Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-03-25 / 12. szám
16. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, March 25, 1971 <§> “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. i KANNIBÁLTÖRTÉNET (Folytatás) No persze azért mi is felkészültünk. Segített a helyi lakosság is: a katonákat és a mi embereinket olyan civilek vezették, akik jól ismerték a határt. Térképen jelöltük ki egy-egy ember helyét, pontosan megadva, hogy fa mellett, erdőhajlatban, a rét szélén kell várakozó állást elfoglalnia, majd pedig egy megadott jelre — ami ebben az esetben egy bizonyos ritmusban ismétlődő géppisztoly-sorozat volt — elindulnia a kör középpontja felé. Este tiz óra körül kaptuk az értesítést, hogy elindult a banda. Erről persze csak mi, a parancsnokság értesülhettünk, s mi is csak a határvonal közelében elhelyezkedő határvadászok parancsnokát tudtuk tájékoztatni. A többiek a mi jelünkre vártak. Figyelemmel kisértük a banda haladását. Amikor már vagy négy-öt kilométernyire előrejutottak a kiindulási helyükről, és a határtól is még nagyjából ugyanenynyire voltak, akkor szépen becsuktuk mögöttük a rést. A kör ezzel bezárult. De még vártunk, hogy a nekünk kedvezőbb helyre érjenek. Amikor eljutottak arra a nagyobb tisztásra, ahol a talaj elég laza volt, s ahol nehezebben rejtőzhettek el, akkor leadtuk a jelző, ritmusos géppisztoly-sorozatot. A válaszok megérkeztek a különböző pontokról, s nyomban meg is indult befele a kör középpontja, a banda jelenlegi tartózkodási helye felé a szoritógyürü. A banda irányából a zajok teljesen elcsendesedtek, nem tudtuk, mit csinálnak, merre igyekeznek, mert a ködben természetesen éppen csak az orrunkig láttunk. Lassan haladtunk, és közben néha jeleztünk egymásnak, hogy fogalmunk legyen a kör szűküléséről és a saját helyzetünkről is. Egyszer aztán válaszképpen géppisztoly-sorozatok hangzottak fel közvetlenül előttünk. Ebből megtudtuk, hogy már ott vagyunk a banda mellett. Jelt adtunk arra, hogy mindenki húzódjon fedezékbe, s várjon a további parancsra. Éjjel két óra volt. Az látszott ebben az esetben ésszerűnek, ha megvárjuk a reggelt. Kockáztatni az embereink életét nem szabad. Arra kellett főleg ügyelni, hogy ne csússzanak át valahol a soraink között észrevétlenül. Ezért néháhányadmagammal végigjártam a vonalat, és elrendeztük, kiegyenlítettük a szoritógyürü egyenetlenségeit. A banda éjszaka több alkalommal “kísérletezett”. Először a határ felé akartak kitörni. Itt azonban olyan géppisztoly-tüz fogadta őket, hogy leálltak. Ők is géppisztoly-sorozatokkal válaszoltak, kis szünetekkel újból és újból nekiindultak, de végül be kellett látniuk, hogy ebben az irányban képtelenek átjutni a záróvonalon. Ekkor hirtelen visszafordultak, és vaktában lövöldözve, meglepetésszerü rohammal akartak kitörni. Hangtölcséreken keresztül felszólítottuk őket a megadásra. Közöltük velük, hogy körül vannak zárva, a kitörés reménytelen, s ha lövöldöznek, csak súlyosbítják a helyzetüket. A válasz rövidke szünet után tüzelés volt. Körülbelül egyórás, minden oldalú tűzharc után a banda belátta, olyan erőkkel állnak szemben, hogy teljesen lehetetlen az átftörés. Félóránként felszólítottuk őket megadásra, de a válasz minden esetben lövés volt, a hangtölcsér irányába. Feltehetően arra gondoltak, talán majd a virradat némiképpen lehetőséget ad számukra a jobb tájékozódáshoz, és mégiscsak megmenekülnek. A virradat elérkezett. A köd éppen olyan sűrű volt, mint előző nap és egész éjszaka. A derengő világosságban kivettük a körvonalait a három szekérnek és az elébe fogott lovaknak. Az embereket nem láttuk még. Persze, tudtuk, hogy ott vannak. Ekkor ismét megadásra szóllitottuk fel őket, három oldalról. A bandán belül nézeteltérés támadt, akadtak, akik eldobálták fegyvereiket, feltartott kézzel megindutak feénk, mások viszont a saját embereikre meg ránk is lövöldözve, továbbra is ellenálltak. Délelőtt tiz órára fejeződött be ez a párbaj. A banda huszonnyolc emberét elfogtuk, öten súlyosan, nyolcán könnyebben megsebesültek közülük. A mi embereinkből háman sérültek meg, egyikük sajnos, elég súlyosan. A három lovas kocsin több mázsa szalonna, liszt, burgonya, az elfogottaknál hét géppisztoly igen sok tölténnyel, tizenöt puska, kilenc pisztoly és számos kézigránát volt. A banda tagjainál (zsebeikben, tarisznyáikban, hátizsákjaikban) talált arany és ékszer összesen több mint három kilót tett ki. De nem is ez volt ennek a körvadászatnak a legnagyobb jelentősége. Ezzel a fogással lényegében a bünbandák gyökerét számoltuk fel; másrészt nyilvánvalóvá lett mindenki előtt a környéken, hogy nem felületes átfésülésről van szó, hanem alapos tisztogatási műveletről; hogy aki a bűnözőkkel tart, azt előbb-utóbb eléri a büntetése, a tisztességes embereknek pedig ezentúl nem kell a bűnözők bosszújától tartaniuk. Az elfogottak kihallgatása során tudomásunkra jutott még sok, a környéken, az országban, sőt, a fővárosban bujkáló bűnözők rejtekhelye, kiderült számos bűncselekmény elkövetőjének a személye és hasonlók. Ez tehát jó fogás volt. Valamivel kisebb jelentőségűnek látszott az a másik fogás, amelyet ugyanezekben a napokban a határnak egy másik helyén ejtettünk. Mivel a két rendőrnek még mindig nem jutottunk a nyomára, úgy gondoltuk, különös figyelmet kell fordítanunk arra a határszakaszra, amelyen feltehetően eltűntek. Ezen a részen egy kipróbált csempészutvonal vezetett át Ausztriába: túlnyomórészt erdőben kanyargó szekérút volt. Itt minden razziánk és egyébb tevékenységünk ellenére tovább is folyt a csempészés, mivel úgy gondolhatták, talán nem tudunk az útvonalukról. Mi tulajdonképpen éppen ezt a hitet akartuk kelteni bennük, ezért hagytuk az első napokban, sőt a második, harmadik héten is zavartalanul ezt a határszakaszt. Napközben alaposan átvizsgáltuk a környéket, már amennyire a mély hóban lehetett, és a nagy fagyban, a szélviharokban, amelyek ezen a részen még talán erősebbek voltak, mint másutt. Szóval, hagytuk, had érezze csak biztonságban magát az itt csempésző társaság, és gondolja, hogy nemcsak nem gyanakszunk rájuk, de még tudomásunk sincs arról, hogy erre egy csempész-főútvonal vezet. Pedig tudomásunk volt róla, hogyan is ne, amikor fő figyelmünket a két eltűnt rendőrre összpontositottuk. Az elfogott bandák kihallgatásai során is mindig voltak olyan kérdéseink, amelyek erre az esetre vonatkoztak, akkor is, ha a kérdezettnek fogalma sem lehetett róla, miért kérdezzük azt, amit kérdezünk. így szerzett értesüléseink között volt egy sokat ígérő, amelyik meglehetősen jó irányzóknak látszott a két eltűnt rendőr utáni nyomozásunkban. Ez pedig egy (különben ártatlan) fiatalember félmondatos vallomása volt: van neki egy Kaszás Béla nevű cimborája, aki a kocsmában, italozás közben egyszer azt mondta, tud valamit a két rendőr eltűnéséről. Hogy mit, azt már nem mondta el. Mi csendben informálódtunk Kaszás után, és megtudtuk, hogy ő is eljárogat néha ezen az általunk egyelőre “védettnek” nyilvánított csempész-útvonalon. A banda, amellyel együtt tart, egy Bodai Mihály nevű gazdálkodó, fuvarozó embernek a vezetése alatt áll. Kaszás büntetlen előéletű, mindössze tizennyolc éves, egyébként jóravaló fiú, aki a háború utolsó éveiben sem keveredett bele semmiféle más bűncselekménybe. Most pedig szüleivel él együtt, és szorgalmasan dolgozik a gazdaságukban. Bodai Mihályról ennél sokkal rosszabbak derültek ki, hozzátéve, hogy nem most hallottunk róla először, és nem Kaszás nyomán jutottunk el hozzá. Régóta szemmel tartottuk, és éppen ezért nem csaptunk le rá, mert ő volt számunkra a csalétek, és a két rendőr eltűnésének dolgában a leggyanusabb. Csakhogy nem voltak még bizonyítékaink. (Folytatjuk)
