Magyar Hiradó, 1971. január-június (63. évfolyam, 1-25. szám)
1971-02-18 / 7. szám
16. oldal MAGYAR HÍR A DG Thursday, Feb. 18, 1971 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek...” k csíkos zakó (Folytatás) Nem sokkal később, egy másik most már sokkal biztatóbb nyomra bukkantunk: a Nyugati pályaudvaron igazoltattunk egy férfit, akinek a személyi igazolványai rendben voltak ugyan, de a bőröndjében a Szalvendi-cégtől származó, a cég címkéjével jelzett öltönyt találtunk. Sajnos, vaknyom volt ez is: az illető igazolta, hogy az öltönyt egy órával azelőtt vásárolta a Szalvendi-íizletben. A sok balsiker és a hihetetlennek tűnő nyomnélküliség lehangolt bennünket. Minden bűncselekmény után marad nyom, és minden nyom jelez valamit, irányit valamerre, amelyen aztán — többnyire csak kitartás, idő és apparátus kérdése — el lehet jutni a bűncselekmény elkövetőihez. Régi nyomozói bölcsesség, hogy ha az ember nagyon túlfeszítette magát az eredménytelen munkával és a sikertelen kombinációkkal, rövid időre, átmenetileg pihentesse az ügyet. Mi is igy tettünk. Csoportom egyik tagjával — szintén lelkes futballdrukker — elhatároztuk: kikapcsolódásként kimegyünk egy meccsre. Szép volt az idő, a meccs izgalmas, és ami a fő, amig az ember a játékra figyel, nem gondolhat másra. Félidőben elmentünk a büfé felé, hűsítőt inni. Egyszer csak a kollégám megrántja a zakóm ujját, és a szemével int. Egy férfit mutat, akin csikós zakó van. Na és? — kérdem én. — Ilyet loptak az egyik üzletből — súgja ő. De engem nem érdekelt az ügy, ez már agyrém, ez már lázálom, ez csak 'annak következménye, hogy teljesen belekavarodtunk az ügybe. Ilyen zakót ezer 'helyen lehet kapni. Kollégám azonban nem maradt nyug. ton. Szünet után úgy helyezkedett el a nézőtéren, hogy figyelhesse azt a férfit. Jó, csak figyelje, gondoltam. Néha én is odapislogtam. Egyszerű, becsületes külsejű embernek látszott. A mi szemünk ilyesmiben ritkán csal. Nem is érdekelt tovább, én bizony csak a meccset figyeltem. Mikor a bíró kétszer a sípjába fújt, és jelezte, hogy győzött a csapatunk, azt mondta a kollegám, hogy legalább igazoltassuk le a csikós zakóst. — Nagy ostobaság volna — feleltem. — Ha köze van az ügyhöz, akkor kapásból válaszol, hogy a Teleki téren, a zsibajon vette a zakót és máris holtvágányra futottunk, a bandának pedig jeleznénk, hogy szagot kaptunk. Ha már teszünk valamit, akkor kisérjük szépen haza, és nézzük meg, egyelőre csak magunknak, hogy kicsoda. így tettünk. Gyalog és villamoson szépen hazakisértük. Utána megállapítottuk, hogy a vasútnál kalauz, kétgyermekes családapa, szolgálata rendszerint abból áll, hogy Budapestről indul reggel valamelyik vonattal, és még aznap vissza is tér. Na jó, ha eddig eljutottunk, szánjunk rá még egy embert és egy napot. A kollégám megtudakolta, hogy másnap melyik vonattal indul a kalauzunk. Reggel fel is szállt arra a vonatra. A vidéki városba érve, ott-tartózkodásának három órája alatt pontosan szemmel tartotta, de az égvilágon semmi sem adott okot a legcsekélyebb gyanúra. Még egy utolsó húzás: mivel az sem bizonyos, hogy a zakó valóban a betörések egyikénéí került ki valamelyik üzletből, menjünk el a lakására. Este ketten felkerestük a kalauzt. Igazoltuk magunkat és bemutatkoztunk. Nem ijedt meg. A vele történt beszélgetés során megkérdeztem, hol szokott a maga és családja számára ruhaneműt vásárolni. Minden továtbigondolkodás nélkül közölte, hogy az utóbbi időben saját részére két alkalommal vett ruhát az egyik vidéki városban. Első alkalommal egy öltönyt, másodszor pedig egy csikós sportzakót. Vásárlásairól a hivatalos számlát is elénk tette. Elkértük tőle az öltönyt meg a zakót, hogy majd másnap visszahozzuk, bár, bevallom, nem volt semmi reményünk. És — meglepetésünkre — a Szalvendi-áruház tulajdonosa mindkettőben felismerte a saját áruját, és megmutatta, hogy az ő üzleti címkéjét — látható a helye — mindkettőből eltüntették. Ez már végre, kétségtelenül, nyom volt. Felvetődött a kérdés, hogy ha a vasutas igazat mondott, akkor a lopott ruhák hogyan kerültek egy vidéki kereskedő üzletébe? A vasutassal másnap lementünk az általa mondott városba, és ott megmutatta nekünk az üzletet. A cégtáblán, amelyre rámutatott, ez állt: Koltai Géza ruhaüzlete. A számlája bélyegzőjén is ugyanez a cégjelzés szerepelt. A vasutas tehát igazat mondott. Figyelmeztettük, hogy még a feleségének sem szabad szólnia minderről, mert fecsegéssel egy bünbandának nyújthat segítséget. Két rutinos nyomozót azonnal megbíztam: derítse fel, ki ez a Koltai Géza. Negyvennyolc óra múlva tudtuk róla, hogy nos, a felesége a város egyik tekintélyes vezetőjének a lánya, szépen berendezett lakása, gépkocsija van. Az üzlete jól megy, alkalmazottat is tart: segédjének neve: Szabó János. Mindketten büntetlen előéletüek. Koltai apósa áz egyik polgári párt városi vezetőségének a tagja, az üzletengedélyt is az após segítségével szerezték. Koltai szolid életet élő ember, főleg a családja körében tölti a szabad idejét, baráti köre a város és a környék néhány családjára terjed ki, valamennyien büntetlen előéletüek és — a közvélekedés szerint — gyanún felül állóak. Koltai az egyik felvidéki városban született, az alkalmazottja, Szabó, Kassán. Mindezeket persze teljesen titokban kellet megtudnia a két nyomozónak. Körülményes feladatot jelentett az, hogy észrevétlenül fényképet készítsünk Koltairól és Szabóról. Megtörtént. Egy nyomozót a fényképekkel azonnal útnak indítottunk Csehszlovákiába, helyszíni ellenőrzésre, Én pedig másodmagammal leutaztam a városba, hogy kicsit szaglásszunk, nézelődjünk az üzlet és a tulajdonos körül, s ha lehetséges, ujjlenyomatot szerezzünk Koltaitól. Még nem volt meg az ujjlenyomat, amikor — váratlanul gyorsan — két nap múlva értesítést kaptam, sürgősen menjek vissza Budapestre, mert megjött a nyomozó a felvidékről. A legnagyobb megdöbbenésünkre jelentette, hogy a Kassáról származó Koltai Géza 1944 nyarán, a háborúban meghalt. Erről hozzátartozói az akkori hatósági értesítést is megmutatták. Ugyancsak háborús .eltűntként szerepelt Szabó János is. Érdekesen alakult a helyzet. Ki lehet akkor ez a két személy, akik a háborúban eltűntek neveivel manipulálnak? A legnagyobb óvatossággal kezeltük a kérdést, mert valami rendkívüli nagy “ágyút” sejtettünk a dolog hátterében. Azon a véleményen voltunk valamennyien, hogy a halott Koltai és Szabó papírjaival vagy két régi bűnöző vagy talán még ennél is roszszabb, olyan személyek bujkálnak, akik a háború ideje alatt követhettek el súlyos bűnt. Most már gyorsan meg kellett szerezni a kereskedő és segédje ujjlenyomatát, hogy a bűncselekmények színhelyén hagyott nyomokkal összevessük. Három napba tellett, amig észrevétlenül hozzájutottunk az ujjlenyomatokhoz. Ezeket azonnal felküldtem Budapestre. Néhány óra múlva telefonáltak: azonos! Nem volt többé kétséges, hogy Koltai és Szabó követték el a fegyveres betöréses lopásokat. Mégis izgatott valamennyiünket, hogy ki lehet tulajdonképpen az ál- Koltai és az ál-Szabó? Délelőtt tizenegyre tüztük ki elfogásuk időpontját. Budapestről nagyobb létszámú csoport segítségét kértem. Az óráinkat másodpercre egyeztettük, három csoportra oszlottunk, kettő a lakásukra ment pontban tizenegyre, a harmadik csoport tagjai pedig — velem együtt — másodpercenként érkeztek az üzletbe, mint vásárlók. (Folytatjuk)
