Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-16 / 37. szám
Thursday, Sept. 16. 1971 MAGYAR HIRAilO 11. oldal 1 ELLENVÉLEMÉNY- LEVÉL I SZERKESZTŐHÖZ -A b. lapjuk aug. 15-iki szá-RIPORT LENGYELHONBÓL FATEMPLOM A KÁRPÁTOKBAN mában egy cikk jelent meg Halász Péter tollából, amellyel nem mindenki érthet egyet. Néhány kérdést kell feltennünk: 1. Már hosszabb ideje közismert tény, hogy vietnami háborút nem lehet megnyerni. Tehát az állam presztízs kér. déséről van szó, hogy veretlenül kerüljön ki a háborúból, mivel eddig még nem vesztett el egyetlen háborút sem. Kérdés, hogy szabad-e egy kormánynak prestizs kérdésből a polgárai életét és javait veszélyeztetni, 8Őt feláldozni?! 2. Szabad-e államférfiakénak kétszínű politikát folytatni, egyik oldalról választási taktikából békét propagálni és Ígérni, másoldalról pedig tízezreket a harctérre küldeni?! 3. Ki követ el nagyobb vétséget, aki ezt cselekszi, vagy pedig aki ezt a politikát bírálja és nyilvánosságra hozza, függetlenül attól, hogy j legitim, vagy illegitim mó-1 dón teszi ezt, amely a biróság hatáskörébe tartozik?! 4. Lehet-e elitélni a sajtót, ha az államvezetők politikáját — bárha a legjobb szándéktól is van vezetve — erősen bírálják, mert az államra nézve veszélyesnek tartják, s amelynek előjelei kétségen kivül már mutatkoznak?! Minden államférfinek a történelemből kellene tanulságot levonni, mire vezet egy hosszúra nyújtott háború, pláne ha annak végeredményéhez nem fér kétség. Hasonló helyzetben voltak a központi hatalmak az 1914- 18-as világháborúban, amely, re közülünk még sokan emlékeznék. Már 1916-ban a fáradtság jelei mutatkoztak a népekben. Azonban 1917-ben, amidőn Amerika, Olaszország, Románia és sok más állam is hadat üzent, minden békekisérlet — még a római pápáé is •— süket fülekre talált az ententenél — nyilvánvaló volt, hogy a háború elveszett. A népek megunták a szűkre adagolt és rossz minőségű élelmiszereket, a csalán szövetből készült ruházatot, de főleg a nagy emberáldozatot. Ekkor már behívták a 18 éves korosztályt és 3 havi kiképzés után — beleértve a tisztiiskolát is — a frontra vezényelték. Magyarországnak nem voltak területi igényei, Gróf Tisza István ellenezte is a háborút, de leszavazták, viszont nem vonta le a konzekvenciákat. Kérdezzük, hogy ilyen reménytelen helyzetben neme lett volna észszerűbb, a még veretlen hadsereget a határokra visszavonni, az államvezetést egy erőskezü demokratikus kormányra bízni. Az akkor folytatott választójogi vitákba 3 kormány bukott bele, mert féltették a “történelmi osztály szupremációját’’ a választójog kiterjesztésétől, amit a nép erélyesen követelt. Ugyanekkor a nemzetiségek is köve. telésekkel léptek fel, — a belső és ktf.«ő propaganda hatása érezhető volt, viszont úgy a románok, valamint a szlovákok is szívesebben egyeztek volna bele egy széleskörű autonómiába, semmint az államaikhoz való csatlakozáshoz, de a demokrata pártok ilyen irányú véleménye “destruktiv”-nek lett bélyegezve. A hadvezetőségek a végső vereségig folytatták a háborút, — minden győzelmi kilátás nélkül — viszont megfelelő intézkedésekkel és reformokkal meg lehetett volna a teljes felbomlást és a szélsőséges elemek uralomra jutását akadályozni. De Gaule tábornoknak volt lelkiereje visszavonulni Vietnamból, Tuniszból és Algírból, Anglia sem pusztult bele, hogy lemondott világuralmi pozíciójáról. Éppen itt van az ereje a demokráciának, egy eklatáns példáját láttuk most itten a 18 évesek választójogánál, bár a kormánynak nincsenek illúziói, hogy a fiataloknak mi a véleménye a kormány politikájával szemben, annak dacára hozzájárult a törvényhez. sőt elősegítette a megszavazását. Nixon elnök a kínai politikájával igyekszik megmenteni a veszett fejsze nyelét, hogy sikerül-e neki a “Divide et Impera” régi római taktikát alkalmazni — amit már előbb is megtehetett volna — s amitől az oroszok annyira félnek, azt a jövő fogja meg-mutatni. Mindenesetre sok politikus helyesebbnek tartaná a teljes likvidálást és a U. S. A. erejét az amerikai kontinens, Európa és a közel keletre fordítani, mivel a távol keletet a kommunizmus terjeszkedésétől megvédeni aligha van már ereje. Fehér Vilmos Brooklyn, N. Y. Egy igazi turista, botjával, havasi gyopáros kalapjával és szeges bakancsával, ha kimozdul otthonából — még hozzá óceánon túlra — és hegyimádata illő helyét megtalálja, zavartalan boldogságot mondhat magáénak. Úgy, minden nap koránkelőn, nappali szemmel, s rendesen igen jószándéku, s világkérdésen belüli tiszta szándékával. De lám, milyen más annak a “turistának’’ a sorsa, aki éppen igy szereti a természet szépségeit, de mégis, mindegyre rákérdez: Ez miért? Az miért? S amint nem is gyalog, de kis gépkocsiban lélegez bele a levegőbe, a napsugárba, s ezen túl tudni, látni akar valamit. Éppen amint a műúton haladnak most, s tájismerőse jóvoltából szívja sok-sok szépség és csoda hovatartozandóságának okát is. Úgy, a történelem eseményei nyomán. íme, e pillanatban, amint a lengyel Tátra aljában szaladjuk össze a környéket barátommal úgy 30—40 mérföldes körzetben, és kis falvakon, a rengetegbe rejtett épületek várak, kastélyok mellett szaladunk el, rájövök hogy sose lehettem volna igazi sportember. Mert egész egyéniségem a kávéházak a hírlapok, s a bennük rejlő események kereszttüzéből néz ki a világba, most is. Igen lengyel tájon, sok mássalhangzóval kell megküzdenie egy magyar iró-turistának. Tehát, nem a bakancsom jó vagy rossz állapotára gondolok — hogy megmásszak holnap- egy uj hegycsúcsot. Hanem arra, hogy amit látok és hallok, azokat a “miértek’’ kereszttüzében tegyem magamévá. így kisérnek e gépkocsis sétában a látottak és hallottak. S amint mondom a mássalhangzós nevek ... Hirtelen kettő, a többi közül. “Maria Walewska.” Napoleon romantikus kapcsolatával, a tegnap látott “Waleviee” palotában ... Majd “Konstanzja Gladkowska,” akinek Chopin játszott “kezdő” korában a “Visitandinek” templomában, úgy vasárnaponként. És amikor éppen arra gondolok, hogy az ilyesmik tudása, miértje és mikéntje, talán mégis csak fontosabb a havasi gyopárnál, s reggel 6- kor és este fekvő turista — Irta: IVÁNI ZOLTÁN nóta bene — irigyelt boldogságánál, most hirtelen gépkocsit vezető barátom a műúton jobbra int. És megkérdezi tőlem: Leáll junk? Zavartan dadogok. Szívesen, ha úgy gondolja. Iváni Zolián Pipálnak a hegyek körülöttünk, a fenséges reggelben. Mikor ő már belemelegedik, a müut mellett, mondanivaló, jába. — Látod azt a fatemplomot? — Most már igen, — válaszolok. Kilépve a kocsiból, egy cigaretta erejéig. — Hol vagyunk? — kérdeztem. — Hogy hol? — Egy lengyel faluban. Debnó templománál. Nézd meg. Tiszta fafaragás az egész. Itt a falu végén. Valóságos műremek. A 14-ik századból. Sehol a világon hasonlót nem találsz. Valóban gyönyörű amit látok. Emlékeztet a tihanyi apátság fafaragásu rokkokó szószékére. S annak valakibe szerelmes faragójára ... — Istenem, Istenem — sóhajtok egyet. Itt az égbenyu. ló havasok alatti műremekre. — S ha még tudnád, hogy kik csinálták? ..-. — Nos? Az épületet a népi kulturkincs gyűjtőnevébe, a “harnasie”-ba foglalta az áhitat. A nép áhítata. — Talán mert hivő nép lakja e földet, — érthető. És zavartan, majd felszabadulva meséli, hogy egykori hegyi rablók építették. Vétkeik jóvátételére. A rablók, akiknek Janosik nevű vezére meglopta a gazdagokat, hogy segítsen a szegényen!... Mikor e szavakat hallom, már nem bánom, hogy nem vagyok csak olyan egyszerű, korán kelő és természeti szépségekben elbűvölt turista ... Már büszke vagyok a mindenkori kávéházi kérdéseimért, a miértek-ért. Mert ime, néhány évtized visszamenő távolában, barátom szava visz a körúti kávéházba, ahol azon vitatkoztunk a Móricz Zsigmond “Rózsa Sándor”-ról irt regénye kapcsán: kinek van igaza? Mert támadták akkor őt. Hogyan lehet Rózsa Sándort hősnek beállítani ... Tátrai gépkocsi-kirándulás ma ... És én a turista ? . .. A Kárpátokban, 1971-ben? Bizony, kétszer is megráztam a kezét barátomnak, amikor ismeretterjesztő szavai elhangzottak e környékről. És erről a debnói fatemplomról, itt a Kárpátok szivében. Tovább mentünk. Szeltük a kilométereket. Ő itthon volt. Én, idegenben. S mégis most vele értve ... Úgy, csak úgy érintésképpen szóltam hozzá később: — Ugy-e, te is ebben hiszel? ... Van a formákon túl egy szebb világ, egy szebb érzés. Aminek győzelméért még a köpködéseket is el kell viselni. Azokkal szemben, akik szavukkal a “Harnasie”-t, a népití akarják szeretni. De csak maguk sikeréért, s nem azért, hogy néha a szegény is oszthasson igazságot. SIKÓ ZSUZSA: M0NSZUN0S NYÁR Egy monszunos nyár zeng vad sóhajokban Gyors viz alatt fullad a kert a pázsit A szürke ég harsog dörögve robban Lázban csatázik Esó'-lábu felhőit a földre rogynak Langy sárba vert kelyhekkel óh a rózsák Az illatuk meg-nem-ért holnapoknak Lobbal kiszórják Aztán a fény megint előopálzik S e súlyos nyár párás borúja átfog Óh súlyos nyár: be fájó üdvre vár itt Mély délutánod. ■
