Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-10-07 / 40. szám

16. oldal MAi.fi»F HIKAIV* Thursday, October 7, 197t ❖ ❖ ❖ ❖ ♦!*i Elbeszélések és igaz történetek V ❖ ❖ ❖ ❖x~x*x~x~x~x~x~x~x**x~x*x~x*x*x~x~x~x~x**x* ATARTÁSDÍJ (Folytatás) A bíróság neki ítélte a házat és a kocsit, külön kártérítést állapított meg neki, és olyan hatalmas összegű tartásdijat, hogy szinte az egész jövedelmem ráment. Még az ügyvédi költségeket is az én nyakamba sózták. Matyiin pedig a legdrágább ügyvé­det fogadta meg ... Nem csoda, hogy a válás után alig ma­radt többem, mint havi 450 dollár. S mert minden áron pénzhez akartam jutni, még ezt is elvitték a bukmékerek. Olyan nyomorban éltem, hogy1 rajtam már csak a csoda segíthetett. S a Talbot-perrel megtörtént a csoda! Beléptem az irodámba és azzonnal fel­hívtam Louis Berglerst, Talbot védőügy­védjét. — Hallo, itt ív Garnett beszél. Hogy áll az ügy? — Nagyszerűen! A vádhatóság képtelen bizonyítékokat produkálni. Honnan be­szélsz? Mert ez mégsem telefontéma. Úgy látszik, mégsem állhatnak olyan nagysze­rűen, ahogy Louis mondja. A hangjában valami bizonytalanság rezgett. — Mondd, Louis, nem lenne szükséged valami jó kis tanúra? — Öregem, ne hülyéskedj! Mutass egy ügyvédet, akinek ilyesmire nem lenne szük­sége. Talán tudnál is ajánlani egyet? Ki vele! — Tudnék. Saját magamat! — Óriási! Öregem, ebédeljünk együtt! Ami már az ebédet illeti, Louisnak nem sok öröme tellett benne. Hiú ember volt, és állandóan az elhízástól reszketett. Ennek megfelelően salátát és teát rendelt löncsre, de még ezt a löttyöt sem tudta lenyelni, any­­nyira izgata az én mondókám. Bezeg én aztán kitettem magamért. Mindenekelőtt rendeltem egy teknősbéka­­levest, majd egy gyönyörű steak-et, aztán egy langusztát, s végül egy halom sajtot. No, meg persze egy üveg pezsgőt. Egyszó­val iszonyúan bezabáltam, de egy-egy fo­gás szervirozása között azért előadtam a haditervemet. Louis nem is leplezte örö­mét ... Az ebéd végeztével, amikor észrevettem, hogy a pincér a számlával felénk közeleg, az órámra pillantottam. “Bocsáss meg egy pillanatra — s fölugrottam —, az irodám­ban várnak egy telefonomra.” És kirohan­tam az étterem előcsarnokába. Be is mentem a telefonfülkébe, levettem a hallgatót, sőt, még tárcsáztam is valamit, persze csak falból. Szóval úgy tettem, mint­ha valóban telefonáltam volna, hadd teljen az idő. Mire visszatértem az asztalunkhoz, Louis már rendezte a számlát. Elérkezett a főtárgyalás napja. Az ügyész arcán már felragyogott a győzelem mosolya, amikor az első tanú arról beszélt, hogy a szerencsétlen áldozat ugyancsak ké­pes volt a férfiakat lángra lobbantam. Amikor a védő szót kapott, a védelem első tanújaként magát Stafford Talbot-ot szó­lította. Talbot beismerte, hogy hirtelen ha­ragú, szenvedélyes alkat. Bevallotta, való igaz, hogy egy alkalommal azt is kijelen­tette, letöri Jane derekát... Ilyesmit kije­lenteni, mondotta, természetesen butaság, és az ilyen kijelentésnek nincs is semmi je­lentősége. Azon a pénteken a gyilkosság napján egyébként — legalábbis a késő esti órákban — otthon tartózkodott, teljesen egyedül. A tv műsorát nézte, valami régi filmet, s már nem is emlékszik rá, hogy mit látott. Az igazság az, annyira unta a filmet, hogy a végét el is aludta. Az esküdtek úgy bólogattak, hogy min­denki látta, ennek a vádlottnak, aki a saját ügyében tanúskodik, egyetlen szavát sem hiszik el. Az eset világos — ez volt az es­küdtek arcára Írva —, Jane gyilkosa Staf­ford Talbot. Ezután Louis a másik tanút, vagyis en­gem szólított a tanupadhoz. Itt, a legtermé­szetesebb hangon előadtam a következőket: Stafford Talbotnak egy alkalommal Ma­­rylin, a volt feleségem mutatott be az utcán. Véletlenül találkoztunk