Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-23 / 38. szám
Thursday, Sept. 23, 1971 MAGYAR MflRAüd 11. oldal A jegyem, amellyel most a Lengyelország északról délre eső felét befutó vonat hálókocsijában utazom, első osztályú. Tehát a Balti-tenger felőli síkság egyformasága untat egyelőre. Amikor azon gondolkodom, hogy ezt az első osztályt, vajon megérdemlem-e én ? ... Álmom asszonya is velem van. Amely kifejezés kissé nyeglén hat, de mégis igaz. Ilyenkor magam mellé képzelem azt, aki régi otthoni időkben is velem volt, velem osztotta meg az örömöket és a bánatot. Szólok hozzá: “Mária mondd, jobb lenne, ha letagadjuk, hogy én Amerikából jöttem ? ... — Nem teheted. A bőröndödről látják, szólt vissza mosolyogva. — Ó persze-persze, te Keletről jöttél, én Nyugatról... . Hát rendben van, vállaljuk az utazást, úgy fele-fele alapon. Nem a pénzben, hanem a világbani és jelenlegi hovatartozandóságban. — Megérdemled, Amerikában élsz — felel előbbi szavaimra Mária. Furcsa képet vágnék e megjegyzésre. Ha nem tudnám, hogy ő több Ízben látogatta meg Amerikában fiát, az atóbM időkben. És tisztán gondolkozik. Az érdem szót azért adta most nekem, mert tudta ró Iám, hogy kijövetelem óta, otthoni szívvel élek. Az ilyesminek minden veszélyével, szegénységével. így elhiszem a szavakat, Mert pontosan egybeesnek azzal is, hogy akár üres bőrönddel jöttem volna, megértene, szeretne, eme újabb fordulón. Mire az éjszakai pihenés a hálókocsiban, a dolgok felmérésére engedne, hogy nincs senki rajtunk kívül — felkelt a pincér, azért a bagatell 200 zlotyiért. Kinézve az ablakon, gyönyörű hegyek között száguldunk. — Gondoltad volna ezt valamikor? — néz rám Mária, az éjszakai és régvárt találkozás emlékére.. Amikor a Hársfautcában félnapig sorba álltunk. Egy frissen kisült kenyérért. — Az rég volt — feleltem — de talán ennek a szépsége adja, hogy most oly jó veled igy. együtt utazni. Hozzám bújik szorosabban, ott a vonat ablakban ... Aztán aggódva, mégis hozzá teszi: “Csak ne légy olyan mélységekben járó .. . Örvendj annak, hogy együtt vagyunk ... És hát, légy utmost, a pénzedért...” A tanács elfért. Mert mindegyre amint befutottunk a lengyel fürdőhely hegyek KONFLIS A TÁTRÁBAN közti szépségeibe, már nem volt semmi más érdekes, csak az, hogy a találkozás akár otthoninak is beillik. Budapesten, vagy azon túl, egészen Erdélyig értve. Kora reggel van, amikor kiszállunk a vonatból. S a kis állomáson már emberek kiáltoznak felénk: “Összkomfort, gyönyörű kilátás, közel mindenhez, tessék, tessék, csak száz zl.otyi egy napra” (egy dollár). A kiáltások közben ráfordítom szemeimet a környékre. Pipálnak a hegyek, a reggeli köd után. Akárcsak otthon, gyermekkoromban. S e merengésemben szinte bánt a sok felajálkozás. — Gyerünk! — biztat Mária, — fogjunk el egy olcsó magánlakást. Nem autó, konflis (kerül elénk, véletlenül. A zakopánei állomáson. Fekete kalapu, fehér posztónadrágu ember hajtja. Aki, mintha szégyelné is kissé ezt az idegen-felhajtást, a nadrágban kiáltozok előtt, mégis odahajt elénk. Felveszi bőröndjeinket. Aztán a két kikiáltó “fogdmeg”-emberrel együtt már hajtatunk is a megadott cim felé. És amikor megérkezünk, lám, mindig az elsőosztályu vasúti jegy, a megkülönböztetett helyzet zavar engem. Már kipakolnánk, már egymást biztatva mosolyognánk, amint elénk terül a kellemes ágy, szekrény, asztal, s a közöttük töltendő idő, minden izgalmával. De hirtelen, úgy kipakolás közben megpillantok egy fényképet a falon. A háziasszony elhalt férje. Ünnepi vadászjelmezben. Amint vigyázállásban maga mellé fogja puskáját. Igen, igen a Tátra. Az ő szépségével, vadászatával, emberével — forrongott hirtelen bennem valami. Úgy ferencjóskás időkig visszamenően. Aztán éppen olyan hirtelenséggel — mielőtt kipakoltunk volna — szólok Máriához. S a szólásban a lényeggel. Hogy ilyen szépségében vagy hibáiban is becsületes ember fényképe előtt nem szívesen “nyaralok.” Elvégre az özvegye. is csak a pénz kedvéért nyitotta meg házát. Előttünk “ifjú párok” előtt. Egy intés, hogy soha nem javulok meg. Egy-két hangfoszlány, hogy a kikiáltóik legalább borravalót kapjanak. Irta: IYÁNI ZOLTÁN Majd kint a ház elől egy biztató szó akad, a lengyel paraszt, a konflis szájából. — Tessék, jöjjenek vissza, majd elviszem egy másik helyre. Beülünk kocsijába — a háziasszonyhoz intézett bocsánatkérés közben. Iráni Zoltán Miről is beszélnénk, amig az uj cimre megyünk, a havasok közt, hogy mennyit adtál ennek-annak. S mert nem tudjuk, úgy igazában a pénz itteni értékét, most amikor végre mégis szállást akarunk találni — én mindezzel nem törődve, nézem a lengyel paraszt sárga pejlovát. S lám, miiven az élet. Má| riára hallgatva, titkoltam amerikaiasságomat, a bőröndömet. Az itteni gazdagságomat és ottani szegénységemet. Majd a leszállásnál, — ó mily botor dolog — éppen akkor lettem a legfösvényebb, amikor a kocsiról leszálltunk. És fizetni kellett a konflisnak. Ebben a tájékozatlansági érzésben, valutákkal, magam életével, óceánon túl és azzal, hogy miért is kell nekem éppen Máriával találkozni, — amint a pénzt átnyújtottam, eddigi pazarlásom ellentéteként fizettem. Úgy látszik nagyon kevéssel Mégis szerényen szólt a konflis bakjáról: — Ide, a hegyre fel? Ez többe kerülne. Tanácstalan pillanatok. A bőröndjeim és Mária, végre e másik házban bent vannak. Magam is érzem most, hogy amerikai voltomat, elsőosztályuságu mivoltomat nem szabadna szégyenbe hagyni. Itt, a lengyel kocsis előtt. Aztán osztozkodunk. — Mária kiszól az erkélyről. Hogy ne legyek annyira tájékozatlan és főleg európai.-— Hát mi ? ... Kegyetlenül pontos? Mint ahonnan jöttem? ... Bizony kínos helyzetbe kerültem. Ott a ház előtt, a konflis lovánál, amikor nem tudtam, mit csináljak: elforduljak tői'e? Vagy menjek újabb pénzt váltatni, pótolni a fuvardijat. Csak úgy véletlenül szóltam a tétovázás közben: —- Milyen szép lova van. Dicséri a gazdáját... A lengyel paraszt időkön és vendégj áráson áttekintőn e pillanatban kikerekedett mosolyával megfeledkezett mindenről. Mintha mondta volna az elismerésre: Köszönöm. Aztán pénzkérdésről nem volt több szó köztünk. Túl volt ő akkor pénztárcámban tett kutatásaimon. Igen. Szépen, finoman lefőzött engem. Engem, az itteni elsőosztályu utast. Akit lám, elképzelt asszonyom figyelmeztetett. Bőröndjeim és ezektől elütő aggodalmasságaim miatt. —- Mit akarsz? Élni vagy filozofálni ? ... Rajtam maradt a kérdés. De azért visszaintettem kedvesen a pej lónak. És gazdájának. Mert az ilyesmi, az ilyenfajta felismerés talán mégiscsak biztosítja nyaralási pénzem értékét. Valahol bent a dolgok mélyén. AHOGYAN A HUMORISTA LÁTJA: JELENTÉS A VILÁGRÓL Alelnökünk Spiró Agnew nemrég tért vissza sikeres világkörüli jószolgálati útjáról. Négy Boeing—707-es és egy teherszállító repülőgéppel, két golyóbiztos Cadillac-kel, 141 kísérővel repült, egy éj szakai szállásért átlagosan 3 ezer dollárt fizetett és olyan helyekre látogatott, mint Szaud-Arábia, Etiópia, Kenya, Kongó, Spanyolország és Por. tugália. Hazatérésekor Nixon elnök türelmetlenül várta beszámolóját. — Nos, Spiro, igazán boldogok vagyunk, hogy megjött. — Köszönöm, elnök ur. Fura dolgot hallottam Spanyolországban. Ezen aztán jót nevet majd. Valami tréfacsináló azt állította, hogy maga a vörös Kinába készül, Mao Cetungot meglátogatni. Hogy tetszik ez a hülyeség? — Nem hülyeség ez. Spiro. Igaz. És nem szeretném, ha olyat beszélne, ami árt ennek. — Elment az esze elnök ur ? Hiszen ott egyetlen jó golfpálya sincs! — Nem golfozni megyek. — Hát akkor minek? — Meg akarok beszélni bizonyos dolgokat Maóval — Miért nem tudatta ezt velem, elnök ur? — Többször próbáltam, de azt mondták, a golfpályán van és meghagyta, hogy ne zavarják. — Nem igaz. Azért találnak ki ilyesmit a riporterek, hogy ártsanak nekem. Az az igazság, hogy teniszt is éppen annyit játszom, mint golfot. — Sebaj. Mi a jelentenivalója? — A dél-koreaiak nem szeretik az észak-koreaiakat. Maga Pák Csöng Hi mondta ezt nekem. Ez érdekes. Mi van még? A szaud-arábiaiak nem bíznak az izraeliekben. — Hát ezt honnan tudja? — Fej szál herceg árulta el nekem a legnagyobb titokban. — Fej szál királyra gondol? — Herceg vagy király, mi a különbség? Kenyattával is találkoztam tizenöt percre. Ilailé Szelasszié üdvözletét küldi. — Mondhatna valamit Kongóról ? — Mobutu igazán kézben tartja feketéit. A mi fekete vezéreinknek volna mit tanulniuk Kenyattától és Mobututói, elhiheti. — Tudok erről Spiro. A fekete vezetőinkről tett megjegyzéseit részletesen jelentették. Lehet, hogy jól fogadták a szavait Kenyában és Kongóban, de nem nagy sikert arattak az itthoni fekete vezéreknél. — Hát nem tehet az ember mindenkinek a kedvére egy jószolgálati utón. — Nem akarom bírálni, Spiro. Franco hogy van? — Jól. Spanyolországban különben 76, 74 és 79 találatom volt. A Sotograndén van a világ egyik legjobb pályája. — Igazán keményen dolgozott Spiro, és fölbecsülhetetlen értékű információkat hozott. Art Buchwald
