Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-02-04 / 5. szám

* *ff Ö^AJn.W ?FAYÜA?/i , | .vi^fjmiT 10. oldal __________________________________________MAGYAR HÍRADÓ ________ Thursday, Feh. 4, 1971.1 EMLÉKEZÉS REMENYIK ZSIGMONDRA MINDENNAPI ELEDELÜNK A KENYÉR HISTÓRIÁJA ARCOK A MÚLTBÓL Mezítlábas, fekete klottga­­tyás kis “bíbic” gyerek vol­tam. Égszínkék, fehér szegé­lyű vásári trikót viseltem. I- lyen ruházatomban kezdtem falunk körüli izgalmas utazá­­saimat is. Édesapámmal gyakran kocsiztunk át Dor­­mándon. Mentünk a tanyánk­ra Pusztaszárazbőre, vagy a dormándi határba, ahol egy­két hold földünk volt. Füzesabonytól, Dormánd 2 km. Ahogy kigurulunk a falunk­ból, át a Laskó hídon, a gőz­malomnál, innen jobbkéz fe­lől egy tagban Dormándig hú­zódik a marhalegelő. Füzes­abony házai akkor még a Laskóig éi*tek. Dormánd pe­dig a Csörsz-árokkal kezdő­dik. A hevesi müut visz rajta keresztül. Első háza, baloldalon a Ro­mán Sándor csárdája volt. Közvetlenül a Csörsz-árok partján épült. Hátfalán egy nagy kéz, egy primitiv rajz éktelenkedett és mellette gon­dosan mázolt nyomtatott- he­tük álltak: “HALT! MEG ÁLLJ! ITT A JÓ BOR! ITT IGYÁL!” Err ej áriunkban a csárdába mi is befordultunk. Édesa­pám megivott két deci bort, én meg sóskiflit, perecet, vagy málnaszörpöt kaptam. Innen, a Fő-utcán haladva befelé a faluba, mintegy a tizedik ház lehet “Az atyai ház”. Édesapám az ülésről mutatta az ostorral: ez a Re­­menyik kastély. Csak úgy mutatta, ismerkedtetett a fa­luval is, mint ahogyan mu­togatott a határban, hol erre, hol arra, tanítván engem, ok­tatva, szoktatva, vezetgetve be a gazdálkodásba, törve be, mint a kiscsikót: ez tava­szi árpa, az meg ott zab a­­maz meg köles, vagy: ezt is lehetne már vágni, elrúgja a gubóját. — bökött rá egy­­egy tábla magherére, vagy: no nézd csak ezt a búzát, i­­lyen a rossz vetés: olyan rit­ka, hogy kapálni lehetne. — A Remenyik-kastély -­­nem volt az kastély, csak egy terebélyes, időnyütt, kopott vakolat« nagy L-alaku öreg ház, — később, bővültebb szókincsemmel meghatároz­va: kúria. Az ut frontjától, talán 8- 10 méterrel épült beljebb és körülbelül 3-4 portának meg­felelő telket foglalt el. Már Irta: SÁRI GÁL IMRE nem emlékszem pontosan, hogy vályog fal kerítése volt­­e vagy csak lécezett közü ala­csony fal-oszlopok álltak ott, de biztos, hogy a kocsiról be­láttam a kertbe: belül egy nagy kör alakú virágágy dom­borodott, amiről sokáig azt hittem, hogy sirdomb, s hogy az urak a kertjükbe temetik a halottjaikat. SÁRI GÁL IMRE A kúria ablakait — talán zsalugáteres volt — örökkön lesötétitve láttam, mintha nem lakták volna szobáit. És sohasem láttam egy terem­tett lelket sem udvarán. A kiskertben gyomok, dudva burjánzott, meg csalán, lapuk és hosszú füvek, melyek az ablakpárkányokig is fölértek. Előttem van a kert néhány fenyőfája is. Az épület innen­ső végén meg, a házhátánáí, szilvafasor volt, amiről talán a cigány napszámosok ették le a bódiszilvát. Hogy cigány munkásaik voltak, ezt apámtól hallottam. De mások is mondták. Remenyik Zsigmond irt is a cigányokról. Ekkor már tudtam, hogy az egyik Re­­menyik-fiu iró. Polgárista voltam, amikor a “Kis Új­ság” egyik téli számában ol­vastam tőle, először életem­ben. Rövid cikkének a címe “Cigányok” volt. így találkoztam Remenyik Zsigmonddal először, faluján, házán és szomorkás Írásán keresztül. De őt személyesen akkor még nem ismertem. 11945. februárjában talál­koztam vele először. A fron­tot Budapesten éltem át. Vé­letlenül megtudtam a címét, így hát, a front elvonulta után, felkerestem Alkotmány utcai lakásukon, illetve a pincében, az óvóhelyen, mert ott élt akkor még az egész ház. Zsiga bácsinak egy dí­ványa volt a fal mellett, úgy középtájon és fölötte köny­vespolc, talán 8-10 könyvvel. Öccse és Dormánd felől ér­deklődött, hogy mit tudunk róluk s hogyan mehetett át ott a front és mikor? Aztán a hazamenetelről beszéltünk. Később, 54-55-ben kétszer találkoztam Zsiga bácsival a színházban. Mindkét alkalom­mal egyedül volt. A dohány­zóban, a szünetekben beszél­gettünk. A második színházi esten Sarkadi Imre egyik pa­raszt tárgyú drámáját néz­tük. Utoljára a szabadságharc előtti napok egyikén voltam lakásukon. Zsiga bácsi Íróasz­tala mellett ültem, mely ép­pen olyan volt, mint Szabó Lőrinc íróasztala, olyan “kecskelábu”-féle, mint az ivókban volt valaha, betyá­­ros. De ennek két széles desz­ka formájú lába volt. Még ma is előttem van dolgozó szobája. Verseimből elolva­sott ott nyomban, talán hár­ma t-négyet. És most itt van előttem édesanyám egyik levele, a­­mit évekkel ezelőtt, 1963. április 4-én keltezett. Befe­jező sorai igy hangzanak: “... csak még annyit, hogy meghalt Reményik az iró, megmérgezte magát gyógy­szerrel többet vett be a ke­lőnél mikor bélmosást adtak neki azt mondta ha meg ha­lok vigyenek haza Dormánd­­ra édes anyámmal had nyu­godjak egy sírba haza is hoz­ták itt temeték el rengeteg koszorót kapót nagy teme­tése volt.” Előttem van most is a ház, a kúria, a kocsibejáró mögöt­ti gazdasági udvar, ahová né­ha-néha beláttam a nyitott kapun. Ott ballagnak a lovak a ház előtt a porban, s ha egy-egy autó elhúzott mellet­tünk, “felhőkben” lisztünk az utón sokáig. Látom a Román Sándor csárdáját is: kocsi­­beállója tele van vásárosok­kal, teknő faragó cigányok­kal. Ott szállt meg a meszes kocsi is és a vándor drótos­­tót is, amig a falut szolgál­ta. Látom a Csörsz-árkot is, ami “abanyiasan” mondva “Cseszárok“. Jó füvében még fociztam is. Látom Füzesabony alatt a Laskó gyerekkorombeli palló­­hidját, amin átzörgött a ko­csink és a malom körül a mil­lió verébfészekkel és lármás verebekkel megrakott topo­lyafákat, s látom a dormánd­ig futó “gyepet,,, a marha­­legelőt a gémes gubakuttal. És örültem annak, hogy ne­künk is van egy csárdánk: a Gelej, hogy Abonynak is van egy régi “állomása”, mint a Román Sándor csárdája, ami olyan, úgy fest, mintha a lo­vasfutár, vagy a postakür­­tös világból maradt volna A kenyérsütés a múltban mágikus-vallásos tevékeny­ségként gyakorolták, amiben kifejezésre jutott a mítoszok­ba, tabukba, naiv legendákba vetett hit. A pékmüvészét, akárcsak a többi folklór mű­vészet, gazdag volt alkotó ihletben. Elragadó példáit számos muzeum segített ösz­­szegyüjteni. A kenyér Mezopotámiából induló története 7090 éves. A legkoraibb időktől kezbve a születés és halál ciklusával függ össze. Az élethez nélkü­lözhetetlen : a halott mellé kenyeret temetnek a tulvilá­­gi élethez. A legősibb sumér teremtési mítoszban az iste­nek agyagból teremtik az em­bert, de addig életre nem kel­het, amig kenyérrel nem táp­lálták. Az egyiptomi fáraók életükben jelölték