Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-06-03 / 22. szám
1 Thursday, Jude 3, 1971 MAGYAR HÍRADÓ MEGHÍVÁS PÁRISBA! Irta: MAJOR ILONKA Tavaszszóra kivirágoznak a fák, a parkok, feszülő sortban és hosszú kabátban — nehezkes cipőben sétálnak a Szépek. A divat mindenütt egyforma, köztudomású, hogy Amerika Páriának első bevásárlója, igy csak a múzeumokról fogunk mesélni . . . Ha olvasóim azt hiszik, hogy azért buvom a múzeumokat, hogy “miveljem magamat”, akkor tévednek. De az, aki a sok gyönyörűséget nem látta, az nem élt igazán Párisban! Jelentéktelennek tűnő dolgok, apró semmik, mit sem veszítenek a legmeghittebb beszélgetés öröméből és az, akin a LÁTOTTAK változtatnak, nem bir igazi egyéniséggel . . . Ügyetlen propagandának köszönhető, hogy a “Paris by night”-on kívül a turisták az Eiffel tornyot tekintik meg. A Louverban; a Jocondát és a milói Vénuszt. Amikor ezelőett húsz esztendővel: Leonardo da Vinci Jocondáját egy kis alkóvszerü lilán megvilágított rotondeban pillantottam meg, feldobbant a szivem! Biborbársonyal volt körülredőzve és egy festőállványon álmodott . . . Ma egy hatalmas teremben, megszámlálhajtatlan műremek között elvész, nincsen asztrális kisugárzása, mint minden mesterműnek, melynek univerzuma, azaz külön égi platformja van . . . Azután elhömpölyög a tömeg a milói Vénuszhoz, mely igen hatásosan egy görög templomot idéző háttérrel rajzolódik fel . . . Csakhogy a hozzá vezető teremben a görög költők, bölcsek, esztéták, nagyhadvezérek szobrai _ viszszatartják lépteinket, magas homlokukról meditáció és szellem, tudomány, bölcselet sugároz. Aeschyios, Euripides, Anakreon! Porral lepte lelkes arcukra az Idő permetez melankóliát . . . Az a szokásom, hogy gyakran felkeresem azokat a kincseket, melyeket csodálok, és olykor úgy érzem, hogy nem bírok elszakadni tőlük . . . így egy Vénusztól, melyet a Világ legszebb Vénuszának ítélek, pedig torzó. A felső teste hiányzik! Két ezer esztendős, görög szobrász mestermüve, Tunisban találták. Annyira igéző, tökéletes, fiatal élettel teljes, hogy az a meggyőződésünk, hogy akarattal igy mintázták meg! A felső test gráciáját igazán könnyű hozzá képzelni! Bár látható helyen van, az emberek nem figyelnek fel rá. A reális köldök, mitsem von le szépségéből, egy kézzel felfogja peplonját és látni engedi tökéletes formáit: HANGSZER . . . Egy napon, egy idős, ápolatlan férfit találtam előtte, minden oldalról hosszan elnézte. Arra gondoltam, egy ápolatlan franciával több, de ez legalább szakértő . . . Sokáig elidőzött a szobor előtt, majd egy hatalmas mozaikot tekintett meg, melyet — ha tehetném — otthonomban lekopiroztatnék ... A sovány kócos férfi visszament még egyszer a világ legszebb Vénuszához és utoljára elgyönyörködött a torzó harmóniájában. Mert az igazi mesterin ü akkor származik mesteri kéztől, ha fragmentárisan is szellemiséget vagy sensualitást sugároz . . . Menni készültem, a szürkeruhás férfi is az egyiptomi terembe sietett. Csakhogy mielőtt oda belépnénk, egy eldugott vitrinben a CYCLÁDOK-at találjuk, — kis hegedű és brácsaszerü emberalakok, fétisszerüen — alig megmintázva! Mégis élők, szeretnők megérinteni. És egy fehér életnagyságu emberfej; egy homo-sapiens, mely nyolcezer éves; a Világ egyik legszebb és legértékesebb műremeke. Tulajdonképpen sima az arc, orr — igen az orr — az úgy van megformálva, hogy gondolkodóvá teszi az az arcot! Ezek a Cycládok, melyeket a görög szigeteken találtak, a kedvenceim..... Miközben elnézem őket, vagy már századszorra, a keféletlen szürkeruhás alak, melettem áll és éppen olyan transban gyönyörködik bennük mint én. Az árgyélusát néki, gondolom, ebből elegem van, szeretnék egyedül maradni. Ugyanakkor arra gondoltam, ki lehet ez az ember, akinek az Ízlése raffinált müértőé . . . Franciaországban minden nap megszólítják az embert, meghívják ebédre vagy vacsorára, azután hozzám . . . Ezért elkerülök minden ismerkedést, elég barátom van, érdekes, remek embereit? vagy derék egyszerű lelkek . . . Ezt az alakot a végén én szólítom meg mert ugyanazt szereti amit én, ki lehet? Az egyiptomi teremben annyi szépség és annyi kincs van, hogy nem hinném, hogy Alexandriában több lenne . . . Isisnek szobrai éppen olyan igézőek — mint az egyiptomi nőké, akik a Szerelem és a Szépség megtestesítői voltak. Lenyügözőek azok az Isis szobrok, melyek a Szerelem istennőjét madonaszerüen is, gyermekét táplálva ábrázolják! Én bolondja vagyok a “Szemérmes Aphrodité” szobroknak és piciny szobrocskáknak, melyek Aphroditét úgy ábrázolják, hogy egyik karjával kebleit, a másikkal ölét takarja el: ámbrából, lapis lazuliból, kristályból, aranyból, nem ehet felsorolni a drágaköveket . . . Egy kis Aphrodité lapis lazuliból már régen hiányzik — szólok önkénytelenül a szürke ruhás férfihez, aki ugyanazokat a gyönyörűségeket bámulja . . . Rámnéz . . . “Mily igaza van — mondja angolul. Én egy éve keresem, nincsen sehol”! Az egyiptomi teremben van egy lilás csontból faragott női test és egy vitrinben — piros márványból, vagy gránitból. A karcsú felsőtesthez, zenei ölet alkottak a szobrászok. Nem bírom azt a szót leírni, hogy véstek, mert egyetlen műremeknél sem jut eszünkbe a műszer, a véső, a kalapács olyan ihlettel, simára lehelve keltik életre az alakokat! . . . Addig amig a görögöknél a szerelem főleg a férfiak privilégiuma volt, az egyiptomiaknál a nő alakján át istenítették a szerelmet és az isteneket a szerelem oltára előtt ábrázolták. A számunkra realisztikusan ható férfi-erőt ábrázoló szobrok és rajzok, náluk nem az erotika birodalmába tartoztak, hanem a szerelem Édenébe . .. Mily meginditóak az egybefonódó szerelmesek, melyeknek alakja márványból, vagy Cyprus ágából van megörökítve! Ezek a párosszobrok oly meginditóak! A szerelemnek örök szimbólumai maradnak. Hatalmas márvány és gránit szarkofágokon életnagyságu alakok fonódnak egybe. De van az egyik teremben egy szuette szobor, mely hatalmas széles vállu férfit ábrázol, amint egy kicsiny, azaz nálánál jóval kisebb szép női alakot ölel át. Szuette a szobor, de úgy vannak összefonódva, mint az összetépett, de elválaszthatatlan szivek! A szürkeruhás férfi is nézi őket önfeledten, mint én . . . Azután egy háromszögű lyrához megyek, csodálatos, éppen megőrzött hangszer, mely smaragdszinre érett, strucc-bőrrel van bevonva. A lencsomók érintetlenek rajta, akár a feszülő hurok . . . Megőrizték az évezredek, aki nézi, szinte “hallja” az elhaló melódiákat. Ezeken a hangszereken mindig egy női fej volt, vagy férfi-arc, zeneiségük leírhatatlan. Vitrinekben látjuk őket. A lyrán nincsen szobor, de nem is hiányzik ... A használati tárgyak szépsége, művészi értéke leírhatatlan. Egy kanalat például úszó női-alak tart fogva. Egy másik, cyprusból faragott kanál, egy összekötözött lábú ibexnek természetes hajlatából formálódik. A sybére hajló fej, mestermüvé változtatja az ákkor mindennapi használati tárgyat. És látjuk a festőknek elefántcsontból faragott palettáját, melyen a kármin, az okker és az éjkék színek még rajta vannak! Kétezer év óta! És az ecseten is ott szá7. oldal radnak a színek! Van egy aranylapokat összefoglaló füzet. A szobrásznak alak; kéz, láb, fej tanulmányai ! Szépségük leírhatatlan! A syriai rabszolgák szobrai, különböző szenvedő és könyörgő attitűdében, könyvekre való tanulmányt igényelnek! Ezek a műremekek nem véletlenek, autentikus művészeknek a müvei. ízlésük annyira kifinomult volt, megfigyelőképességük olyan kulturált, hogy ma, mi ezt a szenzibilitást technikává változtattuk át ... És az ékszerek! Leírhatatlan szépségüek . . . Odafutok a kedvenc vitrinjeimhez, melyek a hatalmas ablakok előtt vannak. A legcsodásabb scarabeusokat őrzik. Hát ki áll ott! A szürke ruhás alak. Angolul megszólít: “Amióta itt vagyok, ugyanazokat a szépségeket keresi meg újra, mint én. Megengedi, hogy elbeszélgessünk róla?” — Szívesen — felelem — itt egy bársonypad, üljünk le, de előbb szeretném kedvenc üvegemet megkeresni, mert átrendezték a vitrineket. “írjuk le, hogy melyik üvegről van szó” — mondja. Örömmel beleegyeztem és mind a ketten, mint a gyerekek, eltakartuk kezünkkel a papirost és ráírtuk: hogy a bordó szőlőfürtös üveg, kékeszöld nyakkal a legszebb! Felnevettünk és elfelejtettem, hogy ápolatlan, örültünk hogy egyet gondoltunk. Azután megnéztük a sírokban talált festményeket, melyek csodálatos arcokat idéznek! Azoknak szeme-sugara olyan csillogó és átható, hogy a miénknél ragyogóbb! ... A szürke ruhás férfi órájára néz: “Sajnos mennem kell, nagyon szeretném viszontlátni, eljön-e holnap ide”? őszintén sajnálom, de nem tudok. Banális meghívás, de miattam már két Ízben elhalasztották, megbántanék valakit ... De jöjjön, nézzük még meg a csodás ékszereket, a női kis szoborfejet lapis lazuliból és a scarabeusokat! Látta az uj vitriekben a scarabeus-gyüjteményt bársonyon, gombnyomásra forognak, a dinasztia-pecsétek, szimbólumok, vésések gyönyörűségek ... A. szürke ruhás rázta a fejét, majd elővett egy csu nya fésűt és zsíros haját végigfésülte vele. - Sajnos mennem kell — mondotta — de jöjjön el holnap újra ide, nagyon kérem! Megnéznénk a földalatti termeket — a sírköveket és a márványtáblákon a törvények hirdetését, a csodás rajzokat, mindent! “. .. őszintén sajnálom, nem jöhetek — mondot tam — de itt van holnapra egy meghívás; Leonar do da Vincinek technikai ábráit, rajzait tekint heti meg, azokat, melyek nincsenek a Windsorok tulajdonában . . .” A férfi meghajolt. — Nagyon köszönöm. PAUL GETTY vagyok ...” “Ah — felelem akiváló műgyűjtő!” A férfi szerényen, melegen mosolygott. Azután elment. Még sokszor visszafordult, mindég mosolyogva meghajtottam a fejem .. . Csak később jutott eszembe, hogy újságíró vagyok! És életemnek egyik legérdekesebb interjúét mulasztottam el ! ! ! Olcsó vigasszal, egy kollegám anekdotájára gondoltam, aki megakarta Gettyt üstökös-szerü karrierjéről interjúvolni . . . ”. . . Annak oly hosszú története van — mondta Getty — hogy oltsuk el a villanyt” . . . Most már értem — kiáltott fel az újságíró! így megtanulni . . . Ha az alsó termekben lévő csodás márvány-fürdőkádakban megmárthattam volna a világ egyik leggazdagabb emberét, akkcr kellemesebb Louvrei kísérőt nem találhattam volna ... De a görögök óta azokban a pazar márvány medencékben nem fürdött senki ... A franciák sem! . . . GONDOLATOK Aki semmi hasznos tevékenységre sem alkalmas, legalább az időhiányt mimeli. * * * A gyerek kezd felnőni, ha egy pocsolyát kikerül, ahelyett, hogy belelépne.
