Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-23 / 38. szám
” 5. oldal magyar HÍRADÓ Thursday, Sept. 23, 1971 A KÉRDSZT Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Évente egyszer elcsábít a kísértés és elmegyek New Yorkba a világ fővárosába. Eddig mindig úgy voltam vele, hogy az ördögnek tartoztam ezzel az úttal, de most nem bántam meg. Könyvnr.pra hívtak, szép, gazdag anyag halmozódott fel az asztalokon. Jó munkát végzett Gyimesi Kásás Ernő festőművész. De a fő-főmogulok nem nagy hajlandóságot mutattak arra, hogy figyelembe részesítsék az írókat. A sajtó fogadáson a közönség előtt csak az egyik irót emlitették, a többi mintha ott se lett volna. New York magyar negyede épül, szépül, már amennyire a vállakozó kedv és a zseb engedi. Hát itt öröm ért és ezért nem bántam meg, hogy elmentem New Yorkba. A meglepetéssel Bodnár Berci, a kiváló festőművész szolgált. Egy pár cikkemet berámázott és ott tartja műterme szentélyében, ahol mindenki láthatja. Ezek után ne csodálkozzon senki, ha jól éreztem magam New Yorkban és, hogy az örömöm teljes legyen a kiállításra szánt könyveket mind eladtam a magyar negyedben. Nem könyvnapra kell nekem oda menni, hanem a barátok közé. Ezt a tanulságot most már végérvényesen levontam. A másik meglepetésem az ebédre hivó gazda házánál ért. A felesége mesélt el két paprira kívánkozó történetet. Az egyiket most mindjárt elmondom maguknak. A Rákosi-éra legvadabb idején — mikor dühöngött a személyi kultusz, megkapta az értesítést, hogy a gyönyörű hatszobás, dumaparti lakásból ki kell költözködnie, mert azt kiutalták egy ÁVO-s ezredesnek. Nagysebtiben, lakás után nézett, meg is tetszett neki az egyik, amely mindenfélekép meg is felelt volna. De nagy lelépési dijat, 20,000 Ft.-ot kértek tőle. Neki erre £em volt pénze. Ügyvéd urát internáló táborba csukták mint politikailag megbízhatatlant, aki ilyenformán ellensége a rendszernek. Szóval nem is lepődött meg, amikor megkapta a kilakoltatási végzést. De azért mégis nehezére esett, amikor pár napra rá kora reggel becsengetett két ávos, akik csak annyit engedélyeztek, hogy egyetlen ruhát elvigyen magával. Aztán nekiláttak terepszemlét tartani. Jó érzékkel nyitogatták ki azokat a szekrényeket, ahol az ékszereket tartotta. Nagy örvendezés között rakosgatták ki az aranyakat, a brilliánsokat az asztalra. Kutatás közben legjobb barátnőm Grünwald Aliz bejött a szomszédból, minthogy kora reggel volt, csak úgy pongyolában. A látványból megértette, hogy mi történik itt és amig a két ávos mohón keresgélt a szekrényekben, addig Aliz bátran telerakta pongyolája zsebeit az asztalra kirakott ékszerekből. Majd “Szervusz, drágám’’ — sajnálom, köszöntéssel kilibegett a lakásból. Később visszaadta, amit elzsebelt. Én rendbehoztam magam, két ruhát vettem ‘magamra, hogy mégis tudjam cserélni, aztán lementem a kislányommal a kapuba. Éppen azon 'gondolkoztam hogy mit csináljak, mihez kezdjek, ■ amikor egyszer csak megjelent előttem az ávos ezredes. Megismert, köszönt és megkérdezte, Ihogy most mi lesz velem? — Azon gondolkozom éppen, hogy neki megyek a Dunának a kislányommal, mert ebben a kifosztottságomban más megoldást nem tudok elképzelni. De mivel jó úszó vagyok, félek, hogy feltámad bennem az életösztön és kiúszom. A kislányomat meg elveszi a viz, •■egyedül hal meg. — Az ávos ezredes jóindulatot mutatott, megkérdezte, néztem-e valahol lakást magamnak, mert még sem lehet, hogy az utcára kerüljek. Megmondtam, hogy már végigjártam a várost, találtam is egy kislakást, ami megfelelő lenne, de a lelépést, a 20,000 Ft.-ot nem tudom megfizetni. — Na hát, hacsak ez a baj, jöjjön velem és elvitt megnézni az általam kiszemelt lakást. — Ha ezzel megelégszik, ide beköltöztetem. — De mit csináljak vele? — panaszkodtam, amikor nincsen bútorom. — Azzal se törődjön, azt viszi el a volt lakásából, amit akar. Az ávós ezredes szavának állt, a lakást lefoglaltatta az ávó részére és a bútoraimból még a zongorát is elengedte vinni. Ezután minden rendbe lett volna, de a lakásba nem vezették be még a közmüveket, nem volt gáz, vízvezeték és villany. Az ezredes ezt is elintézte. Másnap kijött egy mérnök a közmüvektől, aki fontoskodva méricskélt a konyhában és az előszobában, majd kijelentette, hogy ide bizony csöveket kell lerakni és ez átalakítással jár. Jó, ha hetek múlva készen lesznek vele. Beszélgettünk, tanakodtunk, közben behívtam a szobámba, ahol az ágyam fölött állt az Ur Jézus képe, alatta pedig a Krisztus kereszt. A mérnök nagy szemet meresztve elcsodálkozott: — Hogy lehet egy ávosnőnek kereszt ? lakásába? Erre én elmondtam neki a kálváriámat. A fiatal mérnök egyszerre megváltozott. Láttam az arcán a részvétet, az együttérzést. — Az én anyám is internáló táborban van, kakiknak minősül és összeütközése támadt a hatóságokkal. — A mérnök ettől a perctől kezdve megváltozott. Ha igy áll a dolog — mondta — akkor megyek máris intézkedni és egy óra múlva égett a villanyom és folyt a viz a csapban. Teltek-multak a hetek, észrevettem, hogy nagyfokú tartózkodással viseltetnek velem szemben a ház lakói. Egy szép napon nagy alázatosan beállít hozzám a házmesterné: — Visszajött a levele az internáló táborból. Az urát már elvitték onnan . . . A hir a házmesterné száján szétfutott a házban és ettől kezdve mindenki mosolyogva, boldogan, együttérzéssel köszönt. — így tett csodát az én életemben a kereszt és ezzel még csak jobban megerősített a hitemben . . . ÉDES ANYANYELVŰNK: HOGY MAGYAROK MARADHASSUNK Vádiratnak szánom e hamaros sorokat; vádiratnak a magyar nyelv dolgában. Nem először szólok a témáról; valószínűleg nem utoljára. Örök a probléma; engem azóta foglalkoztat, mióta elhagytam a szülőföldet. Elszakadtam az élő nyelvforrástól. Jóidéig kizárólag egy idegen nyelven kellett kifejeznem magam, nemcsak szóban, de írásban is. így hozta a sors, a küzdelem a betevő falatért. Nos, minél könnyebben forgott számban az idegen beszéd és minél kevesebb fejtöréssel tolultak a toliamra másfajta idióma kifejezési formái, stílusbeli inde-bindéi, annyival inkább fokozódott aggoralmam: eltávolodván az eleven forrástól, eltörhet, legalábbis megrozsdásodhat bennem egy rugó, az apáimtól örökölt nyelv rugózata. Lazulhat a nemzethez fűző kötelék, a nemzetet összetartó kohéziós erő. A nyelv. Ha elromlik, idegen leszek-maradok a világban mindhalálig. Mondom, derekas volt aggodalmam, hiszen ha nem is élhettem egy — nekem elviselhetetlen — társadalmi rendszerben, a távolban is — és a lélekben — a nemzet részese kivántam-akartam maradni. A nemzet részese, mely igazából nyelvében él. De hogyan — elszakadva az eleven forrástól? Rémületem akkor érte el tetőpontját, midőn évek múltán újra magyarul kellett szólanom a párisi rádióban és “visszahallgatva” a hangszalagot, döbbenten tapasztaltam: hol elnyelem, hol lazán rezzentem györnyörü r-ünket. Teremtőm, raccsolok! Ennyire belémfészkelte volna már magát uj környezetem hehezetes nyeldeklése? S csekéiyke szabadidőmben kapkodtam könyvespolcomról Arany János-kötetemet és olvastam fenhagon a Toldit, az őszikéket. Meg reggelenkét, borotválkozás közben, ismételtem egyre az együgyű versezetet: Répa retek mogyoró korán reggel ritkán rikkant a rigó. Ropogtattam garral a paprikaizü, édes r-eket. Nem raccsolok, nem daccsolok! Akkor történt, hogy egy családhoz voltam hivatalos. Apa-anya magyar és — zalai. Két lányka. Már itt születtek, vagy pólyásként kerültek ki. Ne mtudom, nem is érdekes. Elég annyi, hogy franciául köszöntek illendően és tökéletes hangsúllyal. Étkezés közben is ekként kínáltak. Csak akkor nyitották magyar szóra ajkuk, midőn mi felnőttek a szalonban cigarettafüstbe burkolva jeles emésztőitalokat kortyoltunk. Magyarul is tökéletesen beszéltek a lánykák és — fogódzkodjunk meg! — zalai tájszólással. Másik esetem érnél is tanulságosabb. Pár hónapja ismerkedtem meg az “esetet” példázó családdal. Nem sokkal azután, hogy a magyar apa — valamely tudomány nevezetes professzora az egyik amerikai egyetemen — vendégtanárként városunkba érkezett. Az anya is magyar és- ügyesen ir-irogat tudós apja és még tudósabb- nagyapja öröksége folytán. Gyermekeik? Ritlfa^aép lány az egyik, a fiú meg jólszabott fiatalember. Mindkettő jócskán innen a harmincon. Egyszóval parányi süldők voltak, midőn az ősi nylevforrástói eltávolodtak. Mayflower-ivadék — az úgynevezett tengerentúli “arisztokrácia” — nem beszélhetne elegánsabban angol-amerikaiul, mint e két fiatal. De ugyanilyen hibátlan bírják a magyar nyelvet. A budapesti “tájszólást”. Kifejezéseket — “Ne mondja!”, “Ne idegesítsen!”, s igy tovább —, melyek úgy köszöntöttek rám, miként rég nem látott, már-már elfelejtett rokonok. A legmulatságosabb az “esetben”, hogy — örökségképpen — szintén mindkettő ir. Felváltva angolul, magyarul. A lány prózát, a fiú főképp verseket, sőt kitűnő verseket. Hallgatva, majd olvasva, az 1956-os Juhász Ferenc poézisének szépségeire kellett mindegyre gondolnom. Nem mintha amerikai hono3, kétnyelvű tanítványa utánozná a hazai költőt. Uj szavak-képek-foimák is vannak a fiú írásaiban — ihletései az uj környezetnek. Másról van itt szó. Üzenet ez a palackban arról, amit az ifjú költő 15 éve elhagyott és ami benne azóta megmaradt. Emlékszünk még a hazakerült csángókra? Emlékszünk ámulatunkra izes magyar beszédüket hallva? Szebben beszéltek, mint a honiak. Pedig a csángókat — e parányi szigetet — századokon át folyta körül a román- és más idegen nyelvtenger. Úgy kell lennie, hogy aki nem akarja elfelejteni a nyelvet, nem is felejtheti el. Ma már kinevetjük azt, aki — inkább rosszul, mint jói —, elsajátítván az uj környezet idiómáját, emigráns társaságban affektálva kérdi: “Hogy is mondják magyarul? Bocsánat, de olyan könnyen felejt az ember . . .” Nincs bocsánat e hamis pózolásra. Mindent elfelejthetsz — egykori szeretőd és utcád nevét, balatoni villád kataszterszámát —, csak azt nem, hogyan mondtad anyád nyelvén — jaj! — ha fájt-fáj valamid? Mindent levetkőzhetsz magadról, csak éneklő, ugyanakkor pattogó hangsúlyodat nem. S ha valóban foglalko(Folytatás a 9-ik oldalon.) Srckeljr-Molnár Iw»
