Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-09 / 36. szám
Thursday. Sept. 9, 1971 MAGVAR HÍRADÓ 9. cldai BRAZIL LEVÉL ÓHAZAI SZEMMEL: Szivet cseréljen, ki Hazát cserél? Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS őrzöm azt a régi levelet, amelyet 1949-ben, Brazíliába való kivándorlásom előtt kaptam a bátyámtól. Azt irta többek között: “Visszagondolok azokra az időkre, amikor még jó pár évvel ezelőtt rajzolgattad az Amazonasz térképét s minden érdekelt, ami Braziliáról szólt. Amikor összecsomagoltad a két citromot és a pár kockacukrot, jó apánk vadászpuskáját és készültél a vadonba ...” Különös dolog ez: úgyszólván gyerekkoromtól vágytam Brazíliába. Valóban, elolvastam mindent, útleírásokat, újságcikkeket, melyek erről a hatalmas országról szóltak. Az Amazonasz térképét rajzolgattam és bátyám emlékezete nem csalt: tizenhárom-tizennégy éves kölyök lehettem, amikor a magamrajzolta Brazilia-térképpel, apám kisebbik vadászpuskájával, néhány szem kockacukorral és néhány darab citrommal — meg akartam szökni hazulról, hogy Braziliába jussak. Amikor az irás ördöge úgy tizenöt-tizenhat éves koromban megkísértett, képzeletbeli utazásaimat, kalandjaimat Írtam meg a “Zöld Pokolban” és ezeket a “regényeket” olvastam fel osztálytársaimnak. Volt egy tanárom, aki némi iróniával mindig azt mondta, amikor felsültem a felelésnél: “Na, majd Brazíliában megtanulja, igaz?” — A tanár urnák igaza lett: sok mindent Braziliában kellett megtanulnom. Amikor a világháború véget ért, első gondolatom az volt: most kinyílt a világ, mehetek — Brazíliába! És Nyugat-Európában a sokféle kivándorlási lehetőség között soha nem is gondoltam más országra. Huszonkilencéves voltam, amikor a gyerekkori álom, a kamaszkori vágy, a fiatalember terve valóra vált: Nápolyban hajóra szálltam, hogy Braziliába hajózzak. ... És egy csodálatos, verőfényes októberi reggelen megláttam a Cukorsüveg-Hegyet, kitárult előttem Rio de Janeiro — örök szerelmem! — és a Guanabara-öböl egy kis szigetén, az Ilha das Flores-en, a “Virágok Szigetén” brazil földre léptem. Több mint két évtized alatt sokfelé jártam Brazíliában. Szememláttára nőtt több mint a kétszeresére Sao Paulo. A második évtizedben mindig a város szivében, felhőkarcolók 20—26-ik emeletén volt a lakásom, ahonnan úgy láttam a várost, mintha léghajón utaztam volna. Számtalanszor megtettem az utat az őserdők között meredek hegyoldalon kígyózó szerpentinen Sao Paulo és a tengerpart — Santos — között. Megmásztam az aranyásók kincses hegyét a Jaraguá-t. Jártam keskeny dzsungelörvényen, picada-n az Itatiaia-i vadonban. Fülembe zúgott a Maromba vízesés, mely úgy zuhog alá az őserdő örökzöld keretében, mint maga a számolhatatlan idő. Táboroztam Ubatuba közelében csendes tengeröblökben, karcsú pálmák alatt. es hallgattam az Óceán moraját, az őserdő zenéjét és a tábortűz pattogását. Jártam indiánok között és sokezeréves indián sirt ástam ki a Jaraeatia-völgyben lévő kagylódomb, sambaqui gyomrából. Láttam a tengert játékos kedvében Itanhaem alatt (odakéklett az Ilha Queimada, a “Kígyók Szigete”), és láttam dühöngő óriásként, amikor resacca volt Guaruja-n, Elhajóztam Paqueta szigetére és megjártam a déli pampát. Megismertem a karnevál zsongitó kavargását és szívverésem átvette a titokzatos néger szertartáson, a macumba-n a varázsdobok, az atabaque-k szédületes ritmusát. Láttam, táncolni a szép bahiai mulata-kat — a legendás baianakat — és hallottam a nambiquára indiánok monoton énekét és az orr-fuvola különös hangját. Ha visszagondolok rá, az első évtizedben még erősek voltak az otthon, az ifjúság emlékei és furcsa mód: Brazíliában egyetlen törekvésem az volt, hogy magyar író maradhassak. A második évtizedben már megejtett ennek a különös földnek a varázsa és egyetlen igényem lett: mint iró kifejezzem ezt a földet. A “brazíliai magyar iró” képlete lassan átalakult: brazil-magyar iró lettem. Nemcsak azért, mert ez az ország plogárává fogadott, hanem azért is, mert egyre tudatosabban, egyre több szállal hozzátartozom. Pedig nem hiszem, hogy egyetlen olyan mondatot le tudnék írni portugál nyelven, aminek irodalmi értéke lenne! Magyarul irok, hisz magyar az anyanyelvem és csak magyarul láthatom ezt a csodylatos brazil világot. Brazil-magyar iró lettem, mert számomra, az iró számára ez a föld és ez a nép adta a legnagyobb irói élményt, hisz huszonkilenc éves voltam, amikor ideértem és betöltöttem az ötvenet, amikor most eljöttem onnan. Kettősség ez, de nem az “emigráns” kettőssége, mely bizonyos szembenállást jelent. Én nem állok szembe Magyarországgal, oda tartozom és nem a mikesi pátosz nosztalgiájával nézem a déli égbolton a Cruzeiro do Sul, a “Dél Keresztje” csillagképét, mert nem idegen nekem, oda is tartozom. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor tizenkilenc év után először keltem át az Óceánon, tértem vissza rövid időre Európába. Először láttam Liszszabont, ahol lám azért éreztem magam otthon, mert portugálul beszélnek. Montecarlo azért volt ismerős, mert pálmái rokonai a — brazil pálmáknak. Európa azért fogadott úgy, mint fiát, mert — európai vágyok. S amikor huszonöt év után az elmúlt nyáron a Tihanyi-öbölből néztem a gyerekkoromból oly ismerős és rokoni tájat — a bertiogai-öböl jutott az eszembe és a Serra doMar; az esti Budapest fényei mögött a — rioi fények villantak fel. Minden várostól, kikötőtől, tájtól úgy búcsúzok, hogy: a viszontlátásra! Kettősség ez, igen, de nem ellentmondásos. Hisz még az irodalomban is, nekem Krudyra— Jorge Amado válaszol, József Attilára Guilherme de Almeida rímjei visszhangzanak; Kodály muzsikája épp úgy hozzámtartozik, mint Vila-Lobos; Kodolányi regényei épp úgy, mint Euclides da Cunha monumentális könyve, “A Vadon”. Még a tihanyi apátság templom Stulhoff Se'oestyénszobraira is ott a brazil rokon-művész, a leprás mulatt szobrász, a zseniálisan dilettáns (vagy kontármód zseniális?) — Aleijadinho. így fonódnak össze egyetlen emberéletben világok, hagyományok, emlékek, igy jelent a kettősség voltaképpen láncszemet, vagy hidat, kiteljesedő emberséget. Milyen tragikusan lehet megfogalmazni az emigráns atitüdöt:. “se kint — se bent.” Én már nem vagyok emigráns, nem érzem ezt és a “se kint — se bent” pozitívvá fordítható: amikor az ember már ide is, oda is — hazavágyik és hazatalál. Nem adom fel az egyiket se, mert a két kép már összemosódott elválaszthatatlanul, egyet jelent nekem minden másféleségével együtt: Magyarország és — Brazília. Tudom, hogy mindennek mélyén annak a régi gyereknek, annak a zűrös kamasznak álmai-vágyai teljesedtek ki. Van egy régi mondás: “szivet cseréljen, aki Hazát cserél”. Én már tudom, hogy nem lehet se szivet, se Hazát cserélni. De nem is kell, mert elfér egy emberi szívben a — két Haza! .... (London) TE, TE, TE... ! Maga rég nem lesz a világon, mikor én még mindig imádom . . . Egy sok évtizeddel ezelőtti csúcs-slágernek ezt a “bemondását” hozta vissza, az idei táncdalfesztivál egyik nótája. Egy Judit nevű 18 éves ismerősöm felfogni sem tudta: “Hát akad olyan épelméjű krapek”,“ aki a csajt, akit síron túl is imád, magázza? Még akit nem imád, sőt esetleg utál, azt is tegezi!” Valóban, idejére sem emlékszem már, mikor volt utoljára olyan sláger, amelyben a szerelmesek magázódtak. A slágerköltészet, szidják bárhogy is ennyiben lépést tart az élettel, amelyben ugyancsak régen elmúltak már azok az idők, amikor még magázódva tettük a szépet. Hajdanában bezzeg majdnem csupa magázódÓ3 sláger volt, idézgetem a 18. éves Juditnak. Csak ami hirtelen eszembe jut: “János legyen, fenn a János-hegyen, éjfélre oda várom . . . Jaj, Jani, szeretném hallani, szerelmet vallani . . .” Bizony, magázódva várta a vallomást. Vagy, “7-re ma várom a Nemzetinél . . Meg aztán: “Úgy imádom én magát . . .” Avagy: “Odavagyok magáért . . .” Vagyavagy: “Kislány, bocsássa meg nekem, hogy nem kisérhetem, többé Budára . . .” Bocsánat — vágott közbe Judit, mielőtt még egész hajdani slággerrepertoáromat eldalolhattam volna, — de hát legforróbb érzések is csak: per maga? Nem tetszik megsértődni, ha mondok valamit? Azért régen nem tetszettek ám egészen komplettek lenni. Az embernek sokszor eszébe jut, hogy ekkor meg akkor de nagy hülye is volt. Jócskán előfordul ez egyéni szerelmi emlékek, de még kollektiv nemzedéki ügyek felidézésekor is. Ám az még soha nem vetődött fel bennem, hogy épp a magázódás miatt nem voltunk “komplettek.” Értsd meg, kedves Judit, és ti valamennyien, mai Juditok, hogy akkoriban már a tánciskolától kezdve (ahová a lányok 14—15, a fiuk 16—17 éves korban léptek be) a magázódás volt a szokás, ifjúsági park pedig egyáltalán nem létezett. Ne legyetek annyival türelmetlenebbek velünk, mint mi vagyunk veletek, akik megértjük, hogy ti meg mindig, mindenütt és mindannyian tegeződtők. Nem baj. Legfeljebb nem fogjátok majd megérteni Karinthy Tegezés cimü kis remekét, annyira ismeretlen lesz számotokra az abban ábrázolt kínos szituáció. Az általános és nyílt tegezés kora 45-ben kezdődött nálunk, és negyedszázad alatt eljutottunk odáig, hogy minden azonos középiskolát, azonos egyetemet és azonos főiskolát végzett nő és férfi élete végéig tegezni fogja egymást, mert hiszen igy kezdte. Elképzelhető, hogy ez a már ma sein szűk kör idővel országossá szélesedik? S mondjuk félévszázadon belül, nyelvünkből kikopik a magázódás ? Mikorra persze ez igy lenne a magyar nyelvben addigra én már rég nem leszek a világon, és az sem, aki — tegezve, vagy magázva — engem még mindig imádjon. Barabás Tárnái! VAS ISTVÁN: SZEPTEMBER Szeptember ineg a Mérleg A régi pincék sötétek Az első uj borok érnek Kóstolod majd ha megéred ítélete készül a télnek Miközben inog a Mérleg Halál a bal serpenyőn A jobb serpenyőn az Élet
