Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-25 / 8. szám
8. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, Peb. 25, 1971 A Hold tündöklése és hanyatlása Irta: YÁRKONYI ANDOR A Hold, amely az utóbbi időkben csendben, feltűnés nélkül végezte munkáját — éjszaka világított és közben mosolyogva tűrte a kutyák ugatását és a szerelmesek sóhajait — ismét a közérdeklődés reflektorfényébe lépett. Az ötödik és a hatodik amerikai asztronauta harmadik látogatása minden eddiginél sikeresebb volt. Több időt töltöttek derék testvérbolygónkon, mint elődeik, színes televíziós képeket sugároztak a Földre s e képek nemcsak szinesek, de tisztábak is voltak a korábbiaknál. Nem vitás tehát, hogy a Hold — e szereplésével — újabb nagy lépést tett előre pályafutásának — ezúttal nem a Föld (körüli, hanem képletes értelemben vett pályafutásának — egyre magasabbra ivelő utján. Még néhány év és felépül az első amerikai üríközi állomás a Föld és a Hold között, és aztán megindulhat a rendszeres közlekedés a kedves kis égitestre, és vissza. A század végei elé már egy ultramodern, a civilizáció minden kényelmével felszerelt amerikai szálloda várja az odaérkező turistákat. Persze, az utazás és az ott tartózkodás költségei magasak lesznek; azokat legfeljebb a legifjabb Dupontok, Rockefellerek és más országok billiárdosai tudják majd megfizetni. De azéi*t nem kell aggódni a szálloda tulajdonosainak anyagi helyzete miatt: a hotel zsúfolva lesz vendégekkel. A szálló előtti nagy térségén naphosszat bukdácsol, lebeg a tarka sokaság. Férfiak és nők, fiatalok és idősek élvezettel cipelik hátukon az oxygén-tartályt, fejükön az acélsisakót. Remek mulatság lesz eltotyogni a legközeluebbi — kerítéssel körülvett — kráter szélére és borzongva beletekinteni. Közben a felnőttek kőzeteket gyűjtenek, mert szórakozás ide, szórakozás oda, azért a földi barátokról sem szabad megfeledkezni! Mennyire örülnek majd a Holdról hozott kavicsoknak, kisebb-nagyobb kődaraboknak! Az arany és a gyémánt elvesztik trónjaikat, — a holdkőzetek taszítják le őket. Az ékszereket abban az időben ’holdkavicsokból készítik majd, és az igazán divatos hölgyek ismét olyan nyakláncot viselnek, mint ősanyáik tizmillió évvel azelőtt. így megy ez jódarabig, mígnem egyszer csak lassan csökkeni kezd a Holdra látogató turisták száma. Mert noha vitathatatlanul rendkívül érdekes és lenyűgöző az a kép, amelyet az ezerarcú Természet mutat a holdjáróknak, még ennél is érdekesebb talán a Természetnek az a vonása, amellyel az embert ruházta fel. Az emberi természet egyik alapvető vonása ugyanis az, hogy a gyakran ismétlődő élményeket előbb-utóbb unalmasnak találja, még akkor is, ha azok a világ legcsodálatosabb élményei. — Hogy mikor megyek a Holdra megint? — mondja a telefonba a legeslegifjabb Mrs. Dupont, barátnőjének kérdésére válaszolva — magam sem tudom ... Az biztos, hogy a közeljövőben semmiesetre sem. Eddig ötször voltam ott; nem mondom, kezdetben nagyon izgalmasak voltak azok a hónapok amelyeket a Holdon töltöttem. Nagyszerű érzés volt úgy közlekedni mint a kenguruk; egy kis ugrással hat-nyolc lábnyit is haladtam! És olyan bizsergetö érzés volt oxygéntartályból lélegezni ... Az is szórakoztató volt, hogy menynyire változott az oxygén-tartályok és a sisakok divatja. Nekem sisakban legjobban a Jupiter-stilus tetszett, oxygén-tartályban pedig a kerek, középen kissé svejíolt, kétoldalt rafíolva . . . Csakhogy drágám, mindent meg lehet unni, a legjobbat, a legdrágábbat is. A napokban beszéltem valakivel, aki az idén töltötte szabadságát a Holdon . . . Hát kérlek, azt mondta, hogy a szálloda félig üres volt már. Talán tiz amerikai ha volt ott, a többiek délamerikai és ausztráliai milliomosokból kerültek ki. De már azok is unják az egyhangú vidékeket, alig várják, hogy levethessék magukról az oxygén-tartályokat és a sisakokat a Földön. Hát én is igy vagyok már ezzel drágám... Most valószínűleg megvárom, amig megindul az utasforgalom a Vénuszra. Ez most már csak egészen rövid idő kérdése . . . Legifjabb Mrs. Dupontnak igaza lesz . . . Rövidesen elindul az első utasszállitó űrhajó a Vénusz bolygóra. Az utazás kissé hosszabb, a költségek is még nagyobbak, de viszont az ember valami újat lát . . . nem mindig azt a halálunalmas holdbéli tájat: egy domb — egy kráter ... És az emberek tódulnak a Vénuszra, mint egykoron a Holdra ... A Holdra, amelynek ultramodern, amerikai szállodája immár tátong az ürességtől. Aztán a tulajdonosok feladják a meddő harcot; otthagyják a szállodát és a profitból újat építenek a Vénuszon ... és egy napon a gyönyörű, egykor oly szép napokat látott hotel romokban hever, a FÉRFI SAROK: MILYEN SZÍNŰ MUZSIKÁI PARANCSOL? Eleddig csak a színes hallásról volt tudomásom. Még emlékszem is rá, hogy boldogult urfikoromban, amikor bízvást mással is eltölthettem volna az időt, végigolvastam egy alapos tanulmányt, amely A színes hallás és a feltételes reflex címet viselte. Most újabb tényekkel gyarapodtak ismereteim. A jó pap holtig tanul. Mig tehát tanul: él. S ki szeretne meghalni? Ismei’etszerző cserkészéseim egyikén bukkantam a hírre, amely arról tudósit, hogy a ködös Angliában megkonstruáltak egy újfajta szerkentyűt. Már a neve is olyan tudományos, hogy egyszeri olvasás után is menten áj üldözni fognak tőle a sznobok: Gharismagraph. Ha ezt a rendkívül bonyolult találmányt öszszekapcscljuk egy magnetofonnal vagy lemezjátszóval — amelyek valamelyike éppen, muzsikát szolgáltat —, akkor a Charismagraph képernyőjén színekké átalakulva jelennek meg a hangok. Mutatványt is közölnek. Az előtérben természetesen egy csinos hölgy ül, és lezser testtartással bámulja a képernyőn Mozart egyik szimfóniájának éppen látható részletét: vörös, sárga, kékeslila színek elnyúlt, összegabalyodott, lebegő sávjait, amelyek úgy áramolnak a levegőben, mint csönben a cigarettafüst. Nagyszerű találmány szavamra mondom. Elvégre nálunk is felettébb sok a botfülü ember, akit e természettől örökölt negatívum eleddig jobbára elzárt a zene intenzív élvezetétől. Most ők is megismerkedhetnek a muzsika gyönyöreivel. Odatelepednek a Charismagraph képernyője elé, és tágra nyitott szemmel gyönyörködnek a szebbnél szebb szimfóniákban. Már persze, ha nem szinvakök. De a zeneértők is jóval könnyebb helyzetbe kerülnek. Nem kell ezután megterhelni emlékezetüket azzal a rengeteg névvel, cimmel, melódiafoszlánnyal. Egyszerűen csak azt mondják majd: — Tessék nekem eljátszani valami lilát, valami fáradtsárga beütéssel. És már hallhatják is Debussy valamelyik müvét. holdfény-szonáta utolsó akkordjai is elnémulnak a fantasztikus táj fölött . . . De néhány mérföldnyire onnan, közben felépült egy másik kis szálloda; ezt a Szovjetunió építtette ama szakszervezeti tagok számára, akik kitűntek a termelés frontján és ezzel komoly csapásokat mértek az imperializmus fejére. A “Hős Sztahanovistához" címzett szálloda vendégeit a hotel párttitkára hetenként egyszer elviszi az amerikai szálloda romjaihoz és a következő szónoklatot tartja nekik: “Elvtársak! Nézzétek ezeket az összedőlt falakat, ezt a romokban heverő épületet, mely egykor az amerikai billiomosok kedvelt szállodája volt... Többszáz évvel ezelőtt a mi drága Lenin elvtársunk megmondotta, hogy a kapitalizmust a saját belső ellentmondásai semmisitik meg, döntik romba. Prófétái szavainak ime itt van a legékesebb bizonyítéka; ez az egykori szálloda, a kapitalizmus jelképe, a saját ellentmondásai következtében omlott össze . . . így váltak valóra a mi drága Lenin elvtársunk jövendölései ...” ... a Holdban . . . Mert ugyanakkor az elhagyott holdbéli szálloda tulajdonosai az eddiginél tizszer-husszor nagyobb haszonnal iizelmeltetik uj ultra-hippermodern szállodájukat, az “Esthajnali C-sillag”-ot. a Vénuszaon . . . ! — Valami erőteljes szín kellene. Lehet harsány, és az se baj, ha a méregzöld csikók mellett hupikék foltok is lebegnek majd a térben. Csak keveredjenek jól össze. — Wagner — csillan majd fel az eladó szeme, és már nyúl is a polc felé, hogy leemelje a lemeztasakot. A tárgykörrel kapcsolatos töprengésemnek vau egy mellékes, ám pejorativ mellékzöngéje is. Vajon például egy olyan igazi echt magyar nóta íelcsendülésekor milyen szinkompozició jelenne meg a Charismagraph képernyőjén? Sem a honfiúi büszkeséget nem akarom sérteni, sem jó szándékú százezrek müértői reputációját csorbítani, ezért a leírástól ezúttal inkább eltekintek. Csupán annyit vagyok hajlandó közölni, hogy a kompozicióspektrumban a zenekar kék lajtaijának piros nadrágjának színe csakúgy föllelhető, mint a naplemente bágyadt, rőt csillogása. Érdekes lehet a beatzene színképe is. Bizonyára megtalálható benne egy állandó szin- és formamotivum. Mondjuk például középsárga cikcakk. Amilyen formáció az elektrokardiogrammos vizsgálat végeredményét szekta jelölni. A képernyőn, színben kivetítve, gondolom, ez lehet a je-je-je. Fölfedeztem egy tévedést is az uj találmányt beharangozó, bár igen szűk szavú szövegben. Ezt olvastam: a Charismagraph “képernyője mögött motorok, fényforrások, szűrők, reflektorok és vezérlő áramkörök bonyolult rendszere hozza létre a soha nem ismétlődő szin- és fényhatásokat." Soha nem ismétlődő — ez szúrt nekem rögvest szemet. Hogyhogy nem ismétlődik? Korlátozott ismereteim szerint olykor előfordul, hogy egyik zenei alkotás úgy hasonlít a másikra, mint az egymás mellé helyezett tyúktojások. Ha megismétlődik valami a zenében, miért ne ismétlődne meg szin- és fényhatásként is? . . . Persze mindjárt éreztem, hogy veszélyes ingoványba tévedtem következtetéseim során. Úgyannyira átláttam, hogy nagy meggyőződéssel máris kijelenthetem: honunkban nem jósolok túlságosan nagy jövőt a C'harismagraph-nak. Csak nem fogják megengedni a slágerszerzök, hogy egy ilyen ördögi masina kimutassa, hogy ami sikeres számaikban kék, az Beethoventől való, ami lila, az Debussytől származik. Ami szürke, az utánérzés. S ami zöld, az saját ötlet. Papp Zoltán
