Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)

1971-03-11 / 10. szám

Thursday, ftlarch 11« 1971 ,MAGYAR KÉZÜGYESSÉG: A TATAI SZŐTTES 12» o l d a l__________MAGYAR flIRAPP- . Először — különös módon — a messze tiszántúli tájon, a Körösök egyik 'holt ágára te­kintő vén malomépületben, a békésszentandrási szőnyeg­­gyáíban halottam ezt a két szót: — Tatai szőttes . . . Ma már vajmi nehéz volna felidézni a vén malomból ala­kított szőnyeggyár szövőmes­terének hangját és hangsú­lyát, arra azonban határo­zottan emlékszem, hogy szőt­tesként emlegette a távoli versenytárs termékeit s ko­rántsem lebecsülő hangon. In­kább a mesterségbeli ember megbecsülésének jele érzett ebben a kijelentésben, ame­lyet később a szövőmester mégis magyarázott. —- Mi itten, Békésszentand­­ráson szőnyegeket szövünk. Nem is akármilyen szőnyege­ket. A tataiak azonban még ennél is különb szőnyeket ké­pesek késziteni, pedig ahol ők kezdték, ott igazán nem ter­mett babér . . . A beszélgetésnek ez a fél mondata — “ahol ők kezdték” — többé nem került szóba s mindaddig izgatott a kérdés, ihol is kezdték a tatai szőnyeg­­csinálók, amig a titok fel nem pattant. A második alkalommal a prágai óvárosban találkoz­tam a tataiszőnyeg hírnevé­vel, egy olyasfajta kis sző­nyegcsináló műhelyben, mely leginkább az alkimisták mű­helyére emlékeztetett titokza­tos festékes csöbreivel, kusza fonalgombolyagaival, gyerek­játéknak ható szövőszékeivel, amelyeken egy álmodozó ter­mészetű prágai asszony egy négyzetméternél kisebb sző­nyeget készített. Különleges szőnyegek vol­tak ezek a prágai szőnyegek, dui'vának ható furcsa csomó­zással, oly tömörek és erősek, mint holmi bőrszőnyeg, ame­lyet vékonyra hasított nyers (bőrből állít össze egy indián asszony. A prágai asszonytól azt kérdeztem, hol tanulta ezt a kezdetlegesnek ható, de rendkívül hatásos szőnyeg­­csomózási módszert ? — Magyarországon tanul­tam . . . Egy Tata nevű his városban, ahol sok tó van, sok fa van és nagyon kedves emberek élnek. A nagyon kedves embere­ket könnyű megtalálni Tatán, különösképpen akkor, ha az ember Tata nevezetességei fe­lől érdeklődik, mert akkor a (kedves tatai emberek egy­szerre példátlanul bőbeszédű­ek lesznek, megfogják a kér­dezősködő ember kabátgomb­ját és addig el sem engedik, amig el nem mondták a mon­­dókájukat. Egy öreg tatai lovászmes­ter, aki naponta több órát tölt nyeregben, mint én az Íróasztal mellett s akinek a keze alatt eddig tizennégy nemzet fiai és lányai tanul­ták meg, hogyan kell megülni a lovat, ezt vallotta a tatai szőnyegről. — A tatai szőnyegnek az a titka szerintem, hogy a tö­rök kitakarodása után vissza­maradt ezen a vidéken egy iszpaháni származású efendi, akinek a családja utóbb ma­gyar lett, a családi nevet is nagyon régen magyarra vál­toztatták, de itt az a legen­da járja, hogy az iszpahani efendi leszármazottai ültet­ték át a mai szőnyegkészitők képzeletében azokat a szép keleti mintákat. Az iszaphani efendi leszár­mazottak sajnos nem sike­rült felkutatni. Lehet, hogy csak legenda az egész, mert az ilyen tájon, mint amelyen Tata fekszik — a sok felfaka­dó viz, a ligetes erdők táján —, a legendák is könnyebben születnek, mint holmi nagy­városi kőrengetegben. Az olyan jókedvű és bőbe­szédű tatai benszülötteket, mint a cserzett bőrű öreg lo­vász, az emberenek álmában sincs szándéka megcáfolni, de az igaz, hogy a tatai szőnyeg sokkal inkább a magyar és a székely képzelet szülötte, kö­zelebbi rokonságban van a szentandrási szőnyeggel, me­lyet egy Erdélyből származott tanitónő kezdett el kézzel cso­mózni a körösparti városká­ban, megtanítva a rovásírás­hoz hasonlatos székely min­tákra a szentandrási asszo­nyokat és lányokat. Milyen hát a tatai szőnyeg, amelyet a szentandrási szövő­mester minden mellékgondo­lat nélkül tatai szőttesnek ne­vezett s korántsem kívánta ezzel lebecsülni a távoli ver­senytárs portékáját. Hadd idézzük egy amerikai vevő véleményét, aki a minta után rendelt első szállítmányt olyannak taláta, hogy utána személyesen utazott Magyar­­országra, hogy megismerje a tatai szőnyegszövőket. “Ennek a szőnyegnek az a titka, hogy kézimunkának hat, holott ipari utón készül. Tartósságáról majd csak év­tizedek múlva fogok nyilat­kozni s ezt azért merem ilyen határozottan állítani, mert bí­zom benne, hogy a szőnyegek tiz-husz év múlva is haszná­latban lesznek. A lakások bel­ső berendezése terén az egész világ a népi, népművészeti formák felé fordul. így vál­tak páratlanul népszerűvé a finn fabútorok, az ázsiai fes­tett selyemfüggönyök s ezek közé betört a magyar sző­nyeg is.” Az amerikai vevő iparról, a tatai szőnyeg ipari előállítá­sáról beszélt idézett nyilat­kozatában. Tatán valóban ha­talmas és modern szőnyegszö­vő gépek dolgoznak, a szövő­gépek hengereiről kerül le a sok kilométer hosszú szőnyeg­­szalag, amely — ha összead­juk a gyár termelését az el­múlt években — lassanként körülérné a Földet. Hogy ezek a szőnyeg-mérföldek hány milliárd csomót jelentenek, azt legfeljebb elektronikus aggyal lehetne kiszámítani. A csöndes, regényes kisváros­ban tehát a szőnyeggyár je­lenti az ipart, mert a felsza­badulás előtti években nem sok szó esett Tatán az ipar­ról. Háborítatlan főúri fészek volt, a vár és az uradalom árnyékában álmodozó kisvá­ros, ahol nem verte fel a csen­det semmiféle gőzkürt hang­ja Miből lett akkor mégis a tatai szőnyeggyár? Mit akart mondani a szent­andrási szövőmester, amikor elejtette azt a bizonyos mon­datot: ahol ők kezdték . . . Tatán az emberek módfe­lett büszkék arra, hogy sző­nyeggyáruk . termékei eljut­nak Európa határain túl is, ez a büszkeség azonban job­ban zár, mint a legjobb acél­retesz. — Mi volt azelőtt a tatai szőnyeggyár? Mi lett volna? Gyár volt azelőtt is . . . A titokra kiváncsi újság­író azonban nem elégszik meg az efféle válasszal, mert em­lékezetében visszacseng az a három szó, ahol ők kezdték... Hol kezdték hát a tatai szőnyegszövők? — Hol kezdték volna? — kérdezett vissza az öreg lo­vász. — A tarisznyagyár­ban ... Volt egyszer ugyan Tatán, valamikor nagyon régen egy derék takácsmester, aki azo­kat a piros-fekete, bőrerős vászontariszn y á k a t szőtte, amelyeket a vándorlók vettek a nyakukba, meg a pincébe ballogó, bortermelők. A ta­­risznyakészitő később elkez­dett lópokrócokat is szőni, mivel Tata a bécsi utón fek­szik s nagyon sok “fórspont” hajtott az osztrák határ felé, meg aztán ott voltak a már akkor hires tatai ménes teli­­vér lovai, azok hátára pedig finomabb kivitelű, címeres pokrócokat kellett szőni. Hát ezekkel a pokrócokkal és tarisznyákkal kezdődött a tatai szőnyeg pályafutása. Baróti Géza PESTI TÖRTÉNETEK A SZÍNHÁZON belül és kívül Valamikor, igy március közepén a színházak környé­ke hangos