Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-28 / 4. szám

MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Jan. 28, 1971 Viccek... Viccek... Viccek... Irta: SZÉKELY MOLNÁR IMRE A vicceknek nagy olvasótábora van. Ezt arról is tudom, mert a napokban egy müsorestén ül­ve, az egyik szereplő asszonyka a Szabadságban megjelent viccekkel nevettette meg a publikumot. Egyáltalán nem volt szégyenlős, mert alhol érezte, hogy belesülne, előkapta az újságot és abból olvasta to­vább. Előadás után gratuláltam a sikeréhez. Angyali jó pofa volt és az érdemet visszahárította rám: Magának köszönhetem — mondta. Én sokat szereplek ezen a helyen, mert alelnöke va­gyok a női klubnak és ha rábuk­kanok a maga vicceire, azonnal műsoromra tűzöm, hogy mások is élvezzék. S amint látta, nagy sikerem volt és forrón rázogat­­ta a kezemet. Igazán köszönöm. Nagyon köszö­nöm — folytatta és a Szabadságot már meg is ren­­dentük a női tagozat részére és éppen ezért for­dult az asszonyka tele igézettel felém. — Nagyon megkérném, hogy majd kéziratban juttassa e! hozzám — a vicceit. — Hohó! Ebben én nem megyek bele, mert ez csalás lenne asszonyom. Engem a lapnál azért fi­zetnek, hogy az első közlés az övék legyen. — Akkor legalább Ígérje meg, hogy sokat fog írni, főleg vicceket — nyugodott bele, majd be­­lémkarolva asztaltól-asztalig vitt és bemutatott, mint a viccek szerzőjét. Én tiltakoztam ellene, mert a valóság az, hogy többnyire másodkézből •kerülnek hozzám és én igazgatok rajtuk egyet s mást a saját Ízlésemnek megfelelően. De a höl­gyek ennek dacára megigértették velem, hogy ki­húzom azt a bizonyos fiókomat, amelyben a vic­ceket tartom. Kimarkoltam egy csomót és a no­tesz lapokról idefirkálom a nekem legjobban tet­szőket : * - * * Felfordult -ez a világ: zsidók harcolnak, a néme­tek kereskednek. *i * * Miért nem épit a holdon űrállomást az orosz ? Mert rabjai a földnek és egy holdon nem lehet kolhozt csinálni. • * «! <: Mikor Bilicsi Torontóban vendégszerepeit, be­állított az öltözőjébe egy részeg ember, megölelte és Ö33ze-visszacsókolta a művészt. Majd megkér­dezte: — Nem ismersz? Sokat lógtam én is vele­tek a Hunniában. — ... Nem emlékszem — tiltakozott a művész. Mire a részeg igy folytatta: — Igazis . . . Nem is Te, hanem a Jávor volt az én igazi barátom ... Az csinált belőlem ilyen rendes embert ... * * * Nemrég történt, hogy egy fehérre meszelt fa­lat valaki befirkált. Ezt a verset irta rá: Ki a bort, a nőt s a dalt nem szereti, — Az életet nem érdemli . . . Másnap az alkalmi poéta sorai alá ez a szöveg került: — “Innád csak az én boromat s élnéd a nőmmel sorodat s az anyósom tanítana a dalra — Nem fir­káinál ilyet a falra, Te marha! . . . * * $ Társaságban felvetődött a kérdés, hogyha már Budapestnek van Kispestje, miért nincs az Mis­­kolcnak, Debrecennek és Szegednek, hiszen azok is nagyvárosok. A kérdés azonban könnyen megfej tődött a kö­vetkező feleletekben: Miskolcnak azért nincs kis Miskolca, mert túl van Hatvanon. Debrecennek a bikája pedig 100 évnél idősebb, Szegednek meg azért nem lehet, mert az “ho­mokos” . . . * * $ Három férfi betéved az egyik nagy áruházba, ahol különösképpen megtetszik nekik az egyik mi­niszoknyás kisasszony. Túlsókat foglalkoztatják. Mindig a legfelsőbb polcról vetetik le vele azt a bizonyos szövetet, amelyiket meg akarnak nézni. A kislány létrán mászik fel, a férfiak alá állnak és szorgalmasan vizsgálgatják azt a bikininek is alig nevezhető bugyit, ami bizony alig takarja el a lényegét. A kislány megunja a le-fel való mászkálást, főleg pedig azt, hogy minek állnak alá bámulni. Egyszer csak megszólal fentről: Mit A HUMORISTA ÁLMAI: TETTENÉRÉS A nagy forgalmú közért fehér köpenyes üzlet­vezetője már hosszabb ideje figyelte a gyanúsan viselkedő vásárlót. Az üzletvezető óvatos volt, biztos akart lenni a dolgában; tetten akarta érni a vevőt. A vevő, egy csinos fiatal nő, először bal­ra, aztán jobbra nézett, majd reszkető kézzel ki­nyitotta a táskáját és . .. A vezető azonnal cselekedett. Odaugrott a nő­höz, és halkan, de nyomatékosan igy szólt: — Szíveskedjék követni a raktárba. A nő piros lett, mint a cékla: — Egyszer és mindenkorra kikérem magam­nak ! . . . Az üzletvezető most már karon ragadta: — Kerüljük a feltűnést! Jöjjön! Bementek a raktárba: döngve csapódott be utánuk az ajtó. — Asszonyom, mondja, miért tette? A nő tiltakozni próbált, de aztán megadta ma­gát a sorsának. — Mindent elismerek. — Miért tette? Körülbelül húsz percen át fi­gyeltem. Azt hitte, hogy senki sem látja? Ön a délutáni csúcsforgalmat kihasználva, tömött tás­kával érkezett a boltba, és egy óvatlan pillanat­ban a polcrarakott öt doboz szardíniát, négy da­­boz húskonzervet, két liter konyakot, nyolc tábla mogyorós csokoládét és két doboz csőtésztát. Ön nem lopott, hanem hozott. Válaszoljon, miért tet­te? A nő most már egy kicsit megnyugodott. Hal­kan, szelíden beszélt: — Válaszolok. Megtudtam, hogy önnek tavaly, az év végén leltárhiánya volt. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy néhány enyveskezü vevő ne dézs­málja meg az önkiszolgáló boltok árukészletét. A hiányért ön, a boltvezető felelős. Mint volt üz­letvezető tudom, milyen érzékenyen érintette önt a leltárhiány. Napokon át figyeltem, milyen rossz­kedvűen jár-kel. Nemrégiben szerencsém volt a lóversenyen és elhatároztam; önzetlenül segitek kedves kollégámnak. Már egy hete hordom ma­gának az árut, de csak ma csípett nyakon. Azért egy kicsit éberebb is lehetett volna, tisztelt ba­rátom. Nos, elenged? Az üzletvezető szigorúan válaszolt: — Most az egyszer elengedem, de hasonló eset a jövőben ne forduljon elő! KOZMETIKA A “Charme” kozmetikai szalon kirakatában egy tábla hirdette ordító betűkkel: néznek olyan nagyon? Mire a férfiak kórusban zengik: A holdat, a holdat . . . — Miért nem nézték vasárnap, akkor ember 'is volt rajta . . . * # * Az Óhazában az 500 forintra Ady Endre ké­pét nyomták. Az örök viccek hazájában meg is jegyezték erre, hogy ez azért van, hogy “legyen egy kis költő-pénzünk! . . . * * ín Balassa Jóska a népszerű színész imádta a bort. Az egyik reggelen a szobatársa azzal keltette fel, hogy “Hallod-e Te Jóska, feljebb ment a bor ára! . . . — Nem baj — legyintett Jóska, — ezután kevesebbet fogunk — enni. Egy más alkalommal társaságban az első koc­cintáskor felemelkedett és ezt a tószt mondta: — Adja a jóságos Isten, hogy egy óra múlva ne is­merhessük meg egymást! . . . A sírfelirata pedig igyszól: — Itt nyugszik Balassa Jóska . . . Tisztán — szóda nélkül . . . EGYETLEN KEZELÉS NÁLUNK, ÉS ÖN HÚSZ ÉVET FIATALODIK! Ica, a kozmetikusnő, leszedte a krémpakolást a vendége arcáról, még néhány utolsó simítást végzett, és igy szólt: — Kész vagyunk, hölgyem! Kassza 10 dollár! A nő elégedetten nézte magát a tükörben, fel­vette télikabátját és fölényesen válaszolt Icá­nak: — Szó sem lehet róla! Egy vasat sem fizetek. Önök azt hirdetik: egy kezeléssel húsz évet fia­talítanak. Mikor beléptem a szalonba, tizenki­lenc éves voltam. Milyen címen kérnek maguk pénzt valakitől, aki még meg sem született ?! . . . Galambos Szilveszter TÉLI SZÍNFOLT: MEGHALT EGY GALAMB Napok óta látom, amint kinézek az ablakon. A szemközti ház hozzáférhetetlen tetején fek­szik, a vastag hópaplan fölött. Barnás-vörös tol­láit néha felborzolja a szél. Mintha az élet oson­na vissza ilyenkor dermedt testébe. Legtöbbször két fekete galamb gubbaszt mellette mozdulatla­nul. Az egyik jobb felől, a másik balról. Olykor a ködös magasból lebillen hozzá egy vörös galamb. Bizonyosan az elárvult párja. A két gyászhuszár ilyenkor elrepül. Diszkréten magukra hagyják őket: az özvegyet halott párjával. Bolondos gondolatokat ébreszt a szomorú kép, amely fölé közönyösen borul a téli ég, kavargó, szürke páráival. Hogyan hal meg egy galamb? Azt hiszem, itt valami egészen különös tragé­dia történt. Halott galambot sohasem láttam. Ez az első. Sokszor láttam viszont macskát, amint alattomosan lapul a járda szegélykövéhez, és hi­deg fényű tekintetével tapad a követzetre szórt morzsák után futkározó galambokhoz. Néha alig észrevehető, puha mozdulattal közelebb kúszik hozzájuk. Minden izma, idegszála megfeszül. Majd hirtelen, mint a villám, pontosan kiszámí­tott Ívben feléjük ugrik. Ha sikerül az ugrása, és tühegyes körmeivel eléri valamelyiket, könnyű tollak röppennek a fölkavart levegőbe, és apró rubinvirágok nyilnak a szüzfehér hóban a vergő­dő zsákmányával eliramló fenevad után. Borzal­mas látvány! Láttam már vércsét is, amint a kék égből nyíl­egyenesen lecsap gyanútlan áldoozatára. Gyerek­koromban pedig halálosan meggyülöltem egyik barátságos nénikémet, aki előttem tekerte ki az ünnepi levesbe szánt galamb nyakát. Ez a sok gyilkosság lassanként arról győzött meg, hogy az erőszakos halál a galamb természetes halála, (Folytatás a 9-ik oldalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom