Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-07 / 1. szám
10. oldal MAGYAR,HARAPÓ ÚJÉV HAJNALÁN... ráírta: IVÁN! ZOLTÁN Ez az újévi hajnal amiről most értekezni akarok kedves olvasóim előtt —, nem most történt. Van annak vagy 3z éves. S ha mégis meg merem Írni, mentesülve a vád alól, hogy az emigrációban minden csak emlékezés és ez rontja az írás értékét, mindez, csak azért van, mert az akkor belőlem kitört felkiáltások, azóta sem vesztették érvényüket. Na lám, igy történt. Hogy a lényegre térjünk. Akkor is, Szilveszterkor volt. Mindenki valamire vagy valahova készült. S mindenki rnegsurolta hétköznapiságát s dolga végeztével, ha mással nem, egy kézmosással készült a Szilveszterre, a holnapi újév fogadására. így mozogtak az élőlények közül az emberek is. S ha valaki helikopteren nézhette volna most, rögtön rájön: .ki frakkot, ki szmokingot húz magára, fényes tánclokálokba menve, ezúttal kettesben feleségével, hogy utána a hipokrata szabályokat feloldva, éjfél múltával már összeverődjenek barátokkal, barátnőkkel ,s kitörjön az életharc. Ilogy a sok mosolygás közben tulajdonképpen ki is tartozik úgy igazán egymáshoz? A férj és a feleség? Az udvarló, vagy a rejtett titkárnő? Aki ilyenkor előlép — vagy ki-ki pedig valahol vidéken, vagy tanyán, inget vagy éppen csak harisnyát vált, hogy leüljön ahhoz a pár falathoz, amit az innen-onnan öszekerüíő szomszédok - ismerősök eseményre kerekedő arcizmai közben fogyaszt el. Igen, igy zajlott le az éjszaka, akkor, velem is. Én is elkerültem valahová. S már nem emlékszem, ruhát vagy csak inget cseréltem-e, de feltétlenül nagy önmagámban bizással kezdtem hozzá, fogyasztani az eseményes perceket. Amik lám, ilyenkor micsoda átalakuláson mennek keresztül. Az óév percei mintha nem is lennének. Mindenki arra gondol, ami jönni fog. Ilyen első szakaszban, hogy igy nevezzük, csak a hétköznapi dolgok kerülgetnek minket. Mint olyan is, hogy a vacsora jó, bár megmelegithették volna jobban a borjucombot. És olyan megjegyzés: kik jöttek el, kiket látsz magad körül, drágám? És mit isznak, már első pohárként ? Konyakot vagy egyenesen butéliát nyittatnak? . . . S hogy nem baj, igy van ez jól, hadd szorongjunk mi, itt ketten, igy kissé szürkén, bután, unalmasan. Mert hát mi akarjuk igy megvárni a szent pillanatot: az éjfélt. Igen, ilyen furcsa régi és uj közti válogatás közben úgy általában az emberek az ‘•illik—nem illik” szabályait követve, elég türelmesek voltak. Nem úgy én! Úgy látszik, követtem régi szokásomat. Hogy ha valakinek hangulatot kell ger-Iváni Zoltán jeszteni, előbb magam kell áldozat legyek. És igy egyáltalán nem csodálatos, hogy bár még az éjfélt sem ütött.) el az óra, máris kitört belőlem az első felkiáltás. — Ugyan, uraim, iszunk, vagy nem? — emeltem magasra poharamat. A megjegyzés korán jött, Nagyon is korán. A társaságunkban volt egy pár, ama bizonyos hivatali főnök vendégeként. Micsoda kinos mosoly követte megjegyzésemet. Mert hogyan is lehetett volna elvárni ebben a pillanatban, ama bizonyos kenyérkereső férjtől, hogy rejtett adagokban fogyasztott italkészségét most hirtelen kitárja? Nem, nem. Ennyire soha nem lesz szabadság, - akárhonnan is várnók. Én azonban tovább is gerjesztettem a dolgokat. S később eme szokásom nagyszerűen bevált volna. Amikor félrerugattak az “illik—nem illikkel”. A baj ott volt, hogy felkiáltásaim, sőt kifakadásaim lázadás jellegét mutatták — mámornélküli állapotban és azután is kissé ijesztően, éietszaguan. Táncolt mindenki. Ordított, j sikitozott. Én is. Ugyanígy. Csak valami bántott engem. Az eléggé botorul hivőt, hogy igazságot akarok tenni, de lám, nem lehet. Ma sem, holnap sem, tegnapelőtt sem. S bár e szándékot nem helyzeti szükségből csináltam — hiszen nagyszerűen táncoltam énekeltem, zenéltem — a szilveszteri éjszakában, hogy úgy fejezzem ki magamat: nem találtam semmi kitörési, feloldási lehetőséget. Valami olyan többletet, ami az óból igazán elvihetne az újba... Amint ilyenkor szokás mondani : “nagyszerűen” telt el az éjszaka. De a ruhatárnál már csak hajlongtam, kielégületlenségemben és mindegyre ismételtem, félig kimondott, félig elhallgatott szavakkal: — Ragyogó voltál, jól van, köszönöm, máskor is, — menjetek, ez is eltelt, mint a többi .. . Akkor jött aztán a nagy vitám. Amint az utcára kiléptem és hazamentem. Hajnal is elmúlt. Úgynevezett “pálinkás jóreggel”. A tejes ember személyével. Aki lakásom előtt a fehér üvegeket igazgatta, vitába kezdtem. Európai kép, errefelé ilyen nincs. Vagy van? — No tejes! — mit foglalatoskodsz itten ? — kérdeztem rá bölcsen, olimpuszi magasságból, amelyhez semmi szellemi vagy gazdasági megkülönböztető körülmény nem adhatott jogot