volt a' kiugrások­tól. Számos uj tehetség mu­tatkozott be nagy sikerrel és számos nagy tehetség mutat­kozott be uj sikerrel! Ezek voltak a “kiugrások”! Ma­napság a kiugrások száma szinte elenyésző a “beugrá­sok” mellett. Szinte nem mú­lik el nap anélkül, hogy vala­melyik szánházunkban, vala­melyik főszerepet, valamelyik művészünk hirtelen megbe­tegedése miatt más művé­szünk hirtelen át ne vegye. Ez a “beugrás”! Persze, van, amikor a beugró olyan sikert arat, hogy kiugrik! De ez a kiugrás rendszerint rövid életű, mert— mit tesz a vélet­len —, alighogy a kiugrás hi­re elterjed, máris felröppen a hir: a megbetegedett mű­vész, aki helyett beugrottak — visszaugrott, izé, vissza­lépett a szerepébe. A színházi néző pedig mit csinálhat ? La­pozza előadás közben a mű­sorfüzetet és próbálja kisila­­bizálni a szereposztásból, hogy aznap este; kicsoda — micsoda? . . . Erről az egészről nekem rögtön eszembe jutott egyik szinészkollégám esete, aki az alábbi levelet irta lapunk kri­tikusának : “Ha olyan jól tudja, hogy kellene játszanom, egyszer jöjjön fel a színpadra és ját­szón maga!” A kritikus röviden vá­laszolt : “Egy rántottéról is tudok véleményt mondani, pedig még soha nem tojtam tojást!” A tojásról viszont eszembe jut az egyik svéd képeslap tudósítása, amely arról ad, hirt, hogy feltalálták a do­­hánvizü tojásbonbont ! Állító­lag napi három bonbon elfo­gyasztása után, a legszenve­délyesebb dohányos sem kí­ván aznap cigarettát. Persze a dohánvzás kérdése ezzel tv : -*• még nincs megoldva. Erről eszembe jut Johnny Smith esete, akit sorozáson vizsgál az ezredorvos. — Neve? — Johnny Simth. — Panasza? — Nincs. — Hátra arc! . . . Mélyen lehajolni! . . . Alkalmas! . . . Jöhet a következő! Mire Johnny bánatosan az ezredorvosra néz —Ezt a szemembe is meg­mondhatta volna! Persze, nem lehet mindig, mindent szembe mondani! Rátonyi Róbert AZ ELSZÁLLT PILLANGÓ (Folytatás a 7. oldalról.) Megérkeztek a ládák. A felesége aznap egy ba­rátnőjéhez ment látogatóba és amig nem volt otthon, szállítóvállalat emberei beállították a bú­torokat a szobába. Joe gondosan ügyelt arra, hogy ugyanolyan helyre kerüljenek mint otthon, Bu­dán, a Budenz utcában. Lili hazajött. — Ó, a mi bútoraink itt! Joe, beszélj! Te édes, te drága, hát ez a meglepetés? Milyen csodála­tos, hogy újra itt vannak! ... És odament az íróasztalhoz, föléje hajolt, megsimogatta, ki­nyitotta a fiókjai és sirt. Leült a karosszékbe és kinézve a napsütésbe igy szólt: — Joe, emlékszel? Egyszer egy nyári délután ez előtt az asztal előtt ültem és a nyitott ablakon keresztül berepült egy pillangó. Ott repkedett a fejem fölött, aztán elszállt, ki az ablakon, a kert­be, a szabadba . . . — Emlékszem, — bólintott Joe. — Elrepült az ifjúság pillangója is . . . gondolta és sajnálattal nézett Lilire, mert ezek a bútorok olyasmit mu­tattak meg neki, amit eddig a mindennapos együttlétük alatt nem vett észre: egy más Lili ült az asztal előtt. Az arcán, a szájaszögletében haj­­szálfinom, alig látható ráncok húzódtak meg. A haja színe is más. — Szegény asszony, — gondolta, — az idő visszafordíthatatlan. Hiába hoztam el ezeket a bútorokat . . . Ugyanúgy ül az Íróasztal előtt mint otthon, a Budenz utcában, az asztal ugyanaz, de ő már nem . . . Neki örömet okoztam, de magam­nak szomorúságot ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom