Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1913-04-13 / 7. szám

'•.i# XVI évfolyam Szatmár, 1913 április 13. 7-ik szám. Előfizetési árak Egész évre .........................4 koron«. Fél évre..............................2 • Ne gyed évre.....................1 » rS LRI.ŐS SZEÍÍKÉSZTÓ fis KIADÓTULAJDONOS : BODNÁR «ÁSPÁR Megjelenik műiden »a^ár»;? Szerkesztőség és kiadóhivatal: SZATMÁR, Arany János-utca 17. szám. Tiszta öröm. Akkor szoktuk mondani, hogy tiszta örömünk van, mikor majd minden örömeink közé üröm keveredik. Csak egyetlen egyet, talán azt, amelyet legkisebb jelentőségűnek ismerünk — azt kerülte el a kaján zavar. Abba nem öntött ürmöt az élet. Mennyi reményt, mennyi örömöt rontott meg az idő, a gyakorlati élet s talán a rossz- lelküség is, amit külföldről ideplántáltunk. És amelyről szentül hittük, hogy nekünk is tiszta, méregnélkül való örömöt — gyümölcsöt fog teremni. És mi történt? Az első felfakadó örö­möknél láttuk, keservesen tapasztaltuk, hogy ez az öröm nem tiszta. Ez az öröm nem valódi. Hogy csak majmoltuk, utánoztuk, csi­rákat hoztunk ide a magyar földbe. És gyö­kereket nem foghattunk. Nehéz időkben, a nemzet gyökereit rejtő falusi életnek szomorú vivódásai közt plán­táltuk át az altruista szövetkezetek magvát. Az első tervezgetések, a kevesek töprengő » aggodalma és reménysége az 1885. esztendőben vált magyar eszmévé. —Az 1887. esztendőben már földünkbe hullott az első mag. Az óriási tölgyek is egy-egy magnak növései. Kicsi, apró magok a kezdetei oly intézményeknek is, mikről ma el se hisszük, hogy mily apró jószágnak köszönik nagysá­gukat, hatalmukat vagy áldásuknak kiapad- hatlan gazdagságait. íme, a magyar szövetkezetek ez elseje, ez a lemosolygott, kigunyolt magocska ma már hatalmas fává nőtt. És mi rövid idő alatt eresztette szerte-szét gyökereit. Terjesztette ki ágait. Lombjai alatt ma már 5108 szövetkezet él, működik. Csendesen, rendesen... szokatlanul csudás egyetértéssel. Itte földön, honnan a bé­kesség, az egymást megértés galambja úgyszól­ván mindig rebbenőben, költözködésben van. A magyar fajnak, mi magunknak ősi vonása, hogy nagy, lángoló, fel-felcsapódó lelkesedéssel fognak hozzá a tűz gyújtásához. Aztán vagy hamar lelohadnak a lángok, vagy tüstént nagyba — erőnket meghaladó vállalkozásokba csapunk, ragadtatunk. Pom­pába, kényelembe, fénybe csapjuk magunkat. Nagy cirádákat faragunk. Külsőségek ragyo­gására hajitjuk oda erőpróbáinkat. Tiszta örömünk van, mikor el kell is­merni, hogy itt, a szövetkezetek fejlődésénél másként történt . . . A gyökereket ápolgattuk. A csendes munkát értékeltük. A lassú, de folyton hulló vizcseppek kitartásával vájtuk az alapoknak erősségeit, ügy tettünk, mint a karaván, ki előtt-után csaholnak a kuvaszok, de ő halad. Mert ő neki biztos célja van Kicsiny lések nem tántorítottak. Az ere­deti céljukat sutba dobó pénzintézetek vasgyü- rüi nem fojtották meg lelkesedésünket. Az uzso­rás, a zsebelő szövetkezeteket utolérte sorsuk. S mikorára elérkezett az az idő, hogy a magok ásta csapdába, válságba sülyedt itt is magyar földön az egyes vidék pénzintézetei­nek teljes 10 °/»-a> felfordultak olyan taka­rékpénztárak is, melyek hosszú időkön ke­resztül nemcsak a maguk számára takarékos-

Next

/
Oldalképek
Tartalom