Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-04 / 5. szám
A % ,^5^? ys>*7í!T ** > o | jj ?v\v\''\-£.í/j r *•i;. 'Ti Thursday. Feb, L 1971 v, MAGYAR HÍRAPÓ 7. oldal A GALAMB... írta: HAJNAL ERZSÉBET — Ugyan, drága barátom . . . — Nem vagyok a barátod. — De drága . . . — Ne drágázz! Elkinzottan néztem rá, hát akkor hogyan köIrtózatos vihar dúlt kint. Ott álltam az erkélyablaknál, figyeltem az elemek meg nem állítható harcát. A hó, a jég, az eső felváltva verte az ablakot. Bentről a meleg szobából, a védett falak mögött érdekes volt figyelni, ahogy a szabadjára eresztett orkán fapálcikánként tördelte le a hatalmas ágakat és csavarta ki tövestől a fákat. Az utca pillanatok alatt néptelenné vált és a buszokban szorongok inkább továbbmentek céljaiknál, minthogy kitegyék magukat a Hajnal Erzsébet zabolátlan jégesőnek. Néha azt hittem, hogy már vége. Kicsit lecsöndesült, talán azért, hogy lélegzetet vehessen az újabb támadáshoz. Pillanatok múlva újra rákezdte, még vadabbul, gátlástalanabbul mint azelőtt. S ekkor koppant valami az ablakon. Leesett a földre, láttam valami nagyobb tárgy, gondoltam egy elrepedt csatornadarab a tetőről. De valami belső érzés nem hagyott nyugodni. Mintha az üveget valami puha súrolta volna. Vártam egy darabig. Nem mertem kinyitni az erkélyajtót. De a vihar nem akart megszűnni. Bátorságot vettem magamnak és, hirtelen felrántottam az aj ót. Előttem a viztengerben egy galamb feküdt, mozdulatlanul, azt gondoltam, hogy ■ halott. Felemeltem, bevittem a szobába. Talán mégis él, dobogta a szivem. Próbáljuk meg életre kelteni. Puha meleg kendőbe csavartam és kis idő múlva már éreztem a szive lüktetését. Kibéleltem egy kosarat meleg ruhákkal, betakartam és ráborítottam á i-üháskosár lyukacsos gömbjét. Majd meglátjuk mi lesz vele, gondoltam és hagytam pihenni. Órák múltak, még semmi életjelt nem adott. Mikor felemeltem a ruháskosarat, egy kis elnyúlt madártestet láttam lehunyt szemekkel. Fiatal galamb lehetett, madárfióka, vájjon keresi e az anyja? Vacsora közben kis neszt hallottam a kosár felől. Most már tudtam, hogy a kis galamb életre kelt. Felvettem a kosárból. Riadt kis szeme lassan barátkozott meg a neki szokatlan környezettel. Kis tányérkában tejet tettem neki a földre és beleáztattam apró kalácsdarabkákat. Ugylátszik éhes volt, mert megette és utána tipegni kezdett a szobában, kíváncsian megnézve mindent. Örültem neki. Szép gyöngyszürke tollazata volt, kecses kis feje és napok alatt megbarátkozott velem. Már felrepült a vállamra, beült az ölembe és hagyta, hogy simogassam. Aztán kisütött a nap. A vad vihar megszelídült, de még irgalmatlan hideg volt kívül. Az én kis galambon jól érezte magát az ablakpárkányon. De az erkély korlátján ekkor megjelent két galamb. Nem voltak nagyon fiatalok, látni lehetett róluk. Kiszórtam nekik kenyérmorzsát, azt hittem éhesek. Nem nyúltak hozzá. Álhatatosan néztek az ablak mögött levő fiókára, mintha hívták voin a, olyan turbékoló hangot hallattak.- Nem -gondoltam semmi összefüggésre a kettő között. Máskor is szálltak galambok az erkélyemre a kitett ennivalóért. Nyáron nem egyszer besétáltak a szobába, úgy kellett őket elhessegetni. De, hogy télviz idején ne nyúljanak a morzsákért, az feltűnt nekem. Figyeltem őket. Nem mozdultak el. A korlátba kapaszkodva ültek és nem repültek el ahogy máskor megtették, ha megunták az ülést. Sőt közzelebb repültek az ablakhoz, a keskeny párkányon balanszírozva magukat, néha megkoccintva az üveget. Oh, talán a békét hozzák a világnak, elmélkedtem magamban. Ezért ülnek itt olyan álhatatosan, hogy tudtomra adják, hogy most már elérkeztünk a nyugalomhoz. Talán meg fognak szűnni a gyűlölködések, az emberek békét- akarnak, s talán őket küldte az égi hatalom, hogy nekem adják hírül elsőnek. Hagytam őket ülni, turbékolni, kopogtatni. Nem volt szándékom beengedni őket, mert azért egy vendég elég. Láttam, hogy tollruhájuk megfelelően elég meleg az idő viszontagságához. Néha kinyitottam az erkélyajtót egy kicsit, hogy onnan is kapjunk friss levegőt. Az én galambom ki is dugta a fejét a résen, aztán meggondolta magát és visszaült a párkányra. A két nagy galamb meg mindennap megjelent, mintha ellenőrzést gyakoroltak volna, hogy meg vagyunk. De nem nyúltak az ennivalóhoz. Furcsa volt, idegenszerü, hiszen azelőtt, nem hagytak egy csipetnyit sem belőle. Ugylátszik a többiekkel sem közölték a szives vendéglátó helyet, mert más galambok nem jöttek. Később az idő ismét jobbra fordult. Az erkélyen melegen sütött a nap és én kiengedtem a kis vendégemet, hagy szívjon friss levegőt. Nem repült el. Kényelmesen leült az asztal szélére, felcsipegette a kinti morzsákat is, aztán visszaballagott a megszokott helyére. Már elkönyveltem végleges lakóként. Olyan otthon érezte magát, hogy felszállt az ágyra reggelenként, bizonyára jóreggelt turbékolni. A két idegen galamb mindennap visszajött, bizonytalan időkre, bizonytalan órákban. De mindennap. S aztán elkövetkezett a nyár. A nyitott ajtón, biztatóan özönlött be a napsugár. A vendégem egyre türelmetlenebbül topogott, mikor kint volt a szabadban és az egyik napon mikor a két öreg galamb megjelent, mintha rájuk nevetett volna. Hirtelen egy nagyon mély turbékoló hangot hallatott, felrepült a két nagy galamb közé, aztán kecsesen felémfordulva meghajtotta a fejecskéjét, mint amikor valaki köszönetét mond a vendéglátásért ,aztán szárnyra kaptak és elrepültek. Azt gondolom, igy adták tudomásomra, hogy ne várjam olyan nagyon, a békét, amit milliók velem együtt olyan nagyon szeretnének. FÉRFI SAROK: Köszönöm! Köszönöm! — hebegtek meghatottam — Köszönöm. S hitetlenkedve gyürögettem a húszast, mig Halóga Tóni elnézően nevetve mondta: — Ugyan, mit vagy annyira oda, tartoztam, vagy nem tartoztam vele? Nem hagytam ilyen könnyedén elütni a dolgot. — Na igen, igen, tartoztál, éppen ezért szinte nem is értem, hogyan is jutott egyszerre eszedbe? Tóni vonásai kissé szigorúbbakká váltak, a hangja is keményebben recsegett. — Kérlek, talán ne firtassuk tovább. Megadtam és kész. Inkább arról beszélj, hogy vagy és . . . Közbevágtam. — Engedd, meg, azért csak kifejezhetem a hálámat. Olyan, mint a talált pénz. Most ő vágott közbe. S hozzá elég keserűen. — Jó, jó, csak gúnyolódj, mondd csak ki kereken, hogy évekig lógtam a nyomorait húszasoddal. Azt se tudtam, hova legyek. vessem meg? Őt nem hatotta meg zavarom. Ujját a fejéhez bökte, és úgy vetette oda. — Na, én megyek! Gyanútlanul nyújtottam felé a kezemet, hogy legalább baráti jobbal búcsúzzunk. De mintha üveg lennék, nézett rajtam keresztül, és aztán már csak a hátát láttam. Megszégyenülten, letaglózva meredtem utána. A huszas szinte égette a zsebemet, és szinte boldog voltam, hogy még aznap Sehonnai kölcsön kérte. Már ennek is van vagy három éve. Azóta is kerülöm, még megadja, és ez is képes megsértődni, hogy elfogadom . . . Nagy S. József EZEN NEVET PÁRIS Csöng a telefon a kicsi, modern lakásban. A fiatalember, aki a rekamién olvassa a legújabb szexmagazint, felemeli a kagylót. Kellemes női hang szól belőle: — Halló, édes, csak egy örömhírt akarok veled közölni, apukám. Gyermekünk lesz! — Micsoda boldogság. És ki beszél ott, kérlek? . . . LONDON A zsebtolvaj komótosan öltözik, a tükör előtt gondosan megigazítja a nyakkendőjét, lekeféli keménykalapját, felveszi felöltőjét, azután szeretettel megcsókolja nejét, és elindul otthonról. Katherine asszony utánaszól: — Aztán Christopher, nehogy megint négy évig elmaradj nekem! . . . NEW YORK — Nem tudok tovább hallgatni, Joe. Bevallom, volt olyan idő, amikor Európában jártál, hogy megcsaltalak. — No, ne mondd, Susy! És kinek? A Jackkal? — Nem, Joe . . . — A Gregoryval? — Ugyan, te csacsi. Azzal sem. — De, ördög és pokol, Susy! Neked egy barátom sem volt elég jó? . . . MILÁNÓ I Dülöngélő, erősen itas férfi botorkál újév reggelén egy taxihoz. Beszól a sofőrnek: — Vigyél a lakásomra, pajtás! A vezető kinéz a taxi ablakán: — Hol lakik, signor? — Ha azt tudnám, cimbora, akkor gyalog is elmennék! . . . ANEKDOTA Még abban az időben, amikor a Vadnyugaton éppen csak hogy megindult a vasúti közlekedés, a farmerek egy csoportja beperelte a vasúti társaságot; kártérítést követelt. A tárgyaláson a biró megkérdezte az egyik farmert: — Tulajdonképpen mi bajuk van maguknak a vasúttal ? Talán túlságosan gyorsan mennek a vonatok, és elütik a vágányok közé tévedt marhákat? — Nem erről van szó. Mi éppen azt kifogásoljuk, hogy áltkozottul lassan járnak a vonatok. — Ha igy van, ez miért zavarja magukat? — Az utasok le-lelépegetnek a kocsikról, és megfejik a teheneinket. 1
