Magyar Földmivelö, 1913 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1913-06-01 / 14. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 900 család megtérése. A máramarosi izai szkizmatikusok, kilencszáz család, belátva, hogy félre vezették, belátva, hogy a nép bolonditó kufárok rajta mint penész élősköd- nek, önként jelentkeztek a község esperesénél, Azary Endre gör. kath lelkésznél és bejelentették az egyház kötelékébe való visszatérésüket. A nép azonban nem elégedett meg azzal, hogy bejelentette lelkészének a visszatérést, de könyörgött, hogy gyóntassa meg, mert hisz olyan bűnt követett el, hogy éveken át távol volt egyházától. Azary Endre esperes teljesítette a nép óhaját s több napon át még este 10—11 órakor is a gyóntatószékben ült. Az áttérés nem egyszerre történt meg. Előbb 100 család jelentkezett, aztán 250 s lassankint mind a kilencszáz család — mintegy 3000 lélek — visz- szatért a gör. kát. egyház kebelébe. Izán ezzel vége szakadt a szkizmatikus mozgalomnak. * Ezek tehát visszavándoroltak, megtértek. Vannak a szociálisták közt is kivándorlók, akik félrevezettetve. formálisan nem, de lelkileg kivándorolnak az Isten országából, az egyházból, a templomokból. Az Istenben való hitből is. Majd rájönnek, már is ezer és ezer ember jött reá, hogy őket is félrevezetik ... és eljön itt is a nagy visszavándorlás. Már is megindult! Szépen . . . nesztelen. Tizenhárom esküdt egy főtárgyaláson. Komikus eset történt Székesfehérváron az esküdtbiró- sági fótárgyaláson, ahol egy embernek szándékos emberölési bünperét tárgyalták. Az elnök felolvastatta a beidézett harminc esküdt nevét, aztán kisorsolták közülök a tizenkét esküdtet. Este, a bizonyítási eljárás vége felé az elnök észrevette, hogy a rendes esküdtek padján tizenhárom esküdt ül. Azonnal felszólította a tizenharmadik esküdtet, hogy hagyja el a helyét. De senki sem mozdult a helyéről. Az elnök kezdett türelmetlenkedni s a mikor ismételt felszólítása is eredménytelen maradt, felhívta a jegyzőt, hogy olvassa fel a kisorsolt tizenkét esküdt nevét, s akinek a nevét nem olvassa fel, annak távoznia kell onnan. Az elnöknek ez az intézkedése se vezetett célhoz. A jegyző sorjában felolvasta a neveket, de csak nem mozdul senki a helyéről, ü’nek tovább rendületlenül. A közönség körében élénk derültség támadt, a bíróságon pedig ideges nyugtalanság vesz erőt. — Jegyző űrt, — mondja türelmetlenül az elnök — olvassa fel a névsort újra és a kinek a nevét felolvassák, az álljon fel. Ez az intézkedés végre bevált. Az ülve maradt tizenharmadik esküdt egy jóképű vidéki magyar volt, akitől az elnök megkérdezte, hogy miért ült ott reggel óta az esküdlek soraiban és miért nem távozott az előbbi felhívásra. — Megkövetem a nagyságos elnök urat, — felelt illendően a jámbor öreg ember — azért ültem ide, mert reggel az én nevemet is kajátották és a felhívásra azért nem hagytam el a helyemet, mer’ mondok magamban, — mér’ éppen én legyek a tizenharmadik ... Mikor aztán az unszolásra kifelé indult, borús ábrázat- tal, méltatlankodva szólt vissza a mosolygó esküdtekhez: — Az öreget kiküldik, a fiatalok meg ott ülnek a sorban .. . V asárnap. Római utam. — üti naplóimból. — Ez alkalommal elhagyom a Vatikánnak, a pápai — óriási háznak leírását. Még a pápánál történt fogadtatásunk érdekes óráját is. Hiszen azóta már a bölcs, a szelidlelkü, de nagy államférfiu, XIII. Leo pápa meghalt. X. Pius ül a pápai trónon. Most az a célom, hogy azokat dolgokat írjam le, melyeknek történeti valósága megértetik velünk, mit jelent a kereszténységnek ez a mostani Konstantin jubileum. Mit jelent a háromszázados, rettenetesen nehéz, véres, de csudás szenvedés és üldözés? mit jelent különösen a katakombákból való kilépés. Isten szabad ege alá. A világ minden tájékára. És mit jelent — maga a kereszténység diadala. * Keresztény emberre nézve bizony ezek a dolgok nem érdektelenek! * Én legalább és több zarándok társam forró vágyakozással vártuk a napot, mikor keresztény őseink nagy emlékéhez ... a Katakombákhoz érhettünk. Szinte óráról-órára sürgettem a vezetőnket: — Menjünk már a földalatti Rómába. S mert a halasztásokban szinte remegve gondoltam arra, hogy ez a lelkemhez nőtt látogatás el talál maradni: két társammal kiszakadtunk a zarándokcsapatból s indultunk mi magunk . . a katakombák felé. A Callisla katakombákba. . . . Jól tudom én azt, hogy kiknek Írom e sorokat. Nem tartok tehát azon utleirókkal, kik már előre feltételezik, sőt megkövetelik, hogy mindenki ismerje azt a helyet, és annak a helynek történetét, a hol ők járnak-bolyongnak. Mert ők csak egyéni benyomásaikat kegyesek papírra vetni. Vagy tudós módra ezt-azt a kérdési fejtegetni. Én úgy irok, vagy legalább akarok Írni, hogy az én soraimat minden, még a legegyszerűbb ember is — megértse. Meg kell tehát mondanom, mik azok a katakombák. Kerüljünk tehát az elejére a dolognak. Még pedig egy másik csudás emlékhez kell elmennünk előbb. A Colosseumhoz, vagyis a rómaiak — Cirkusához. Mi az a Colosseum ? Egy óriási nagy épület, (most már rom) melyben a római nép azon célból gyűlt össze, hogy gyönyörködjék a bikaviadalokban, meg az ember harcokban, éppen úgy, mint mi összegyűlünk például a színházban vagy a cirkuszban. Hogy még jobban megértsük a dolgot, kissé élőbbről kell kezdenem. A római nép, furcsa egy nép volt. Ha megunta magát, vagy már nem akart dolgozni, hát kiabált, zajongott, követelt. Követelt pedig színházat és kenyeret Enni és bámulni szeretett: A római kormányok és császárok, hogy ezt a nyers tömeget lecsendesitsék és a zajongástól el
