Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-06-10 / 23. szám

Thursday, June 10, 1971 MAGYAR HÍRADÓ 11. oldal 1 Kakukk és bankbetét Most történt a napokban, így, tavaszból nyárra mene­­telőn. Amikor a természetnek e különös időszaka, a világ minden táján arra lenne ren­delve, hogy élőlényeivel be­gyűjtéssé a szerelem gyümöl­csét. Akár akarja, akár nem. Akár kedvez a környezet csendességével. Akár pedig mindent elsöprő: sinenfutás. Mért a lélek még a subway­­zöreje alatt is felkönyököl. Nos Kázmér, a már régen eljött — úgy értem hazulról — egy napsugár utáni vágy izgalmában, már fel is dobta magát a társasgépkocsira. Mely a Catskill-i hegyek felé röpítette. Mert ugye ő olyan, akinek még 15 évi ittléte után sincs gépkocsija. Mert a kellettnél több nyomot hagyott érzése­iben az azelőtti világa, élete, hazája. Most, amint fut vele a tár­sasgépkocsi és ki-kinéz az ab­lakon, a szebb helyeken már dúdolja is magában: “Akkor . szép az erdő mikor zöld, mi­kor a vadgalamb benne költ.” Egyszóval megérzi, hogy a junius, a természet akarata szerint, amint előbb is emlí­tettem, valamiféle vizsgaté­tel. Még a madaraknak, álla­toknak is. Amik soha nem járnak iskolába. S mégis, van valamiféle nádpálca, fi­gyelmeztető csengő, felelés­féle, a “lenni” és “levésről gondoskodás” nagy parancsá­ban. Ide jár ki ő már évek hosz­­szu sora óta. Úgy nyaran­ként. A hegyek, erdők, s köz­tük elnyúló virágos rétek és kis hegyipatak zúgásából adódó szépségekért. S most ismerősként üdvözli mindeze­ket. A látványosságon túl, azzal is, hogy kedves ismerő­sei révén, még maga is ülte­tett már el ilyen-olyan virá­gokat, bokrokat. Amelyeknek soi'sa, hogy megfogantak-e, vagy kifagytak, jobban érde­kelte, mint egyéb kenyérke­resetével együtt járó és meg­oldandó kérdései. , Már szinte bocsánatot kér­ne a mostani életindulás ta­núitól. Hogy egyedül van az­óta is, idegenben. Hogy me­gint csak lemarad a nagy me­­. netben. Mely évről-évre is­métlődik. De aztán erőt vesz magán és arra gondol, hogy a kedves catskilli tanyán most vendég várja őt! Még pedig hazulról. És lány az il­lető.. • n És amint magába szívja szemeivel a színeket, orrával az illatokat, már érzi is, hogy amint • kifekszik a pokrócra, egészen biztos, hogy ruhái­val együtt, a kőrengeteg, a mérgezett levegő, az órabér és adózás, a lakásfestés és változtatás, az előmenetel é3 biztonság kérdéseit is le fog­ja vetni. Különösen ő, aki nem akart soha nagyot ölelni a sikerekből, a ikörforgásbó!. Csak úgy csendre, belső bé­kére vágyóan lenni. Amit azonban errefelé, az itt kiala­kult divat szerint nem lehet éppen életnek, csupán benne való osonásnak, lapulásnak nevezni. — Igen, lehet, hogy én kis­sé elütően élek a többitől — gondolja át magában, amint a müuti megállónál lelép. Ez alkalommal először — egy év óta — földre és fűre. — De talán? — egésziti ki nyom­ban gondolatát, az a bizonyos otthoni vendég megértheti őt? ... Elvégre hazulról érke­zett most frissen. Aztán a pompázó nyárelő­ben, szinte diadalmasan szed­te lépteit. Erzsikéék háza fe­lé. Ahol Sándor, a gondos férj már bizonyára újra beállítot­ta a berozsdásodott vízcsapo­kat. S a gyermekük már új­ra ott játszik a farkaskutyá­val, a nap hevétől mind job­ban felmelegedő ambitus osz­lopai között. — Jöjjön, jöjjön — fogad­ja Erzsiké Kázmért. Aztán viruló, s nótára hajló kedvé­vel tovább csilingel: — Nem találom tavaly őszről a hawai-i köppenyét. Itthagyta vagy haza vitte ?. . . Különben: elkésett, a ked­venc bokra, a japán birs már elvirágzott. Még szerencse, hogy az orgonákból elcsíphet valamit, hiszen későn mele­gedett fel az idei tavasz. És Sándor és a többiek kedvesen körülfogják, majd bemutatják vendégüket Pan­nikát. így telik el a nap. Kedves szavakkal, levegő és szinek, illatok ölelésével. Napsugár­ral, amely nemcsak a bőrig ér, hanem azon túl, a honvá­gyat is jobban éleszti. Még­pedig úgy, hogy az már nem is fájó. Hiszen ennyi szépség birtokában, ennyi életszag között ugyan micsoda panasz lehetne még az emberi lélek belső rekeszeiben? Idekint. Este azonban, igen a va­csoránál, mert enni is kell és gyomor is van, fordul a szó. Úgy valóságosabb színezet­ben. Amely lám, Kázmért, a még itt is álmodét kikezdhe­­tővé teszi. — Felteszek egy lemezt — szól Sándor, az étkezés utáni csendben. — “Mindenkinek van egy Irta: IVÁNI ZOLTÁN álma” — tör fel a dallam ... Erzsiké pedig cigarettára gyújtva, Pannikának teritge­­ti ki Kázmért. Hogy nagyon szép állása van. Azaz, inkább biztonsá­gában van ez a szépség, mert védi a szakszervezet. Már tiz Iráni Zoltán év óta egyhelyben dolgozik. Pannika élénk érdeklődés­sel tekintget maga körül. Sándor a kutyát rendre in­tés közben megjegyzi, hogy a ház-részlet lefizetése után, jövőre a sportkocsit újra ki­cserélik. Erzsiké a pillanatnyi csend­ben tovább fűzve Kázmér di­cséretét, kis célzással meg­jegyzi Pannika felé: — Tudod, Kázmérnál az a baj, hogy egyedül van. Nem találta meg a hozzávalót. Úgy élettársban. Pannika kiemelkedik ültő helyében. És ö is cigarettára gyújt. — Igaza van — szól Sán­dor. — Minek, kinek gyűjt­sön. És minek a biztosítás, ha csak halál utánra szól? Ezek a szófoszlányok azt célozzák, hogy miért élhet ily sikeresen ETzsike és Sándor, eme álomittas romantikus környezetben is, — viszont Kázmér? Minden más reáliák hiányában, maga a megteste­sült pontosság, anyagiakban alapozott férj-jelölt. Akinek hasonlóját otthon hírből sem találni. így aztán úgy alakultak a dolgok, hogy az esti hangu­latban — két egészen külön­böző világ hátteréből dirigá­­lóan, — Pannika a júniusi életébredésben már táncra is simult Kázmérral. Erzsiké pedig, minden ba­jon segítő izgalmában mái* dörzsölte kezeit: — Esetleg Panni kint ma­rad. Sándor pedig egy óvatlan pillanatban odasugta felesé­gének : — Nem kérdezte a vendég, hogy Kázmérnak van-e bank­betétje ... Nos, igy minden rendben van... Hogy a hangulat, a tánc és a háziak kedvessége hogyan érintette Pannikát, s hogy mégis nem arra gondolt-e, amiről Sándor sugdolózott, ma sem lehet tudni. De az bizonyos, hogy ami­kor már tetőfokra hágott vol­na — nem csupán a jókedv, hanem a mögötte húzódó “minden rendben van” lég­kör, egy táncszünet közben Kázmér elárulta magát. — Tudják kedveseim — kiálltotta — most már sza­badon, gátlás nélkül —min­den fájdalmam az, hogy itt e gyönyörű erdőben hiányzik nekem a kakukk-szó ... Nem erdő az erdő, kakukk nélkül. Sándor a házigazda rámo­­solygott. Igazolásul. Pannika meglepetten ugyanígy. — Igen, igen, ha már any­­nyi minden szép emléket, régi könyveket, puli-kutyákat ki­hozattunk ide, mi magyarok, hát nem nyugszom addig, amig ebben a catskilli erdő­ben kakukk-szót nem hallok. Fizetem a szállítást, a repülő­gépet, vagy én magam me­gyek haza értük, összefog­­dosni négy-öt madarat a po­­gányhegyi erdőből, Dunántúl­ról. A zenegép tovább játszott. De most már nem táncoltak. Elragadta őket a képzelet. — Vajon maradna itt? Nagy költséggel idehozni és itt elengedni?... Aztán hátha másfelé repül? — szólt Er­zsiké, Sándor. így tárgyalták izgatottan a kakukk-ügyet. És benne Kázmér “bolondériáját.” — Pannika, maga egyedül megérthet. Hiszen otthoni szív dobog magában. Ugy-e igazam van? Ki kell hozatni négyet-ötöt belőlük ... Mert hiányzik, értse meg, hiány­zik! ... Az emelkedő és süllyedő hangulatváltozás eltartott egészen lefekvésig. Gsak Erzsiké lelkesedése hagyott mindegyre alább. Úgy Kázmért, mint férjét il­letőleg. És vendégbarátnőjével a villanyoltás után suttogva ér­tekezett : — Tudod Pannika, Kázmér nagyon rendes ember ... — Gondolod ? .. . — felelte Panni szinte savanyu szájíz­zel. — Aki kakukkról álmo­dozik?.. . Idekint? SIMON LAJOS: Ó, légi ellenségeim! Ó, régi ellenségeim, akiktől menekültem hajdan, futottam égreborzolt hajjal, pihegve, héthatáron át, és bújtam kolompoló szívvel, mint ágak alá a madár. Bizony, ők tanult népek voltak, tanultak anatómiát: vágtak volna hétfelé, téptek volna cafatokra, izmaimat szövetekre szövetemet rostokra, szivem vágták volna ketté: pitvarra és kamrára. Bizony, ők tanult népek voltak: tanultak hidrológiát: öltek volna tengerbe, feneketlen tó vizébe, országút mocskos árkába, ludlegelő-pocsolyába, egyszál-belü csecsemőnek poharába, kanalába. Pedig ők tanult népek voltak, tanultak pszichológiát, azt az egyet még sem tudták, azt az egyet még sem hitték; minél jobban öldökölnek, annál jobban feltámadok. TÉRJÉSSZÉ LÄPUNÍCAT!

Next

/
Oldalképek
Tartalom