Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)

1971-09-16 / 37. szám

£c oldd MAGYAR JfUMlW' Thursday, Sept. 16, 1971 A TOLVAJ Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE Egy tanulságos történetet mondok el, amely arra, hogy bármilyen zubbonyt visel is valaki, a szív megszólal alatta. Két ezredesről mondok el igaz történetet, amit egy hölgy ismerősöm mondott el. Az ura ügyvéd volt, akit a politikai rendőrség internált. Hogy-hogy nem, de ez érthető, hogy az ilyen internált felesége céltáb­lája a nyomozóknak és rája is szeretnének kisütni valamilyen bűncselekményt. Rákosi Mátyás ellen készült egy állítólagos merénylet, de le­het hogy valami alapja is volt, elég az hozzá, hogy ezzel kapcsolatban egész sereg gyanúsítottat tartóztattak le. Ez az uriasszony is köztük volt. Bevitték a Hadik laktanyába. Azt nem akarom részletezni, hogy nézett ki a cellája. Ennek az elképzelését az olvasó fantáziájára bí­zom. Bizony a börtön akkor is börtön, ha a leg­elegánsabb szállodába dugják is be az illetőt, mert akit egyszer a szabadságtól megfosztotak, az érzi a rabság minden keservét. Két hétig pihenni thagyták, hogy szálljon magába és puhuljon. Két (hét letelte után az őrök felvitték a pincei cellá­ból Csonka százados ur elsőemeleti elegánsan be­rendezett irodájába. — Na beszéljen nekem szépen — kezdte a szá­zados. Hiszen úgyis tudunk magáról mindent. Könnyitsen a lelkiismeretén és ha mindent el­mond, figyelmes bánásmódban lesz része. Nem úgy, mint lenn a pincében . . . Az asszony szinte megbénultan állt a százados íróasztala előtt. Percekig arra sem volt ereje, hogy a száját ki­­nyitsa. Mellette és a háta mögött álltak a vallató­legények, akikre szükség volt az ilyen puhitások­­*nál. Végre megszólalt: — Én nem tudok semmiféle összeesküvésről Rákosi Mátyás ellen. Én elszigetelve élek. A volt barátnőim elkerülnek az uccán, a köszönésemet se fogadják, annyira félnek. — Nem erre vagyok kiváncsi — vágott a sza­vába a vallató százados. — Térjen a tárgyra, mert >ha nem jár a szája, akkor majd megtanítjuk itt beszélni . . . Aztán a vallatólegényekhez fordult: “Ha nem akar köpni, akkor úgy vágjátok pofon, hogy elájuljon és mikor eszméletre tér, eszébe jusson, hogy mit csinált.” — Az asszony valami titkos sugallat erejét érezve magabiztosan, fölényesen kezdett beszél­ni: — Idefigyeljen százados ur: A maguk eljárá­sának nem jó vége lesz, mert vannak még odakinn emberek, van egy kis összeköttetésem, akik is­mernek és tudják az életemet, tanúskodni fognak mellettem és önt felelősségre vonják ezért a bru­tális eljárásért. Itt ebben a házban is ismer en­gem nagyon jól Földi ezredes ur az Ön parancs­noka, kérem vitessen hozzá. Folytassa tovább ő a nyomozást, ez a kívánságom. Csonka százados gúnyosan felnevetett: Majd odaszólt az őröknek; -— Kisérjék föl Földi ezredes úrhoz. Tovább újra az asszony beszél-: — Mikor beléptünk Földi ezredes szobájába, rámförmedt, hogy igy meg úgy az anyád . . . Ha lennt nem beszéltél, majd vallani fogsz idefenn... Azzal kiadta a parancsot, hogy az őrök menjenek ki a folyosóra. Mikor ketten maradtunk, felállt, odajött hozzám és kezet csókolt: — Én mindenképen kiszabadítom magát innen, csak arra kérem, mondja meg, hogy mit tud a Rákosi Mátyás elleni összeesküvésről, benne volt­­e maga vagy sem ? Ha benne volt, akkor hozzáse­gítem, hogy kiszökjön az országból. Ha nem volt benne, akkor figyelmeztetem, hogy hat hónapig valóságos remeteéletet folytasson, mert minden lépését ellenőrizni fogják. Földi ezredesnek igaza volt. Minden lépésemet ellenőrizték. Már tudtam, hogy kik a detektívek és hat hónap után az egyiket meg is szólítottam. — Kár itt silbakolnia a sarkon, jöjjön velem kérem. A detektív elnevette magát és ezt válaszolta: — Valóban elmehetnék magával. De közeledik a váltásom, és higyje el nagyon sajnálom, hogy ez a figyelés máma lejár. Hat hónapig futkostunk maga után. Kergettük a semmit. Bocsásson meg érte asszonyom. Nem jószántunkból tettük, ne­künk parancsolnak . . . — Hát igy telt el hat hónap. Elérkezettnek lát­tam az időt arra, hogy beálljak valahová dolgozni. Elmentem a Népszinház-utcai Oetker sütőpor­gyárba munkásnőnek jelentkezni. A személyi elő­adó egy nő volt, aki amikor meglátta az igazol­ványomat, gúnyosan elkacagta magát: — Doktornő — gunyoskodott — most elvenné a prolik elől a kenyeret? Na, de én nem veszem fel magát . . . Az asszonyt megint nem hagyta el a bátorsága. Sírva fakadt s a könnyek egyszerre megteremtet­ték a szigorú személyzeti előadónőhöz az utat. — Cseléd voltam a doktor urnái — pityereg­­tem. — Aztán jött a gyerek . . . Azért vett el . . . Utána kitette a szűrömet ?. . Oldalba rúgott . . . Hát hova menjek, ha nem ide . . . Ha dolgozni akarok. Piroska, mert igy hivták a személyi előadónőt, sirva fakadt. Egymásra borulva panaszkodtunk... Én is éppen úgy jártam mint Te — mondta együtt­érzéssel ... Én is szolgáltam ... — Nekem is az úrtól van a gyermekem ... Mi az, hogy felvesz­lek . . Máris beállhatsz dolgozni . . . — Elvezetett a munkaterembe, ahol sokan .dol­goztak és megmutatta, mit kell csinálnom. A munkásnők hamar észrevették, hogy soha életemben nem dolgoztam. Minden fordítva állt a kezemben. Röpködtek a megjegyzések: “Nézd csak ezt a cifra k . . ,-t, itt is el akarja venni a proli kenyerét . . Mikor a munkaidő lejárt átöltözködtem és in­dultunk kifelé. A kapunál motozás alá vetettek bennünket. Főleg engem részesítettek különleges figyelemben. Nagy meglepetésemre a táskámban zs a zsebeimben találtak sütőport . . . — ‘Nini, hát tolvaj vagy ? ... és rám paran­csolt a kapus, hogy holnap reggel 10 órakor az igazgatónál jelentkezzem. Az igazgató egész kellemes ember -volt. — Hogy tehetett ilyet ? -r- kérdezte. — Soha nem loptam Igazgató Ur — válaszol­tam. — Tudja mit, én elhiszem magának : . . Meg­néztem az okmányait . . . Tudom, hogy a kényszer hajtotta ide . . . De ez a mi gyárunk orosz ellen­őrzés alatt áll. Egy ezredes a parancsnokuny. Most várom ide és az elé állítom magát . . . Minden ilyen esetben az ő szava a döntő. S ami most következik az újból bizonysága an­Sxékely-Molnár Imre nak, hogyha valakinél van szív, az egyformán do­bog a szeretet, az együttérzés és a segítés szavá­ra. Az ezredesnek mindent elmondtam őszintén. Rendkívül komolyan hallgatta végig. Aztán oda­fordult az igazgatóhoz: — Megparancsolom magának, hogy, akik ennek az asszonynak a zsebeit telerakták sütőporral, azokat büntesse meg. Magát pedig — hozzám for­dulva — a vállalat félévig az OTI utján betegállo­mányba teszi. Elmegy egy demokratikus kurzust végighallgatni és ha sikeresen levizsgázik, akkor elhelyezem. — Egy félév múlva, fejezte be az uriasszony az elbeszélést, az Építőipari Vállalat egyik könyve­lője lettem . . . HELTAI JENŐ ÍRÁSAIBÓL (Születésének 100-ik évfordulóján.) MENYASSZONY A LIFTBEN Külföldi barátaimat látogattam meg az előkelő Duna-parti fogadóban. Amikor elbúcsúztam tő­lük, csöngetni akartam a liftesnek, jöjjön föl ér­tem. De várakoznom kellett, a liftes föntjárt az ötödik emeleten, onnan hozott le valakit, valaki­ket, egész társaságot. Egy pillanatig habozott, megálljon-e vagy inkább jöjjön vissza értem. De aztán nagylelkűen kinyitotta az ajtót és bepré­selt a zsúfolt kalitkába. Nagy nehezen elhelyez­kedtem a tömegben. A liftes fölfedezi bennem a régi jó ismerőst. Hamiskásan mosolygó félszemét huncutul hu­­nyorgatja: nézzek körül, érdemes! Igaza van. Hatan vannak a liftben. Egymáshoz tartoznak. Két fiatalember, zsakett, cilinder. Fekete selyem­ruhában egy díszes és termetes idősebb dáma. Két fekete ruhás fiatal lány. És menyasszonyi ruhá­ban a harmadik. Menyasszonyt viszünk. Nászné­pet, amelyből a vőlegény meg az örömapa hiány­zik csak. Kihúzom magamat, hadd higgyék oda­lent, hogy én is rokon vagyok. Én vagyok az örömapa. Én vagyok a vőlegény. Menyasszonnyal találkozni szerencse. Menyasz­­szonnyal liftben találkozni . . . nem tudom, ho­gyan vélekedik erről az álmoskönyv. A klasszikus álmoskönyvet Zoroaszter sok-sok esztendővel ez­előtt szigorúan lezárta már. Hiába keresed benne az autót, a liftet, a repülőgépet meg a bombát. Nem világosit föl arról, mi vár rád, ha vizipólóval, filmsztárral, gengszterrel, gázmaszkkal álmodtál. A jövő század álmoskönyve ezt is megmagyarázza majd. Egyúttal alighanem töröl majd a régiből egy-kéí elavult, immár fölösleges intézményt is. Például a menyasszonyt. Egyelőre azonban szerencsére itt van még. Egy lépésnyire. Szelid, nagy szemű, szép fekete lány, természetesen vidéki. Az egész társaság az, a fo­gadóból megy az esküvőre. A két nyoszolyólány maga elé mosolyog, a mama egyet-egyet sóhajt, a két fiatalember gőgösen néz rám. A menyasz­­szony elgondolkozóan komoly, magába néz és a jövőbe, a boldogságba vagy a boldogtalanságba. Nem tudja, a kettő közül melyik várja a hallban. Megérkezünk. Izgatott csoport várakozik a lift előtt, urak, hölgyek, ismerősök, rokonok. Az örömapa. A vőlegény. A liftes kinyitja az ajtót. Elsőnek a menyasszony lép ki a liftből. Sugárzó­an, fehéren, tisztáií.'Olyan szép és megható, hogy egy pillanatra elcsendesedik körülötte mindenki és minden. Megilletődötten nézik, akik a hallban ülnek. Egy öreg néni lelkendező elragadtatással mondja: — Angyal! Angyal szállt le az égből! Mindenki helyesel. Igaza van ! Csakugyan an­gyal jött le a földszintre. Mégpedig, ahogy mai an­gyalhoz illik: liftben.-

Next

/
Oldalképek
Tartalom