nekem. C3ak az a pár ital, amit elfogyasztottam. A tejesember felém biccentett, köszön, s már ment is volna odébb, a másik emeletre, a másik lépcsőházba. De én eszelősen maradásra kiáltottam: — Mondanád meg nekem, milyen az élet? Csakugyan mindig és örökre változatlanul “sejt”-szagu? . . . Rámnézett. Csak úgy félválról, s kissé meglepetten. — Igen-igen — folytattam kapkodó mámorosságomban, odalent már felbontva az utcán az aszfaltburkolat . . -. Nehéz munka, akik ezt csinálják, vajon hová voltaik hivatalosak Szilveszterre ? Meglepte a kérdés, feloldódott. S kis mosolyt is engedett : — Mindenkinek megvan a maga dolga. Válasza sima, igaz volt. Úgy, amint az életben szokás hinni, hogy rendnek muszáj lenni. De eme ürügy alatt sok disznóság folyik. És ezért, vagy inkább a hangulatomért í'elforty rutám. — Tejes vagy, ugye? . . . S mondanád meg, kik azok, akik fejnek és kik akik tejet adnak? Azonnal átlátta szilveszteri felkiáltásaimat. Okosabb volt, mint én. Azt mondta: — Jöjjön még ezt két emeletet elintézem, aztán lemegyünk egy reggeli drinkre. Le is mentünk. Ott vallotta be, hogy ö csöndes ember, i neki mindegy, szilveszter van, vagy hétköznap, csinálja a maga dolgát. — Hát éppen ezért, érted is szólnék! — kiáltottam hetykén, magambiztosan. — Lent mondta el, a vásártéri kocsmában, hogy a jók, az igazak, a türelmesek készségéből élnek az emberek. S ezen változtatni soha nem lehet. És később, amikor szavaiba belevágva, azt hittem, nekem ad igazat, <s azért jönnek rám jogos felkiáltások ilyen fordulóévi hangulatban, hozzám szólt csendesitőn: Thursday, Jpn. 7, 1^71 I — Magát sem hívnám meg Szilveszterre. Úgy családomba, társaságba , . . — Node! — kaptam mégegyszer az ellenkezésre. És ö leintett. Súlyosan, — mint ami ellen nincs fellebbezésnek helye: Miért, miért? . . . Mert ez igy van ... s ha már igy van, minek zavarogni? A felkelő nap, az utca felszedett kövein feküdt, amikor eltávozóban még visszaintett : — Különben boldog újévet kívánok! A boldogság, az igazság furcsa keverékében. Fiancia probléma: a népesedés Miközben sok országban indokoltan fokozódik az aggodalom a túlnépesedés veszélye miatt, Franciaország egyik legfőbb problémája, hogy évek óta eredménytelenül harcol a lakosság számának emeléséért. Mi az oka annak, hogy egy ország, amelynek területe kisebb, mint Texas államé, s 50 millió főnyi lakossága van (az amerikai lakosság negyedrésze,) lakáshiánnyal is kiizködik, mégis növelni akarja lakosságának a számát? Ennek a törekvésnek főleg gazdasági okai vannak. Franciaország komoly vérveszteségeket szenvedett a két világháborúban és a lakosság görbéje 1946-ig állandóan csökkent. Ennek következtében — s kisebb mértékben még ma is érvényes ez — egy súlyosan torzult népességi piramis, aránytalanul sok idősebb emberrel. Ezeket viszonylag csökkent számú dolgozó korban levő polgár tartja el. Ez az aránytalanság nagymértékben felelős azért, hogy Franciaország ijesztő mértékben stagnált 1919 és 1938 között és nem tudót iparilag olyan mértékben fejlődni, mint más nyugati ipari országok. Franciaországban a születési arányszám számottevően emelkedett 1946 és 1980 között (s valószínű, hogy a háború után mindenütt tapasztalható nagyarányú születési arányszám-emelkedésnek tulajdonítható ez is), de az 1960-as években az ütem állandó csökkenése tapasztalható. 1964-ben ezer főre 18,1 születés jutott, 1937-beü 16.9. A jelenlegi 16.7-es születési arány nincs messze az 1936-os 14.6-ostól. A helyzet miatt komolyan aggódó Pompidou-kormány — éppen most — újabb lépéseket tett a segélyek növelésére. LELKI KLINIKA (Folytatás a 9. oldalról.) házigazda pedig figyelmességből közben-közbén italt kínál. . ❖ Hí ❖ F. H. — Amerikai férfi a partnerem. Egy év óta vagyunk jóba. Azelőtt egy másik nővel járt. akit én személyesen nem ismertem, de mióta vele vagyok, mindent megtudtam a nőről, mert mindig róla beszél. Akármiről beszélünk, mindjárt ott van a nő, nem élőben, hanem emlékezetben. Mindig azt meséli, hogy milyen ruhákat viseli, milyen ételeket szeretett, moziban elmondja, hogy milyen filmeket szeretett, meséli, hogy weekenden hova járt vele, stb. Mondtam inár neki. hogy hagyja abba, mert engem nem érdekel a régi nője. Ö nagyon csodálkozott ezen. Azt magyarázta, hogy a nő az ő életéhez tartozik, és ezért, ha igazán szeretem őt, akkor engemeí is kell, hogy érdekeljen ez a nő, mert én vagyok a folytatása. Én nem értem ezt a magyarázatot. Kedves Miss Homoki, mi a véleménye erről a magyarázatról? VÁLASZ — Ez nem magyarázat. Zagyvaság. Amúgy jó pestiesen szólva. Süket duma. A partnere azt mondja, hogy a másik nő az életéhez tartozik? Akkor küldje vissza hozzá. Meséljen annak a nőnek magáról.
