Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-10 / 10. szám
8 MAGYAR FÖLDMIVELŐ ■ ■ OLVASÓ KÖR. B B Asszony, a kinek párja nincs . . . Eredeti népregény. — Irta : Bodnár Gáspár. — (2) II. — Nagy dolog az mégis, szólott forgató szemmel — Postás Fáni. Hogy az én tudtom és beleegyezésem nélkül ez a kendőzés megtörténhetett... — Pedig megtörtént... Fáni — szólott az egyik anyósjelölt, a ki még az utolsó időkben is re- méllette, hogy hát a szép Tinike az ő menye leszen. Az ő Pista fiának a felesége. A kit az egész falu Muta Pistának nevezett. De a ki — úgy szokott az lenni — az ő maga édes anyja előtt a legszebb, a legderekabb és legerényesebb legény volt a faluban. — No de ’iszen... nem múlt el még minden. Hátra van még a fekete leves. — Már leves ide, leves oda, mondotta az anyósjelölt nagy busán és lemondólag... már megtörtént. Meg fog történni. Végződik. Hanem hát... jön még a’ minek jönni kell. Elúszik majd a Szekeres birtok. Elviszi az ördög bibliája. — És a kis hetyke teremtés, nyif-nyaf Tinike, a ki olyan válogatós volt, mint a vásott púja... majd feljajdul még. Sírni fog ő választásán. Leszakad a ruha gyönyörűséges testéről, mint leszakasztja a vihar, a jégeső a liliomról a leveleket. Oh én tudom. Az ördög bibliája nem olyan könyv ám, melyet egyszer olvas az ember, aztán messze löki magától. Az ördög bibliája kínál. Követel. Jobban, mint — az ördögfőzte pálinka. A már egyszer szent. Hát jön majd a kálvária. Majd akkor... — Mikor lesz az esküvő Postás Fáni? — Hm! Az még nem tudódik. Hanem tudok ám mást. — Mit tud. No üljön le Fánika. Akár itt meg- ihatja a kávéját. Postás F'áninak meg csak e’ kell. Házról-házra jár ő naponkint. Aztán minden házban odahajit egy üszköt. Ez az üszők aztán ott marasztja. Megfőzi az ő uzsonnáját... Mert hát’iszen már ez a dolog rendje. És a mint ott kávézgatnak, plötyelnek, mosnak, szapulnak, vasalnak, terengetnek, rakják ide-ide a szennyest... hát végre kipottyan a Postás Fáni szájából egy másik darab hir is. — De megkapja a leckéjét, vőlegény uram. — Hogy hogy Fánika? — Hogy? És Postás Fáni körül néz, mintha a falaknak is fülök volna. Aztán nagyképűen emigy beszél... — A násznagy az öreg Éliás leszen. Midközön- ségesen tudva vagyon, hogy Éliás nem szereti az egész házasság históriát. Pedig a leányra akarja hagyni a dülő-földjeit. Hát úgy, a hogy látszó-módra belenyugodott az elkendőzésbe. Hanem — Hanem ... ? — Hanem megmondotta, kijelentette, hogy majd borsot tör ő Kökény Jóskának az orra alá. Abban az utolsó pillanatban, mikoron ott tartanak, hogy éppen az oltár elé lépjenek. Kegyetlen leckét ad neki. Olyan leckét, hogy szöges vége a szivébe férkőzik. A menyasszonynak koszorúja meg... tövis- koszorúként nyomja majd az uj asszony fejecskéjét. — Nem ér a’ má’ semmit. — Nem ér! Oh jól tudom én azt, mit ér. Az embereknek akkor kell véknyába szúrni a tövist, mikor a legboldogabbak. Én már ezt jól tudom. Én már ezt tapasztaltam ám. Nekem is akkor szúrtak bele. Hordoztam is egész életemem keresztül. Most is érzem. Mindannyiszor érzem, valahányszor boldog embereket látok az életben. Hát ezt a tövist fogja a véknyába szúrni az öreg Éliás... az esküvőre induló párnak. Az utolsó pillanatban. Igen... — No már ilyet nem tesz az öreg Éliás. — Nem tesz? Rettenetes volt e pillanatban Postás Fáni. Mintha az ördögök rángatták volna a szema golyóját. Mintha az arcán táncot jártak volna a láthatatlan szellemek, ügy forgatta szemeit, úgy változtatta arcának vonásait. — Nem tesz! Hej, ne szőj szám. Ne fáj fejem. Voltam én is fiatal. Éliás sem volt mindig ilyen szo- tyós körte. Járt ő kelme eleget a Postás Fáni után. Persze, hogy az én szűzi szemérmemet ezer jó szellem őrizte. E’ volt a baj. No de ez nem tartozik ide. Csak a’ mondó vagyok, hogy van még nekem varázs hatalmam Éliásra. Van még ott nekem... •— No, no, Postás Fáni. Azt tudjuk... de. — Mit de? Azt fogja tenni, amit én akarok. — Kicsoda ? — Éliás... az öreg Éliás. — Nem fogja rájuk hagyni a birtokot. — Az se’. De lesz még más is. — No meglátjuk. Az öreg úgy megadja magát, mint a kezes jószág. Ráborul majd fiatal párra. Aztán elsírja magát, mint rendesen. Aztán szépen nekik testálja — a vagyonát. Annak rendje és módja szerint. — Nem hiszem ... Lehet. De drága mulatság lesz a’. Meg kell elébb venni keservesen. Mert hogy az a tövis belefuródik — a boldog pár véknyába! Azt én mondom, Postás Fáni. Nekem is beleszurták. Most is érzem valahányszor látom, hogy valaki boldog a földön. Meglássuk, ügy leszen. És kaján mosoly fut végig Postás Fáni arcán- Olyan mosoly, mint azoknak a rossz szellemeknek — igazán, a kik azért születtek a földre, hogy a szivekben töviseket termeljenek, Hogy szakgassák a lelkek harmóniáját, összhangját. Hogy köveket höm- börgessenek ... a boldog, egymásszeretők elé. Hogy könnyeket fakasztanak. Hogy is lenne az, ha a földön fájdalom nem teremne ? Ki tudná azt megmondani ? Az első gondolata. Pista gyerek: Édes anyám-asszony, ehun visznek a csendőrök egy embert. Az anya: Szaladj utána és nézd meg, hogy nem az apád ? Örülsz-e ? Keresztelés után kérdi az apa serdülő fiacskájától: — Örülsz ugye-bár, Jóska fiam, hogy van kis testvéred, a kivel majd játszadozni fogsz, ha megnő? — Bizony, meg a kivel verekedhetem, válaszolt a kis Jóska. MOBVAI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁHON.
