Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-10 / 23. szám
MAGYAR HIKADÖ 25. oldal ÉRDEKES TÖRTÉNETEK . . . \ MAGYAR MÚLTÚNKBÓL A RÉGI PESTI ARÉNÁBAN A táblabiróvilágban a szabad ég alatt tartották a pesti Aréna színi előadásait. A közönség hosszú fapadokon foglalt helyet. Mindenki felszerelte magát esernyővel, mert gyakran megeset, • hogy előadás közben eredtek meg az ég csatornái. Egy ilyn esős-délutáni előadásról számol be a következő hír, amely a multszázad első , felében jelent meg: “Néhány nap előtt a pesti Arénában még a játék kezdete előtt kezdett az , esd. szemezni. Ám, meglehetős számú közönség gyűlvén össze, hozzáfogtak az előadáshoz, abban a reményben, hogy csak lesz abban az esőben egy kis becsület. S eláll, ha megkezdődik az előadás. Az eső pedig azt gondolá magában, hogy majd csinál ő jobb komédiát, mint az aktorok. És derekasan neki eredvén, lassankit vörös, kék, zöld, fekete sátracskák emelkedtek a nézőközönség feje fölé. Azaz: aki esernyőt hozott magával, szépen kifeszité azt a feje felett s úgy nézte a színészek lubickolását, akik is — mármint az aktorok —, hasonlóképpen esernyősen jelentek meg a szabadtéri színpadon. Már most képzeljük el azon , kacagtató jeleneteket, amelyek ezzel az esernyős előadással jártak! A szerelmes örömest átkarolta volna imádottját, de nem lehetett — az esernyő miatt. A szerelemféltő levágta volna boldogsága megrablóját, de nem ránthatta ki szablyáját, mivel hogy egyik kezével az esernyőt kelle tartania. A közönség szives-örömest tapsolt volna, ámde neki sem lehete, mert egyik kezével nem lehet tapsolni. Hacsak az ember a szomszéd arcát nem veszi kölcsön, rövid időre. így érte végét a színdarab, mintegy kétszáz esernyő hozzájárultával, melyek közül , a zenekarnak egy sem jutván, képzelhetni, milyen irgalmatlanul bömböltek a nagybőgő elázott húrjai, miképpen cincogtak a hegedűre feszitett vékony báránybe. lek.’’ FURCSA SZOKÁSOK A MAGYAR KÖZÉPKORBAN Régi krónikáink sok olyan hajdani magyar szokást őriztek meg, amelynek emlékét népünk rég elfelejtette. Amikor 898-ban a bajorok és a magyarok megnemtámadási szerződést kötöttek és arra kölcsönös esküt tettek, a németeket a bibliára eskették, a pogány magyarok azonban — jámbor és istenfélő német keresztények nagy megbotránkozására — szokásuk szerint a kettéhasitott kutya és farkas tetemére tettek fogadalmat. Farkas tetemére tett esküt a pogány bolgárok kívánságára a keresztény Örmény Leo bizánci császár is. A magyarországi pogány kunok még IV. Béla király korában is igy esküdtek. A magyaroknak középkori, immár keresztényi eskü-módja az volt, hogy mezítláb, kezükbe s fejükre marék földet helyezve mondták el az esküformulát. A Stájer Ottokár Rimes Krónikája jegyzett fel egy 13. századi különös magyar esketési szokást. Amikor IV. Béla király ifjabb, Béla nevű fia október 5-én házasságot kötött az egyik Brandenburgi hercegnővel, a vőlegény aranyos koronát tett a menyasszony fejére, de a kíséretéből egy nemes ember “magyar szokás szerint” kardot rántott és leütötte e koronát a menyasszony fejéről. (Bizonyára annak jeléül, hogy “ki az ur a házban”.) Hans Seybold bajor nemes 1476-ban Budán magyar temetési szokásokat irt le. Amikor 1476- ban a király rokona, Pongrácz erdélyi vajda meghalt, a budai főtemplomban — a Mátyás templomban — úgy ravatalozták» hogy fejére helyezték vajdaságát jelképező hatalom jelvényét, arannyal, gyönggyel dúsan kivarrt süveget. (SeyÍ Thursday, June 10, 1971 bold azért találta ezt különösnek, mert egyébként keresztényt süveggel sosem temettek).: Ugyanekkor a vajda címeres lobogóját megszag-j gaták s koporsója elé vetették. A szertartáson részt vevő királyi pár az egyháznak szánt ezer aranyát viaszgyertyákba öntette; a gyertyákat1 36 nemes tartotta a ravatal körül. (Ez a szokás,1 pénznek szentelt gyertyába öntése még a 19. században is élt a Székelyföldön). f Az aprószentek dec. 28-i ünnepével kapcsolat-’ ban még kacifántosabb hazai szokást jegyeznek fel a krakkói egyetem évkönyvei. Eszerint Aprószentek ünnepekor a rektor eleve bezáratta a magyar diákok otthonát, az u.n. burzát. Az ok az volt, hogy a magyar diákok — a betlehemi gyermekgyilkosság furcsa emlékeképpen — e napon rendszeresen hozzáfogtak német és lengyel diáktársaik elagyabugyálásához. . z. 1. HA ELMENNEK Ha elmennék egy magányos szigetre két könyvet vinnék el, a Szentirás hatalmas kötetét s Kempis Tamás müvét, batyumban ez a két könyv lenne. E két könyvben én mindent megtalálnék s nem lennék egyedül, a kegyelem örök utján járnék és szüntelen fény övezne, bár köd zuhogna s árnyék. Ó csillogó, tündöklő drága könyvek, melyeknek betűje gyöngyöket görget elém és dúskálok örök kincsekben, fürdessetek meg csodákban naponta, hogy éljek tiszta ihletben, ragyogva s mindig az “egy a szükségest” keressem. Ölbey Irén ANEKDOTA BALZAC, A VENDÉG Meghívta őt egy bankár vacsorára és az iró — jobb meggyőződése ellenére a meghívást elfogadta. Később megbánta már, de azért elment a megjelölt időben. — Mit szól ehhez az óborhoz ? — áradozott a házigazda —, ugye, hogy isteni? — Igen, csak az a baj, hogy korához képest elég kicsire nőtt az üvegje. Vacsora után a házigazda szivarral kínálta az irót. — Ez aztán a valódi havanna! — dicsérte ismét a magáét. — Valóban — hagyta helyben Balzac —, csak az a baj, hogy a nagyságához képest gyengén ereszti a füstöt. A bankár már látta, hogy nehéz vendég Balzac, de távozásakor azért megkérdezte: — Nos, hogy Ízlett a vacsora, kedves mester? Az iró már az ajtón kilépett, de visszafordult és ezt válaszolta: — A vacsora nagyon jó volt. Különösen az ön fösvénységéhez képest . . . GONDOLATOK A jó orvos ért hozzá — mondja a bölcs — a beteget olyan hosszú ideig nyugtatgatni, amig a természet meggyógyítja. * * * Az átlagember a legritkább a világom * * * Olyan nagy pozícióban van, hogy : már beszélhet monotonul, amikor felszólal. * * * Megsértődik, ha senki sem sérti meg. "VISSZAEMLÉKEZÉSEK .. . | MÓRICZ ZSIGMOND DIÉTÁJA | A debreceni Aranybika-szállóban mindenki tudja, még emléktábla is hirdeti, hogy 1938 és 1942 között sokszor, hosszabb ideig lakott itt Móricz Zsigmond. Mindig a második emeleti, 218-as kis udvari szobát kérte magának. A Bika sörözőjében rendszerint Józsi szolgálta ki, Benes József, a Széchenyi utcai borozókombinát mostani “Józsi bácsija”. A 218-as csöndes, folyosó végi szoba. Ilyen félrehuzódó a söröző sarokasztala is, Móricz hajdani “törzsasztala”, amelynél gondolatba süppedten, mintegy önmaga terébe zártan üldögélt a “kis termetű, barna nézésű, fukarszavu ur”, ahogyan Benes József emlékezete rögzítette. Józsi bácsival üldögélek most, és vallatom az emlékekről. — Igen, kérem, reggel és delente én szolgálhattam ki Móricz tekintetes urat. Ugyanis kollégáim között én voltam a legtürelmesebb . .. Nem, nem, soha nem türelmetlenkedett Móricz ur, csupán egy nehéz szokása volt: menüjét a pincérnek kellett kiválasztania. No, ebből adódtak aztán a konfliktusok, mert ez idő tájt a doktorai erősen diétáztatták Móricz urat, és bármit ajánlottak a kollégák, ő végül is mindig ugyanazt a háromfélét rendelte, felváltva. Én hamarosan rájöttem a “trükkjére”, arra, hogy csak játszatja a képzeletét, és nem ingereltem toros káposztákkal a gyomornedveit. Szó nélkül hoztam a szárnyast, másnap a borjúhúst, harmadnap a halat, és mindig a kompótot, a szódavizet. “Józsi, ma ízlett az ebéd” — dicsért meg érte. “Egészségére váljék, tekintetes ur!” — ennél több szót alig váltottunk. — Akkoriban töltöttem huszonharmadik évemet, bizony nemigen sokat tudtam az irodalomról. Engem egyes-egyedül csak a bélyeggyüjtés érdekelt — Móricz ur pedig nemigen levelezett. Jaj, pedig de sokat irt! Folyton irt, még ebéd közben is. Egy kanál leves, egy sor, két falatka hús, két szó a kis noteszben. Csak néztem: ugyan mit irhát ilyen szüntelen szigorúan, mintha nem győzne számba venni valamit. Felmérhettem-e, hogy “csak” a — gondolatait ? — Zöldfülű voltam ehhez, csak furcsállottam őt. Valahogy másnak hittem az iró urakat, olyasfélének, mint a volt vértesi uraság, Nagy Móric. Az igazi, nagy hirü bohém volt. Ha durrogni kezdtek a Bikában a pezsgősdugók, tudta az egész város, hogy Nagy Móric megérkezett és elkövet kezik a rendkívüli csillaghullás ideje. A dáridós ihetek, amikor szalonnasütő tüzek parázslanak az első emelet erkélyein és Nagy Móric iszákjából sűrűn potyognak az ezüst ötpengősök pincérnek, borfiának, akit csak ér. — Hanem Móricz Zsigmond ur . . . őróla meg mit mondhatnék? Nagyon sajnos, hogy személyéről keveset tudok. Hiszen ha sejtem akkoriban, hogy kicsoda is voltaképpen az én szűkszavú “nehéz vendégem”, szent, hogy jobban figyelem az életét. De, tudja, mi pincérek nemigen olvastunk. Az a sokféle gyomor és torok, az a sokféle ember, akit a sors megismertet velünk — mi inkább ezeket olvasgattuk, nem a betűt. — Ma már én is tudom, hogy nagy iró volt Móricz Zsigmond. A könyveiből tudom. S micsoda lakomákról ir! Hol ízlelhette, uramisten, ezeket a fűszeres, dús ételeket, ritka izeket! Én mindezekből csak a könnyű főtt húsokat, sovány becsináltat láttam előtte mindig . . . Vincze Lajos I
