Magyar Hiradó, 1971. július-december (63. évfolyam, 26-52. szám)
1971-08-12 / 32. szám
1i16. oldal MAGYAR BIKÁIM' Thursday, A ugrást 12, 1971 LUKRÉCIA SZERENCSÉJE (Folytatás) A külföldi fejedelmi vendégeket is meglepte a magyar királyi udvar ragyogó pompája és nagy gazdagsága.A palota építkezése és berendezése finom művészi Ízlésről és magyar kultúráról tanúskodott. A lakomán a király asztalán az arany és ezüst tálakat az ország főurai hordták körül. A nemesek és lovagok is pazar ellátásban részesültek. Nem volt hiány művészi szórakozásokban sem. Előkerültek a trombitások, hárfások, dobosok, a színészek, jókedvű bohócok és ötletes udvari bolondok. A napok óta tartó dáridót senki sem akarta abbahagyni. A felséges ur azt mondta, hogy lakodalma vizkereszt napjáig, január 6-ig fog tartani, addig a vendégsereg érezze magát otthon a palotában és szórakozzék kénye-kedve szerint. * * # Egyik oldalteremben mulattak a király kedvenc lovagjai, közöttük Széchi Pál, a hős. Nemrég tért vissza a csatából és lakmározott szeretett ura menyegzőjén. Szive őrült a szépséges menyasszony láttára és úgy érezte, méltó királyasszony került a magyar trónra, a legigazságosabb és legjobb király mellé. Túl voltak már a vacsorán, enni nem kívántak, de a tüzes magyar borokat szívesen fogyasztották. A hangulat mind emelkedettebb lett; megjelentek a hangászok és énekesek; megindult a nótázás és vigalom. Nem tud úgy mulatni egy nemzete sem a világnak, ahogy a magyar! A teremben fülledt meleg volt s Széchi Pál égő orcával ment ki a palota érkélyére hüs levegőt szivni. Szép tiszta téli este volt, a hold fehér világított és a budai utcák kedves körvonalai élesen rajzolódtak ki az ezüstös háttérből. Pál kitárta karjait, mintha ezzel is helyet akarna csinálni tüdejében minél több friss levegőnek. Boldog volt ma, királya menyegzőjén. Érezte, hogy fiatal, erős és független. A király szereti őt és tudja, milyen hűséggel és odaadással szolgálja Bármely pillanatban kész volna érte életét áldozni. Egyszerre az az érzése támadt, hogy nincs egyedül az erkélyen . . . Valaki áll a háta mögött. Hirtelen megfordult, karjával előre nyúlt és igen.finom, keskeny csuklót markolt meg. Egy lépést tett előre s finom virágillat ütötte meg az orrát. Nem engedte el a kis kezet, hanem annak tulajdonosát a hold fényébe vonta. Édes keskeny arcocska nézett fel reá riadtan és ragyogó fekete szemek bársonyos tekintetével találkozott pillantása; kicsiny piros ajkak félig nyitva álltak a csodálkozástól. Nem tudja, hölgy vagy kislány áll-e előtte, mert bájos keveréke volt a felnőttnek és gyermeknek. A hosszú köpeny nemes vonalú karcsú alakot fedett. A leányka törte meg a csendet: — Ki vagy te s miért hoztál ide a holdfénybe? Nem akartam senkivel sem találkozni vagy beszélni, csak messziről szemlélni a vendégsereget és a lakomát — Furcsa idegenszerűséggel ejtette ki a szavakat, ami különös bájt adott lényének. — Miért bújsz az emberek elől? Bent szórakozik a lakodalmi társaság, ott jól mulathatnál! — Ott nincs szükség reám. Nem tartozom a társasághoz. Szegény, egyszerű lány vagyok. A szolgaszemélyzet között van abátyám, ő hozott ide, hogy megnézzem az urak szórakozását. Most már láttam s igyekeznem kell haza, mert már késő van. — Nem úgy nézel ki, mint a nép egyszerű gyermeke. Arcvonásaid nemesek és finomak, kis kezed olyan törékeny, szinte félek hozzáérni. Nem, te nem lehetsz az, akinek mondod magad! Szolgaembernek nincs olyan húga, mint te vagy. — Ha nem akarod, hogy elszaladjak, ne kérdezd, ki vagyok. Higyj nekem, szegény egyszerű leány vagyok. — Nem bánom, bárki vagy is, tetszel nekem és szívesen beszélgetek veled. A kislány figyelmesen nézte a lovag karcsú alakját és hirtelen megszólalt: — Miért jöttél ki köpeny nélkül .ebben a kemény téli hidegben az erkélyre. Könnyen megbetegedhetsz . . . Pál fürkészve tekintett a komoly arcocskába és mellébe jóleső melegséget érzett. Hogy valaki őt féltse?! Ez még nem fordult elő életében. Talán ha más mondta volna ezt neki, megsértődött volna. Öt, a csatákban ezdett bajnokot félteni? . . . Ettől a gyermektől nagyon jól esett neki ez a féltés. Volt benne valami megható. Hirtelen elszégyelte magát e gyengéd érzésen és kihívó hangon vetette oda: — Ki bánja, ha bajom esik? Nincs senkim, csupán a kardom és az is a királyé. Övé az életem . . . — Ha nincs is senkid, akkor is vigyázz az életedre! A királynak és a hazának szüksége van minden egyes emberére! Ne légy könynyelmü! Ha szívesen beszélsz velem, akkor menj be, vedd fel a köpenyedet és jöjj viszsza! Én várni foglak! Az erős férfi önkéntelenül teljesítette a kis— Nem fesz elszökni? Megvársz e helyen? lány kérését. — ígértem és Ígéretemet meg is tartom! — Akkor a te kedvedért bemegyek és tüstént itt vagyok, de ne menj el, mert nagyon fájna, ha becsapnál. Azzal máris indult a terembe, ahonnan néhány perc múlva visszatért. A lányka mozdulatlanul állt azon a helyen, ahol imént beszélgettek. Kissé ingerkedve kérdezte: —Talán szívesebben maradtál volna odabent a mulatozók között. Én nem vagyok szórakoztató társaság. — Úgy hiszem, nekem most bókolnom kellene, de nem vagyok járatos az udvarlásban. Eddig a fegyverforgatást gyakoroltam. Katonaember vagyok. Szavam őszinte és nyílt. Te bizonyára szeretnéd, ha szépeket mondonék neked . . . A kislány tiltakozva szólt közbe: — Nem! Az őszinte szó sokkal többet ér az üres bóknál, hiszen a hízelgés léleknélküli szóbeszéd. Mesélj inkább életedről, harcos ifjúságodról. — Gyermekkoromra nem jó emlékeznem. Szüleim házát az ellenség dúlta fel, őket felkoncolták és csak véletlenen múlt, hogy engem, a bölcsőben szendergő csecsemőt nem találtak meg s nem hánytak kardélre, Egyszerű falusi emberek vettek gondjaikba, de tudván, hogy nemesi ivadék vagyok, hamarosan a Héderváriak kegyére bízták, akik lovaghoz méltó nevelésben részesítettek. Később megismertem a harcos életet és hála dicső királyunknak, módot leltem szüleim halálának megtorlására. Azóta sok csatát vívtam és számos dicső lovagi tornán vettem részt. Az ifjú lovag elhallgatott és mélyen szemébe nézett a hallgató fiatal hegynek: — Nem tudom, mi az oka annak, hogy első látásra bizalommal vagyok irántad és elmondom neked gyermekkoromat és életem folyását. Nem vagyok beszédes ember és hölgyek nem keresik társaságomat. Bent a teremben a nemes ifjak ha szép szemedbe néznének, elmondanák, hogy azok csillagfénye megbabonázta őket; édes ajkad üde mosolya mágnesként vonzaná a lovagokat. — Pál maga is csodálkozott hogy igy beszélt a leánykával. Közelebb lépett a kecses alakhoz és észrevette, hogy remeg. Megfogta a jéghideg kezecskét és igy szólt: — Az éjszaka hűvös és te dideregsz, legjobb, ha bejössz velem a terembe! — Oh nem, én nem fázom — válaszolták a vacogó ajkak. A lovag közelebb lépett a lánykához és köpenyét gyengéden ráteritette törékeny vállaira. Ismét érezte az ifjú hölgy közelségében az enyhe virágillatot. A lányka lekapta válláról a lovag köpenyét és kedves mosollyal nyújtotta azt vissza: — Köszönöm előzékenységedet, de már nincs rá szükségem. Megyek! — Hova kisérhetlek? — kérdezte udvariasan af ifjú. — Menj vissza a terembe. Én egyedül óhajtok távozni — válaszolt a lány halkan, de határozottan. — Elmegyek, ha kívánod, de Ígérd meg, hogy viszontláthatlak. Hol talállak meg? Kell, hogy ismét beszéljek veled! — Üzenetet küldök neked és tudatom, hol láthatsz! (Folytatjuk) 1