össze, és Talbot megkérdezte, nem vállalnám-e el valami adó-ügyét. Sokat bosszankodik az adóhiva­tallal, jogi tanácsra lenne szüksége. A gyil­kosság napjának estéjén, Talbot lakása tá­jékán akadt dolgom, eszembe jutott az aján­lata. Marylintől tudtam azt is, hogy Talbot afféle éjjeli bagoly, gondoltam, bezörgetek hozzá az ablakon. Odaléptem az ablakához, és jól láttam, hogy ott ül a tv-készülék előtt és jóízűen alszik. Megnéztem az órámat: 11 óra 15 perc volt. — Vagyis a gyilkosság ideje! — szólt közbe a védő. S ezzel be is fejeztem a vallo­mást. — És miért csak most jut eszébe mindezt bejelenteni!? — csattant föl ingerülten az ügyész. —Azért — feleltem csodálkozva —;, mert Talbot ártatlansága számomra annyira nyilvánvaló volt, hogy eszembe sem jutott vallomásra jelentkezni. — Nem az ön dolga megállapítani, hogy a vádlott ártatlan-e avagy sem! — Bocsánat, ügyész ur — szóltam rend­kívül udvariasan —, én csupán az ön kér­désére válaszoltam. Több tanú nem volt. Az esküdtek, arcu­kon jól látható zavarral, visszavonultak. S nem telt el húsz perc, meghozták az ítéle­tet. Amely szerint, minthogy az ügyész, letve a vádhatóság nem tudott megnyug­tató bizonyítékokat produkálni, a vádlottat felmentették. Amikor Talbot-tal kezet ráztam, csak ennyit mondott: Ha netán tehetnék valamit önért... Majd sarkon fordult, kisietett a teremből, egyenesen a boldogan mosolygó Marylinhez. Mindenki tudta, hogy hamaro­san összeházasodnak. Én is tudtam ... Hamvas szerelmüket igazán kár lett volna valami durva Ítélettel megrontani. Marylin ugyanis megérdemelte a sorsát. Szépséges exfeleségem nem tudta, hogy a meggyilkolt Jane valaha Talbot felesége volt. S azt sem tudta, hogy már Lindát, az első asszonyt is Talbot gyilkolta meg, de a nyomozást megetettük egy autóbaleset me­séjével. Csak én, mint Talbot ügyvédje, tud­tam a dologról. Akkor is nekem kellett őt kihúznom a csávából. S hogy most, noha nem én voltam a vé­dője, mégis olyan készségesen segítettem rajta, annak egészen más oka van. Talbot, ez a született gyilkos, hamarosan rádöben majd arra, hogy Marylin mellett csak a nyomor vár a férjre. Az ilyen asszonyt el­tartani még egy milliomosnak sem gyerek­játék. S amint erre Talbot rájön, ahogy Lindán és Jane-on, Marylin-en is túl fog adni... S a hármas feleséggyilkosságért előbb­­utóibb a villamosszékbe ültetik. Én pedig, anélkül, hogy a kisujjamat mozdítanom kellene, páholyból nézem vé­gig az egész komédiát. S ami a legfonto­sabb, megszabadulok attól a gondtól, hogy életem végéig tartásdijat fizessek Marylin­­nek. — VÉGE.— A KORONATANÚ Amikor dr. Albert North üzenetét meg­kaptam: keressen föl az irodájában! — azonnal tudtam, miről van szó. Kirúgnak az egyetemről... Két évvel ezelőtt Albert North — egy­kori kollégiumi társam — hivott meg, és docensként alkalmazott a filozófiai tan­széken. Elfogadtam a meghívást, és ez lett a vesztem. Most már világosan látom, hogy cselszövés áldozata lettem. Albert North igy vett elégtételt rajtam. Már a kollégium­ban is éreztem, mennyire fáj neki, hogy ne­kem minden sikerült... Tanáraim, pajtá­saim egyaránt jobban szerettek, mint őt, a malacképü “kisokost”, aki ugyan kazalba gyűjtötte a kitüntetéseket, de a baseball csapatba még tartalékként sem tudott be­kerülni. Mig én sztár voltam a csapatban. Két évvel ezelőtt idehozott az egyetemre, hogy — csellel, örökös szurkálásaival, iro­nikus megjegyzéseivel — előbb lejárassa a tekintélyemet, majd tönkretegyen. Hányin­gerem támadt az örökös klasszikus idéze­teitől. A minap már nem birtam megállni, amikor Platonra hivatkozott, közöltem ve­le, hogy Platón csupán egy elavult vén sza­már ... Ezzel betelt a pohár. (Folytatj uk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom