Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-05-13 / 19. szám

16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 13, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. © Gyilkosság húsvéthétfőn (Folytatás! A gyereknek nemegyszer mondta, ne jár­jon a nagyszülőkhöz, nincsen szükség rá, úgyis csak ellene hangolják a szidalmaik­kal. Többször hallotta a gyerek az apja sza­­vajárását, ha az öregekről esett szó: kár beléjük még a levegő is. Nem csoda hát, hogy a gyerek is vén bo­szorkánynak, vén majomnak titulálta az öregeket társai előtt. Imre az apja befolyásától függetlenül is haragudott az öregekre, mert folyton ok­­tatgatták, korholták őt. A nagymama a ma­gaviseletét, beszédét, modorát kifogásolta, a nagypapa pedig inkább az iskola miatt szidta. Imre ugyanis gyakran járt az iskola “mellé”, és ilyenkor néhány társat is csá­bított magával erdőcsavargásaihoz. A fiú ezen a husvéton sem akart elmenni nagyszüleihez. De az édesanyja ráparan­csolt, el kell mennie, meglocsolni a nagyma­mát. Elment hát. A két szegény öreg na­gyon megörült az egyszem unokának. Kedveskedtek, hízelegtek neki. Egymást csititgatták, hogy nem szabad most szidni, most ünnep van, csak jót szabad mondani, így hát dicsérték inkább, és hívták, jöjjön el majd estefelé is, vacsorázzék náluk, úgy­sincs itthon az apja, mert már reggel visz­­szament a városba. És a gyerek megígérte, hogy ott fog vacsorázni. így történt. Imre úgy öt óra tájban zörgetet be az öregek ajtaján. A nagymama és a nagypa­pa lelkendezve fogadták, egész nap közös erővel sütöttek, főztek a gyereknek. Nagy halom rántott húst készítettek, hozzá ká­posztát, burgonyát, paprikásat, amit a fiú nagyon szeretett. Kétféle kalácsot sütöt­tek, kakaósat, ezt kiskorában kedvelte na­gyon, és mákos kiflit, mert aznap délelőtt ízlett neki, de kevés volt már belőle, gyor­san pótolták hát. A nagyapa úgy gondolta, nagy fiú ez már, talán egy pici borral is megkínálhatják, hadd lássa, hogy megtisz­telik, megbecsülik. Hiába, az ember tervez, de nem mindig úgy sikeredik a dolog: egykettőre korholni kezdték, mert valahogy mégiscsak előjött az iskola, a tanulás. A nagypapa olyasmit mondott, hogy aki lóg az iskolából, abból soha az életben nem lesz rendes ember. A gyerek azt válaszolta, hogy az ő apja is rendes ember lett, pedig tudja, hogy szintén gyakran hiányzott a suliból. A nagyapa erre nem éppen hízelgő megjegyzést tett a gyerek apjáról, és kissé erélyesebben igazí­totta ki az unokát. Imre nagyon gorombán vágott vissza, és azt mondta, az apjának az a véleménye az öregekről, hogy semmire­kellők. Ekkor a nagyapa pofon ütötte uno­káját. A nagymama ijedten vetette közibe ma­gát, gyorsan kituszkolta az öreget az aj­tón az udvarra, és hátrazavarta a fáskam­rához, hogy vágjon fát a tűzre. Volt ugyan elég a konyhában, de a néni tudta, hogy ha az öregember dolgozik egy kicsit, elapad a mérge. Csapkodta is az öreg a fát a baltá­val, felesége meg, hogy kiengesztelje az unokáját, hívta a belső szobába asztalt te­ríteni, hiszen úgyis mindjárt esznek. De a fiú azt felelte, kimegy segíteni a nagyap­jának. Az öregasszony csodálkozott ezen, és egy kicsit talán meg is hatódott, hogy lám, azért van szív ebben a gyerekben. Hátrament a fiú a fáskamrához. A nagy­apja hajladozva szedte össze a már kész aprófát. A balta ott hevert a földön, a tus­kó mellett. A fiú fogta a baltát, és hátulról nagyot ütött a nagyapja fejére. Az öreg Füzesi előrebukott, rá az összegyűjtött fá­ra. A fiú még egyet rácsapott a fejére, a balta élével, aztán megfordult, és visza­­ment a konyhába. Az öregasszony még benn volt a szobá­ban. A fiú a baltát odatámasztotta a kony­haajtó mellé, a falhoz. Visszajött a nagy­mama a szobából, kinyitotta a sütőajtót, megnézte a húst, aztán odaszólt a fiúnak: hívja be a