ki utódju­kat, hogy legyen aki kenyéi*­­áldozattal biztosítja tulvilági életüket. A Gilgamesz-legenda a ke­nyeret “az élet díszének” ne­vezi, a görög Xenophon sze­rint “a háború erősségeimért nélküle sem élni, sem harcol­ni nem lehet”. Julius Caesar megemlíti a Polgárháború c. könyvében: a búza érése kelt uj reményt az emberekben. A hettita katona a kenyérsütő kemence fölött esküdött fel, i. e. 2000 körül Szíriában a cipó fölöttkezet fogva szen­tesítették a szerződéseket. Egyiptomban ikenyéráldoza­­tokkal kértek békét. A svájci Fribourban az Ágoston-rendi szerzetesek ma is készítik a “szülések megkönnyítésére” az úgynevezett tolentin-ke­­nyeret. Romániában húsvét­ikor a halottaknak sütöttek kenyeret. Dél-Svájeban a ha­lott mellé ma is tesznek ke­nyeret a koporsóba. Világ­szerte sütnek esküvői kalá­csot, születésnapi tortát, vagy megáldják a kenyérét. A kenyér — mindennapi eledelünk — nagy szerepet játszik a művészetben is, az i. e. 2000 éves Egyiptomban éppúgy, mint Picassónál. A meg. De a miénk különb: Pe­tőfi Sándor is megszállt ben­ne. S látom magam előtt Reme­nyik Zsigmond szép, fehér­szakállas arcát is. Annyit tu­dok, hogy sem Dormándon, sem Budapesten nem fogunk többé találkozni. (Remenyik Zsigmond éve­kig külmunkafcársunk volt és sok szép cikket irt lapjaink­ban. Szerk.) kenyérsütés maga művészet­té vált, a népművészét részé­vé. Mohenjodaro Indus menti város már i. e. 2500-ban hí­res volt csiga alakú sütemé­nyéről. A mezopotámiai Mari városban 47 művészi, i. e. XVIII. századi süteményfor­mát találtak a királyi palotá­ban. Ostiában római korbeli 400 sütemény- és kenyérfor­mát találtak cirkuszi játékok, kocsihajtók, gladiátorharcok ábrázolásával. Ezekben sütöt­ték azokat a 300 g-os sütemé­nyeket, amelyeket a játékok alkalmával ingyen osztogat­tak a császárok. Innen szár­mazik Juvenalis hires mon­dása: “panem et circenses” — kenyeret és cirkuszi já­tékokat (ti. a népnek). A ko­rai keresztények is átvették a mintákat, a kenyér- és sü- • teményformákat, de később --.egészen a XV. századig —­­eltűnnek a díszes kenyerek és . sütemények. Újabb virágko­ruk a XVI. századtól a XVII!. századig tart. Régi ábrázolások és formák nyomán a svájci Pékek ■ és Cukrászok Egyesületének szakmai iskolájában a maguk időtlen egyszerűségében . és szépségében helyreállítottak néhány ősi kenyérformát. Historikus MOSOLYOGJUNK LELKES OLVASÓ A fiatal iró arról számol be kávéházi társainak, hogy legutóbb megjelent novellá­jára kapott egy levelet az e­­gyik olvasójától, s az árado­zik, ilyen szép írást még so­ha nem olvasott. Különösen az alakok megformálását, s a cselekmény-bony öli tás t tartja a levélíró nagyszerű­nek. Az asztaltársaság egyik " tagja közbeszól: — Láthatnám a levelét ? Az iró előveszi a levelet, s abból megmutat egy oldalt. — Áradozások végtelen sora. Véletlenül fordít egyet a lá­pon, s igy akaratlanul meg­mutatja az aláírást is, amely igy szól: —Csókol szerető anyád. '■ ■ * * 3 "•* ’ • ABSZTRAKT VICC ' Egy nyúl bemegy egy 'bár­ba és mindenki nagy meglepe­tésére felül a bárszékre és egy dupla tojáslikort kér. Mi­kor látja, hogy a hárman majdnem elájul a meglepe­téstől, ezt veti oda: " — Miért csodálkozik?'-­­Azért kérek tojáslikőrt, meric én húsvéti nyuszi vagyok...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom