Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-06-16 / 24. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELÖ tartani, minden nemzetnek, minden fajnak, minden vallásnak, minden polgárságnak veleszületett ereje, hatalma és fegyvere. Hát ezt az összetartást, ezt a békés és jogos öntudatra vezető ébredést nekünk munkálni kell. A mérleget meg kell állapítani. A hamis, egyoldalú felfogást pedig, a mi az egyik serpenyőt úgy lebillenti — egyensúlyba kell hozni. Megter^ Jegyzők ffyü- A jegyzők, a magyar fal- 0 vak vezető emberei is lése. gyüléseztek a múlt héten fővárosunkban. Nagy figyelemmel kisértük tanácskozásaikat. A magyar jegyzői- kar hatalmas, nagy jelentőségű hivatást, kötelességet teljesít a mi országunkban a mi községi életünkben. A jó, a tisztakezü, szakértelemmel rendelkező, hivatását becsülettel betöltő jegyző, áldása a népnek. A csak bérért, a csak vagyonának kövéritésére, a maga-maga érdekeinek szolgáló jegyző — valóságos csapása községeinknek. Hála Istennek, hova-tovább olyan jegyzői kara leszen és van a mi falvainknak, melyre reménységgel, bizodalommal tekinthetünk ama törekvéseinkben, hogy a falusi jólétet emeljük és ősi erejébe, jelentőségébe visszavezessük. Nagyon nagy szükség van tehát arra, hogy a jegyzők összehordják tapasztalataikat, kívánságaikat, megbeszéljék tennivalóikat, terveiket, gyógyító, restauráló indítványaiknak tért nyerjenek. És egész joggal a maguk egzistenciáját is biztosítsák, jogos kívánságaikat érvényre juttathassák. Arra kell törekedni, hogy a jegyzők egészen hivatásuknak élhessenek. Ne legyenek rákényszerítve, hogy a tekintélyt romboló üzletekbe és más még ha oly tiszta, de mégis gyanús és félre értésekre alkalmat adó mellékfoklalkozásokba gázoljanak bele. A jegyző legyen egészen a népé. A nép pedig lássa be, hogy a ki érte van, a ki életét, egész lényét a népnek szenteli: az méltó a maga munkájának jutalmazására. A mi újságunk mindig arra törekedett, hogy a jegyzők munkáját előmozdítsa. Hogy tekintélyét munkálja. Azért soha el nem mulasztotta ez a mi kis lapunk dicsérni, kiemelni azt, a mi a jegyzői karban elismerésre méltó és dicséretes. Viszont volt és van bátorságunk oda is vágni és oda is beereszteni tollhegyünket, a hol éppen a jegyzői hivatalnak gyengeségei és mulasztásai károkat okoznak a népek, a községeknek. Melegen üdvözöljük a jegyzői kart, nemes törekvésük ez alkalmatosságával. oTudja miért. — Enyje fiam — mondja a gazda a csapszékben — de zavaros a borotok máma! — Tudja bácsi miért olyan zavaros ma ? — kérdi a gyerek. — Nem tudom, flam ! — A biz azért olyan — okoskodék a fiú, mert édes apám ma nem a kutból, hanem a folyóból töltötte meg a hordót. Szemle. A felkavarodott Országház. Szomorú dolgok, jelenségek, viharok és megrázó események történtek a magyar törvénykezés, országgyűlés házában. Elszorul az ember lelke és merengve néz maga elé és bele a jövendőbe. És a lelke sir és a lelke sugja-mondja: nem jobb lenne inkább teljesen hallgatni, mélységes némaságban maradni ez események előtt. És várni, mikor a szenvedélyek összecsapásai, a viharok, a politikai indulatok rohamai — elülnek. Vagy legalább megcsendesednek. Akkor mindenki máskép gondolkozik. Máskép Ítél. És máskép érez. Más, szelidebb, okosabb módon — akar is. A dolog ott áll, odafejlődött, hogy itt már nem politikáról, nem pártokról, nem is törvényhozásról, de magáról a hazáról, a nemzetről van szó. Képzeljük csak, hogy él, van egy jó anya. Ezt az anyát szereti, becsüli, feláldozza magát érette — minden gyermeke. És egyszer csak összekapnak, összeverekednek, egymás becsületét, életét tiporják. Ott áll köztük, fölöttük, mögöttük az anya. És sir. És jajong. Vagy némaságában is — a fájdalmak tengerébe temetkezik. Mert az ő szive hasad meg. Mert az ő élete, anyasága bánja meg. O pusztul el, szive hasadásában. O érzi a pusztulást. A véget. Hát igy van most a magyar nemzet. így van most — a mi hazánk. A mi szeretett jó anyánk. Ez a nemzet. Ez a föld. Ez a nép. Hát ki érzi igazán, kinek szive hasad meg fájdalmában — siralmában? Nem-e a nemzeté? A hazáé. Ki fog szenvedni? Ki fogja megbánni — a nemzet fiainak torzsalkodását, összecsapásait, esztelen indulatokba fűlt cselekedeteit, ha nem a nemzet. És ez a nép, melyet boldogítani akarnak. Gondoljunk csak erre. És csak erre ebben a nehéz, ebben a rettenetes időben. És kérjük a jó Istent, küldjön számunkra egy történeti embert, egy gondviselésszerü férfiút, mint küldött a nemzet minden nagy idejében, aki ezt a sorsot, ez a gondolatot, ezt az igazságot megérteti — a nemzetért tor- zsalkodó, de a nemzetet agyonboldogitó honatyáinkkal. Sőt — a hazával, a néppel egyetemben. Mert mi történt? Hosszú, nehéz idő óta nem bir mozdulni az ország törvényhozása. Áll minden. Se jobbra, se balra. Mindegyik párt azt hajtja, hogy — övé az igazság. Nála a haza boldogsága. A többség tűrt, várt, alkudott; a kisebbség nem engedett. Megakadályozta a munkát. Az ország gépezete, háztartása, fejlődése akadt meg. Egyik képviselőházi elnök a másik után, egyik miniszterelnök a másik után hagyták el széküket. Végre is a többség a buzogányerős, acélember és vas akaratáról, rettenetes elhatározásairól hires Tisza Istvánt ülteti — az elnöki székbe. Ez a rettenthetlen ember azzal az elhatározással ül helyére, hogy ha az egész világ is összeomlik — ő, rettenthetlen állani fog a romokon. Mert végre történni kell valaminek. így élni az ország-