nagyapját. Ő nem mozdult. Új­ra rászólt, hogy hivja már az öreget, mert a hús tulmelegszik. A gyerek azt felelte: nincs kedve kimenni. Ezen az engedetlen­ségen felmérgesedett a néni: “Na akkor megnézem én, mit vacakol az a vénember.” A fiú igy mesélte tovább a történteket: — Amikor nagymami ki akart menni, én megijedtem. Odatettem a lábamat a kony­haajtó elé. Az ajtó kicsit nyitva volt, de nagymami nem fért ki. Rám kiabált, hogy vegyem el a lábamat. Mondtam, hogy nem veszem el. Ő megint rámkiabált, hogy ve­gyem el azonnal. Én nem vettem el, erre a fejemre csapott a kezével. Én belöktem az ajtót egészen, aztán a kulcsot is ráfordí­tottam. Nagymami nagyon dühös lett, meg­fogta a fülemet, és húzott el az ajtótól, hogy kimehessen. De én nem engedtem. Ekkor belemarkolt a hajamba, és úgy ci­háit. Én meg lehajoltam, megfogtam a bal­tát, és felemeltem. Amikor meglátta a ke­zemben, elengedte a hajamat. Ekkor elöl­ről rácsaptam a fejére a baltával. Nem szólt semmit, hányát esett. Vártam, hogy majd fölkel. De nem kelt föl. Rátettemfa mellére a baltát, kimentem az udvarra, a kezemet megmostam a kutnál, visszamen­tem a szobába, benyúltam a szekrénybe, oda, ahonnan délelőtt kivették a tiz forin­tot, amit a locsolásért kaptam. Találtam ott 200 forintot, azt zsebre tettem. Amikor a pénzt beletettem a zsebembe, éreztem, hogy még véres maradt a kezem, mert föl­jebb is véres volt, nemcsak ott, ahol meg­mostam. Megint megmostam a kezemet, és lemostam a nadrágomról a véres folto­kat. Lemostam a cipőmet is, mert láttam, hogy az is véres. Aztán bezártam az ajtót, és a kulcsot az udvar kacsaúsztatója felé dobtam. Aztán lementem az ipartestületbe a fiukkal dominózni. A legmegrázóbb ebben az egész tragédi­ában az volt, hogy mindezt úgy mondta el, olyan izgalommentesen, olyan cinikusan, mint az olyan ember, aki már hosszú éve­ket töltött börtönben. A gyerek ugyan betöltötte már a 15. évét, de büntetőjogi szempontból nem vonható a legsúlyosabb büntetéssel felelősségre. Tizenkét évi börtönbüntetést kapott. Ott majd szakmát tanul, iskolába jár, és hu­szonhét éves korában kiszabadul. Vajon hogyan fog élni ez a szörnyű gyilkosság az emlékezetében? Hogyan számol el vele magában, amikor megnősül ? Amikor gyer­mekei születnek? Amikor a gyermekeinek gyermekei születnek? — Vége. — A PROFI A sportolókat szokás két nagy táborra: amatőrökre és professzionistákra osztani. A bűnöző alvilágnak is megvannak a maga amatőrjei és professzionistái. A hivatásos bűnöző alig hasonlítható bármiben is a tár­sadalom törvénytisztelő emberéhez: más­ként nézi a világot, másként Ítéli meg az eseményeket, embereket, tárgyakat, más­ként társítja a gondolatait, másként ösz­tönzik őt cselekvésre a változó körülmé­nyek. Mindig elsősorban arra gondol, ho­gyan lehetne a maga számára — a törvény tiltotta módokon is — hasznot huzni. Horváth György 1923-ban született, s 1938-ban került először rendőrkézre. Több­­rendbeli lopást ismert be az akkor még csak tizenöt éves gyerek. Az aszódi javitó­­intézetbe került. Az intézetből egy év múl­va megszökött. Szüleihez, rokonaihoz, is­merőseihez nem ment, mert tudta, hogy ott mindjárt elcsípik: csavarogni kezdett. Ahol lehetett, lopott, sőt, egy Ízben be is tört egy lakásba. Jó néhány hónap beletel­­lett, amig el tudták fogni. A fiatalkorúak bírósága elé került, kétévi fogházra Ítélték. Húszéves volt, amikor szabadult. De né­hány hónap múlva már ismét bíróság előtt állt, az elkövetett bűncselekmények hason­lóak voltak az előzőekhez: lopás, betörés. Most már mint felnőtt korú és visszaeső bűnös, súlyosabb büntetést kapott: hétévi fegyházra Ítélték. Ez 1943 tavaszán történt. A hét évből azonban csak kettőt ült le, a háború megnyitotta előtte is a börtönka­put. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom