér, a már említett sün, a róka, a hód, az eb (vagyis, ‘kutya’) és a ló (a vogulban lu.) S ha egy állat neve véletlenül hiányzik a magyarból, az nem mindig jelenti azt, hogy nem ismerte az őshazában a magyarság: sokszor azért veszett ki az ősi szó, mert babonás félelemből tilos volt kimondani. A medvét még a mai vogulok és osztjákok is csak körülírva emlegetik, ilyesformán: “az erdei öreg”, “a karmos öreg”, “a subás öreg.” A mi nyelvünkből is kiveszett a tányértalpu koma ősi neve, senki nem használta, mert tilos volt kimondani; helyette aztán mai hazánkban a szlávoktól kölcsönöztük a medve szót (amely szó szerint azt jelenti, hogy “mézevő” — tehát maga is afféle babonás körülírás szülötte, mint az “erdei öreg” vagy a “subás öreg”). A madarak közül ősi örökségünk a libának ma már kivessző régebbi neve, a lúd (az osztjákban lont, a vogulban unt — és eredeti jelentése az, hogy ‘madár’), a hattyú, a fájd, a fogoly; a rovarok közül a méhen kívül az ősi hazából hoztuk a hangya, a légy, a szu nevét. Ahol annyi hal meg vad volt, ott természetesen halásztak meg vadásztak is. ősi eredetű eleme szókincsünknek a háló, a hajó, a nyíl, az ij s amivel a nyilat kiröpitették, az ideg, valamint a lő, a fog ige. A megszerzett zsákmányt el is készítették, el is fogyasztották eleink; ősi eredetű szavaink a fő, a főz, a fazék meg a lé is: az eszik, az iszik, a köles (a vogulban: köles) ,s a kenyér (a votjákban: kenjyr — és ott azt jelenti: ‘dara, derce’). Ez a szó figyelmeztet arra, hogy a szavak jelentése, jelentéstartalma, illetőleg az a tárgy, dolog, amelyet eredetileg jelöltek, idővel nagy változáson ment át. A ház oldalát jelentő ősi szavunk, a fal, eredetileg növényi fonadékból készített rekesztőhálót jelentett, később vesszőfonadékot, amelyet a kunyhó falaként sárral betapasztottak — s igy alakult ki végül mai jelentése. Ágy szavunk is őshazai örökségünk- — de természetesen ez sem a mai négylábú fekvőalkalmatosságot jelentette eredetileg; a zűrjénben ma is annyit jelent ‘rénszarvasbőr’, amelyet tudniillik fekvőhelyül a földre terítenek. S ha már a ház berendezésénél tartunk, mondjuk el, hogy ősi eredetű az ajtó, a küszöb és a ház neve is nyelvünkben, valamint a lakik és az ‘épit’ jelentésű rak ige (a finn rakenta azt jelenti ‘építeni’). A házban látható holmik közül ugyancsak az ősi hazából hoztuk magunkkal a lepel, az öv, a szíj, a fúró, a kés, a nyereg, az ostor, a kengyel nevét. (A kengyel voltaképpen összetett szó: első tagja, a kengy nyelvrokonainknál annyit jelent “bőrharisnya’, ‘rénbőrcipő’ — második tagja a ‘valaminek alja’ jelentésű al szó; annyit jelent tehát szó szerint, hogy “talp alá való”). A természet viszontagságaival küzdő régi ember természetesen megnevezte a természeti jelenségeket és a természeti világ tárgyait is. ősi eredetű ég, menny, világ, villám szavunk, a csillag, az éj, a hajnal, a viz, a jég, a hó, a fagy, a tó, a vadon, az ár, a hegy, az orom, a tűz, a domb, valamint az évszakok nevei közül a tél, a tavasz, az ősz. (Negyedik évszaknevünk, a nyár bizonytalan eredetű; legvalószínűbb, hogy a honfoglalás előtt vettük át valamelyik ótörök nyelvből.) (A mi tél szavunk megfelelője a vogulban tel, a cseremiszben tél, a votjákban tol, a finnben talve.) A testrészek legtöbbjét is ősi finnugor eredetű szóval jelöljük, ősi eredetű fej, homlok, szem, fül, száj, áll, váll, mell, szív, epe, máj, kéz, könyök arasz szavunk. Idetartozik voltaképpen a gyalog szó is, amelynek eredeti jelentése ‘láb’ volt; finn megfelelője, a jalka ma is ‘láb’-at jelent. A rokonságot, rokoni kapcsolatot jelölő szavaink legnagyobb része is ősi finnugor eredetű; igy az apa, az anya, a fiú, az öcs (eredeti jelentése ‘húg’), az ip, a nap, a meny, a vő, a lány. Maga az ember is ősi eredetű szavunk: első eleme az em annyit jelentett, ‘nő’ (ez a szó rejlik emlő szavunkban is), második tagja, a bér pedig voltaképpen a férj, férfi szó “fér” tagjának felel meg; az ember tehát szóról szóra annyit jelentett: “nőférfi”. S természetesen ősi eredetűek névmásaink, a személynévmások is: én, te, ő, mi, ti és az ők. Ugyanígy a számnevek legtöbbje is finnugor eredetű nyelvünkben: az egy, a kettő, a három, a négy, az öt, a hat és a többi. E legősibb nyelvi örökségünkről még azt említsük meg, hogy szókincsünknek mintegy ezer szava tartozik hozzá, ami nem tűnik túl nagy számnak, ha mai szókincsünk több tiz — sőt százezer szavára gondolunk. De ha a szavak előfordulását, használatának gyakoriságát nézzük, egyik tudósunk megállapítása szerint kidéiül, hogy minden három szavunk közül kettőt ősi, finnugor örökségünkből merítünk.-------------,i TÖRTÉNELEM ÉS ALKOHOL . . . $ 'MÓDJÁVAL" IGYUNK!... ^ Bármennyire hihetetlennek tűnik is, az alkoholizmus elleni társadalmi összefogás nyomait már 350 évvel ezelőtt megtalálhatjuk, 1619. augusztus 18-án Lackner Kristóf soproni polgármester ebédre volt hivatalos Esterházy Miklóshoz. Úgy látszik, lakoma közben szó esett a kor divatos bűnéről, a részegeskedésről, mert a későbbi nádor felszólította Lacknert, hogy készítse el egy “mértékletességi egyesület” tervezetét. A polgármester pár nap alatt össze is állította 30 pontban a “Collegium Sobrietatis” alapszabályát. Az egyesület nem irta elő a bortól való teljes megtartóztatást, hiszen “feő és jó borai” voltak az alapitónak is, csak azt kívánta a tagoktól, hogy módjával — modice — igyanak. Jelvényt is kaptak volna a tagok: “könnyed alakban kiképzett arany- vagy ezüstgyürüt”. Azért csak kaptak volna, mert a tervezet kéziratán kívül semmi nyoma nem maradt annak, hogy az egyesület valóban megalakult. Pedig ha a gondolat felmerült, nyilván megvolt az elegendő oka. Nem sokkal előbb, 1602-ben jelent meg Magyari István hires könyve Az országokban való sok romlásoknak okairól, és benne ezt olvashatjuk: “Mi penig az táborban is igaz úgy megkívánunk minden pompaságot, jó lakást és részegséget, mint házunknál . . . Sokszor úgy iszunk a jó borban, hogy másnap jól feljő még az nap is, s mi mégis hadnagyostul az fészekben aluszunk és hortyogunk. Sok hadnagyság vagyon, mely alatt nem találsz annyyi kopj át, mennyi cégért csak a Duna parton is látsz.” Pontosan 300 esztendő telt el Lackner Kristóf tervezete óta — és persze rengeteg próbálkozás is történt közben. G. Bunge baseli orvosprofesszor Az alkoholkérdésről idézett kijelentése, sajnos, máig sem vesztett aktualitásából: “A civilizált emberiségnek egytized része évről évre és napról napra verejtékes munkával, szünet nélkül dolgozik ennek a méregnek előállításán és forgalomba hozatalán, hogy aztán vele munkaerejüket tönkretegyék, pénzüket elköltsék, és a szegényházakat, tébolydákat, kórházakat, fegyházakat megtöltsék.” __ jíGél Kelemen
