Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1912-06-02 / 22. szám

(

MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3

alkohol, a rombolás iszonyú szenvedelme. Annál fájóbb, hogy vannak közte olyanok is, a kikfigazán csak nem véletlenül, esetleg kerültek a tömegbe.,. És igy ártatlanul veszetették életüket vagy kerültek a sebesültek közé.

Valóban ez a megrázó és sajnálatos zendülés inti a nemzetet arra, hogy a népet felelősség nélkül, a szenvedélyeknek és politikai viharoknak izgalmai közt ne engedje azok uralma és befolyása alá, a kik maguk mikor a baj és veszedelem kitör — félre vonulnak. És megdöbbenve tehetetlenül állanak a felizgatott nép szenvedelmeivel szemben. És mikor vihar, orkán után beáll a szomorú csend, még hivalkodnak azzal, hogy ime, milyen a nép felett való hatalmuk. Ez a forradalom nem vezet a nép javára. Sem a nemzet, az ország munkás, haladást szántó korszakára. Ez a rombolás, ez a vihar csak nagy intő és emlékeztető a komoly emberek előtt arra, hogy mi lenne ebből az országból, ha a szenvedelem, a szabadosság, az uralomvágy volna a nemzet tanácsadója. Ezek a népek legrosszabb tanácsadói.

Milyen a magyar búza?

y

A magyar búzának az egész világon becsülete, hírneve van. Hogy milyen a magyar búza, azt minden nemzet, nép kendőzetlenül elismerte eddig. És el kell ismernie — ezután is. Ezután mondjuk, mikor már nem csak haladásunkat, életrevalóságunkat, de mindennapi kenyerünket is irigylik a mi ellenségeink. Akadt ugyarlis egy román ur, aki tele kürtölte a világot, hogy vége — a magyar búzának! Oda a becsülete! Már nem ér annyit, mint a román búza, Miér’ mer: nem olyan gazdag a sikértartalma és a többi. No hát lassan a búzával — szomszéd ur! A magyar búza ellen való rágalom és támadás — a nemzet becsülete és jó neve ellen való támadás. Hogy milyen a magyar búza? Azt a józan, komoly földmives-ember esze, tapasztalata és a magyar gazdasszony kenyere még mindig tudja és meg is mutatja, ha kell. Hanem ezzel nem elégedhetünk meg. Világhírű tudósunk, Kossuthány Tamás — minden magyar ember vegye le kalapját az ősz tudós előtt — amúgy igazán — magyarán odasózott a rágalmazó román urnák. Elővette tollát, pennáját és ugyancsak az egész világ tudósainak bebizonyította, hogy a magyar búza ma is, a régi, a hires, az acélos és gazdag tartalmú búza. És a mit a román ur fecseg: az merő rágalom. Sőt merénylet a magyar föld becsülete ellen. Hát a jó búzának nem kell ugyan cégér... de ma már úgy látszik, szükséges a védelem. Mert nekünk annyi az ellenségünk, hogy nem csak nyelvünket, tudományunkat, művelődési képességünket akarják tőlünk elharácsolni — világ szellemi piacán, hanem tönkre akarják tenni a kenyér piacon is — a magyar búza becsületét. Nem oda a Buda, román szomszéd.

Megmagyarázta.

— Miért szokott kürtölni a csősz 1 — kérdi egyik földmives a másiktől.

— Azért — felelte amaz, — hogy a tolvajok idejekorán elszaladhassanak.

Haza, — vissza.

Irta: Bodnár Gáspár.

Az öreg kurátor hangosan olvasott — a Gazdakörben. Az emberek körül ülték az asztalt. És úgy hallgatták, mintha mindegyikük arca kérdőjellé változott volna. Mer’ az öreg kegyetlen szépen tudott olvasni. Mintha csak méz csurgóit volna az ajkáról. Meg ezüst csengett volna a hangjából.

— Azt mondják az utazók, hogy a tengeren túl való ős rengetegekben van egy madár. Különös természetű madár. A fészkét megrakja. És ott is hagyja nagy, sok időre. És száll-száll, barangol, a nélkül, hogy csak haza nézne. De egyszerre, mintha megkapná valami érzés. Valamilyen vágy. Habozás nélkül szárnyal, siet vissza. Vissza — a fészkébe. És akárhogyan is eltévelygett, akármiképpen is elvesztette útja irányát, jó ösztöne vissza, haza viszi — fészkébe. És itt megnyugszik. Bevárja végét. Itt született. Itt is — hal meg.

Az öreg kurátor egyszerre megállóit. Értelmes, nagy szemeit lehunyta. És úgy tett, mintha aludnék. Almodnak. A szive pedig váltig dobogott, hogy majd meghas jt Lezárt szempillái alig bírták könnyeit elfojtani.

Rettenetes cs r,d verte billincseibe a hallgató lelkeket. Az a cs> ,d, mely azért néma, hogy annál érthetőbbé tegye magái Annál szegesebben szorítsa össze a sziveket.

Végre is az öregebb ébredt fel elsőnek, ő szedn* össze magát, hogy végét vesse a kínos álomlátásnak.

— Az a madár én voltam. Én vagyok — szólott az öreg — és lecsüggesztette ősz fejét, mintha súlyát érezné vallomásának. Én is megraktam fészkemet. Aztán itt hagytam... sok-sok időre itt hagytam.

Az emberek nem szóltak, csak fejükkel bólin- gatták, hogy nagyon jól tudják.

— Mikor indulóban voltam és dolgaimnak legöregebbjén túl estem: hát elsajnálgattak barázdás szomszédjaim. A Pali szomszéd meg csak úgy odavetette:

— Meglássa szomszéd, megöli a hazafájás.

— Micsa’ — kérdeztem, hajtottam vissza neki a szót.

— A’csoda, vágta vissza, hogy megöli szivét a hazafájás. Meglássa. Mer’ hogy egy szívnek elég ám egy haza. Egy főd. Egy göröngy. Megöli — a honvágy.

— Mese beszéd! A költők, meg az asszonynép találta ki, mondok. Vasgyuró — nevet rajta. De még hogyan nevet.

. .. Hát elindultam. A tengerre szálltam. A mi beszédünk szerint — a más világra. És találtam is ott, bizony hogy más világot. De még milyen világot. Ember legyen, aki el tudja mondani.

— Eleinte azt hittem, úgy biztattam vergődő lelkemet, hogy a nyomorúság, a szegénység csinálja ezt a világot. Ezt a cudar más világot. Majd ha keresek! Majd ha gyün a dollár! Majd ha tollasodom! Máskép leszen.

— És mikor aztán felkerültem a napfényre a