Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-06 / 18. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, May 6, 1971 m “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. '<§> Gyilkossá? húsvéthétfőn (Folytatás) — Legyen szives, feleljen — mondtam türelmesen. Gondolkozott, aztán mondott egy régebbi dátumot, majd kijavította magát: — Husvét előtt éppen. Csütörtökön. Igen, nagycsütörtökön. Az Imre fiam cipőjére verettem uj gumisarkot. — Biztos benne? — Hogy lehet ilyet kérdezni? — Mennyit fizetett érte, arra is emlékszik? — Kerek nyolc forintot. Tízessel fizettem, és kettőt kaptam vissza. A beszélgetés az egyik kollégám jelenlétében kezdődött. Amikor az asszony kimondta a cipész nevét, ő kiment. Tudtam, hogy perceken belül itt lesz a cipészmesterrel. így is történt. A kollégám benyitott az ajtón, és csak a pillantásával jelezte, hogy megérkeztek. Tehát a harmadik szobában most a cipésszel foglalkoznak. Tovább beszélgettem az aszonnyal, s ügyelve rá, hogy gyanút ne fogjon, megtudtam tőle mindent, amit akartam. Egyebek között, hogy a’fia husvétkor azt az öltönyt viselte, amelynek nadrágzsebében a vérfoltokat találtuk. Megkértem az aszonyt, menjen most haza, ne szóljon semmit a kinn kíváncsiskodóknak, ne ijedjen meg semmitől, amit hall. Egyelőre nincsen semmi baj. Vele megy egy rendőr és két nyomozó, adjon nekik egy öltözet száraz ruhát a fia részére, és tegye azt, amit azok mondanak. Nem volt könnyű az asszonnyal megértetni, hogy most nem vagyunk hajlandók semmiféle további magyarázatra, viszont elvárjuk, hogy ne ellenkezzék. Átmentem a cipészmesterhez. Az öreg ugy meg volt ijedve, hogy csak dadogott összevissza mindenféléről: ki mit mondott neki, hogy ő mire gondol, meg mire nem gondól ... Amikor megkérdeztem tőle, viszsza tud-e emlékezni a husvét előtti napokra, kinek vert akor Pálma gumisarkot a cipőjére, nagy nehezen elnyögdécselt néhány nevet, köztük a Füzesi Imréét is. Megmutattuk neki a cipőt, amellyel közben kollégánk — akit a nyom és a cipő azonosításával bíztunk meg — viszaérkezett, és jelentette: a gyilkosság színhelyén megőrzött nyomok kétséget kizáróan ettől a cipőtől származnak. Az öreg suszter megnézte a cipőt, és azt mondta: — Ez az Imre gyereké. Csak a sarok hiányzik róla. — Mert elkopott azóta? — kérdeztem. Az öreg azt hitte, tréfálok, legalábbis ugy nézett rám. — Ennyi idő alatt? — kérdezett vissza. A cipészt nem engedtük haza, nem mintha szükségünk lett volna rá, hanem hogy ne fecsegjen kinn, az összesereglett embereknek. Amúgy is felbolydultak azon, hogy a meggyilkolt öregek menyét látták egy rendőr és két nyomozó kíséretében távozni, haza, a lakásukra. Végül megérkezett a két kollégám, akik házkutatást tartottak az ifjabb Füzesiéknél. Röviden jelentettek, aztán valamennyien bementünk a gyerekhez. A fiú még mindig a kályha mellett ült, és egyik társunkkal beszélgetett, akinek őrizetére bíztuk. Odatettem elébe a száraz ruhát, és mondtam, öltözzék fel. Szépen belebujt a ruhába. — Na, most ülj vissza a székre, fiam — mondtam. — És felelj nekem. De őszintén, ne próbálj hazudni. Mondd meg, hol olvastad azt, hogy a lábnyomokat hogyan kell eltüntetni? Nagyot nézett a gyerek. Fekete szemét tágra meresztette, aztán lesütötte, majd elkezdett fészkelődni, forgolódni a széken, mint aki nagyon szeretne meglépni ebből a kínos helyzetből. — Na, felelj — sürgettem. — Nem olvastam én sehol — nyögte végre, de közben olyan idegesen babrált az ujjaival, hogy az a nyomozótanfolyamon iskoilapélda lehetett volna a magatartás és a vallomás közti teljes ellentmondás illusztrálására. — Gondolkozz csak, hátha mégis eszedbe jut. — Nem olvastam sehol — ismételte. — Na, Imre, ez nem szép tőled. Én tudom, hogy olvastad, te pedig azt mondod, “sehol”. Nem mondasz igazat nekem. — Nem emlékszem — mondta most. — Szóval olvastad, csak nem emlékszel rá, hogy hol? — Igen. — Egy könyvben olvastad, ugye? Bólintott. — És azt a könyvet otthon tartod az iskolatáskádban? Megint bólintott. — Rendben van, Imre, de mondd meg a könyv címét is. — Nem emlékszem rá — mondta elég halkan. Azért kérdeztem ezt tőle, mert a házkutatást végző két kollégám talált a gyerek iskolatáskájában egy csak zugban terjesztett, régi ponyvaregényt, amelyben papírcsíkkal meg volt jelölve két rész. Az egyiknél arról volt szó, hogyan próbált a gyilkos megszabadulni a nyomaitól. — Na jó — mondtam a gyereknek —, elhiszem neked, hogy nem emlékszel a könyv címére. De azt biztosan tudod, hogy mivel vetted le a cipődről a gumisarkot? — Harapófogóval — felelte. — És hova tetted a fogót meg a sarkokat? — Nem tudom. — Ejnye. Én várok. Gondolkozzál csak! — A nagymamáéknál a nyári konyhába tettem, a kredenc alá — suttogta. Negyed óra múlva ott feküdt már a harapófogó és a két gumisarok előttünk, az asztalon. Csaknem újak voltak. Hogy a gyerek valami módon benne van ebben a szörnyű ügyben, az teljesen világos volt már. De még nem tudtuk, hogyan, miképpen. — Imre — mondtam neki. — A nagyszüleidet valaki megölte, és te erről tudsz valamit. Miért nem mondod meg nekünk az igazat, hogy el tudjuk fogni a gyilkost? Erre a gyerek kicsit gondolkodott, aztán felállt, kihúzta magát, mintha szavalni készülne, még a kezét is leszorította a nadrágja széléhez, harsányan kijelentette: — Ne tessenek sehol keresni a gyilkost mert én öltem meg a nagymamát és a nagypapát. Életemben sok szörnyű vallomást hallottam, de ehhez foghatót még soha. Ezután már gyorsan kiderült minden. A fiú nem titkolt semmit, ugy mondta el az egészet, pontosan, ahogy tette, egy gyerek észjárásával, egy gyerek fogalmazásával, a szavak, a kifejezések bizonyos egyszerűségével, naivitásával. Iszonyatos történetet hallottunk. Húsvéthétfőn átment délelőtt a nagyszüleihez, locsolkodni. Ritkán járt náluk, mert a nagyszülők és az apa nem nagyon jártak össze, jóformán csak köszöntek egymásnak az utcán, ha találkoztak. Az öregeket a községben szerették, tisztelték, hiszen nem ártottak azok soha senkinek. Sokan sajnálták is őket, hogy egyetlen gyermekük, a fiú, ennyire elidegenedtt tőlük, és hogy másfél ember lett belőle. Füzesi János ugyan szorgalmasan dolgozott a családjáért de goromba, érzéketlen ember hírében állt, nem szerették még a kollégái, régebbi barátai, sőt egykori katonabajtársai sem, akikkel a községből valamikor egy alakulatnál szolgált. Ez is közrejátszott abban, hogy bár talált volna a saját falujában is munkát magának, inkább bement a városba dolgozni. Minden harmadik-negyedik este, esetleg csak a hét végén ment haza. A fiával nem ért rá foglalkozni, de nem is volt hozzá sem kedve, sem türelme. Olyan ember volt, aki mindenkiben haragost, ellenséget látott, mindenkire tudott valami rosszat mondani, és mindenki cselekedete mögött sötét szándékot tételezett fel. A szüleivel sem tett kivételt, róluk is mindig lebecsülően nyilatkozott. (Folytatjuk)
