Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-05 / 18. szám
4 MAGYAR FÖLDMIVELŐ balra. A hívek egymást bámulták. Nem akadt ember percekig a ki egyetlen szót tudott volna válaszolni erre a kívánságra. Végre is a biró nyerte visz- sza lélekerejét... — Ezt ugyan ha akarnók, se tudjuk megtenni, atyánk. Hiszen ez csudaszámba menne. Mert ugyan ki leli— ki szedi össze a tollút, a pihet... a melyet a szél nem csak a faluban, de azon túl... talán a harmadik határba is elragadott... szétröpilett. — Hát lássátok fiaim, én is tudom ezt. Ha édes mindnyájan munkába kaptok. Gyermekek, öregek, legények és leányok ... éjjel-nappal fáradoztok tűvé teszik a falut és határakat; nincs mód benne, hogy többé azt a tollút össze szedjék. Ez az utolsó pihéig ... megleljék és visszahozzák. Mindig marad belőle valami. Évek múlva is fog találni itthon és idegenben valaki belőle. És újra szélnek ereszti és a szél ismét felfújja. így vagyon. így leszen az. Azért, kedveseim, köszönöm nektek a ti jóságotokat. Csak egyre kérek mindenkit... jól gondolja meg és vigyázon mindenki... mikor a hirpárnáját a toron}' tetejére viszi és ott — szélnek ereszti... Mert azokat a tollúkat többé egymaga, de a falu dobjával, meg az újságok szájával, kürtjével sem fogja összeszedetni. Eddig van az egyszerű, a keresetlen, a mélységes igazságot rejtő kis történet... Mikor a mai világban, az újságok világában olyan lelketlen, olyan beteges lázzá fajult a hirker- getés vagy talán inkább hirtalálás, gyártás... sokszor, nagyon sokszor, eszembe szökik ez a kis történet. Mikor pénzért keresik a hirhajhászókat, mikor valóságos kenyérkeresetté, a létért való küzdelemben mesterséggé, jogosultnak hirdetett keresetforrássá alakul a hírlapi kacsák gyártása; nem megy talán felesleges számba ennek az egyszerű történetkének felelevenítése. A hirpárnáját is sokszor felviszik a torony tetejére. Meggondolatlanul, egy-két korona reményében. A szerkesztőség ollójával aztán felfejtik, kibontják — és szélnek eresztik. Nagy, öklös betűkkel, fő, al és mellékcimekkel kürtölik, szórják szét a világba. Belenyúlnak a családok szentélyébe. Az első hir hallatára a bizonyosság, a valóság tudatával, vagy sokszor a képzelem játékának hihetetlen szeszélyeivel; nem egyszer tudatos nagyítással és fillentésekkel — városoknak, községeknek, tisztességes közéleti embereknek meg- hurcolásával — eresztik világgá a hir párnáinak tollát, pihejét... És aztán Sokan öntudatuk, lelkiismeretükben keresnek megnyugvást. Mások a bírósághoz fordulnak. Milyen eredménnyel? És ott nagyon sokszor mi történik? Előállt a hírmondó nagy képviselője és a legnagyobb czinizmussal igy beszél: — Mert meggyőződtem, hogy tévedésen alapul közleményem, visszavonom. Bocsánatot kérek... Miért nem győződnek meg ezek a hirelők előbb ? Mielőtt még a hir párnáját ki nem bontják? És a torony tetejére nem viszik? Ugy-e? Ilyen naiv kívánságot — csak maradi ember tehet papírra. És ha bocsánatot kérnek is, ha elégtételt adnak is, ha a hirt, a becsületsértést jóvá is akarják tenni? Annak az előbbi, a másik párnának sorsára jut az ártatlan ember sorsa. Soha az ő világgá bocsátott becsületének megszaggatott, széttépett és szétszórt roncsait, piheit összeszedni nem lehet. Főleg ha azt komolyan... igazán nem is akarják... * ... A napokban, csak tegnap meghurcoltak a fővárosi pletyka-újságok egy fiatal egri tanárt. Papot, a ki csak jót tett és tesz embertársaival. A ki szociális munkájában, önfeláldozó tevékenységében a modern altruizmusnak is igazán eszménye lehet. Nagy öklös betűkkel hirdették. A képzeletnek fecskendőjével szórták a pletykazuhatagot... és viharként szedték — vitték a kibontott hirpárnák tolláit. ... Ma ugyanazokban a lapokban, pletyka újságokban — a napi hírekben — pár kényszeredett sorban olvasom, hogy a tanár teljesen ártatlan, hogy a rendőrség nemcsak el nem nyomta az esetet, de olyan világot vetett az ügybe, melytől az a meghurcolt tanár a jótékonyságnak, az emberszeretetnek mártírjaként emelkedik ki... Hányán veszik észre azokat a petitté sorokat ott a hírek tömkelegében? Hányán olvassák a szenzációt hirdető öklös hetüket? Hány embernek marad lelkében, emlékezetben évek múlva a hir, a maga célzatosságában és általánosságában ? Azt csak a jó Isten tudja! Megrendítő tudósítás érkezett a Nordeutscher Loyd Bréma nevű gőzösről. A hajó parancsnoka közölte, hogy a Bréma szombaton délután négy öt óra között találkozott azzal a jégcsoporttal, mely Titanic katasztrófáját okozta. Már messziről fekete pontokat láttak a jégmezőn, mikor pedig közelebb jöttek hozzá, látcsővel tisztán ki lehetett venni, hogy száz meg száz holttest borítja a jégdarabokat, melyek között egy nagy jéghegy is volt. Mikor a Bréma közelebb jutott a jégcsoporthoz, megrendítő látvány tárult a gőzös utasai elé. A jégmezőn egymás mellett feküdtek a holttestek. Az egyik táblán egy asszony görcsösen magához szorított egy gyermeket, a másikon egy nő egy kis kutyát szorongatott, egy harmadikon egy férfi és egy női holttest feküdt egymás mellett. Két jégdarab közé egy csónaktöredék szorult, melybe három férfi kapaszkodott görcsösen, olyan megrendítő volt ez a látvány, hogy a Bréma fedélzetén többan elájultak, az asszonyok pedig nem bírták ki a látványt és eltávoztak a fedélzetről. A Bréma nem ment közelebb a jégmezőhöz, mert kapitánya értesítést kapott a közelben haladó Mackay Bennet gőzösről, hogy a holttesteket az szedi össze. A legjobb viz Néhány földmives együtt ülve, a fölött tanakodott, hol van a faluban a legjobb viz ? — Azt hiszem, hogy a korcsmárosnál, szólott az egyik, mert abba egy kevés bor is van. A halálhajó. Találkozás a holttestekkel.
