Magyar Földmivelö, 1912 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-28 / 17. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 3 IS VASÁRNAP, ma Sa ESS EBI Az óriási világhajónak, a „Titanic u-nak pusztulása. — 1635 halott. 705 menekült. 85 beteg. — A »Vasárnap« rovatot hadd foglalja el most az a megrázó (egyben tanulságos) hajószerencsétlenség, melynek megdöbbentő hatása alatt van ma úgyszólván az egész világ. Most már tisztában vannak a nagy, világ újságok is: mi történt, hogy történt. A menekültek százainak szájából hallhatják a szivetfacsaró jeleneteket, a dermesztő halálperceket, miket át kellett szenvednie, vívnia annyi száz embernek. — Rettenetes csatára kelni az élet ösztönének a halál minden borzalmaival. Célunk, hogy az olvasó legalább fogalmat szerezzen a nagy katasztrófáról és nem az, hogy nyomozzunk és az események vizsgálgatásával állapítsunk meg valamit. Három francia menekült elbeszélésében találtuk meg a rengeteg közlemények közt a nagy tragédia, szomorú valóságnak átlátszó és legvalószínűbb képét: azért e három menekültnek átadjuk a szót, hadd beszéljék ők el a mi olvasóinknak, miképen történt az a borzasztó pusztulás. Hogy történt a szerencsétlenség ? Emlékezetünk még tele van fájdalommal és borzalommal — beszélik a francia menekültek — s enyhülést valamennyire csak az a tudatunk ad, hogy otthon boldogan lélekzik fel családunk. Nyugodtan bridgeztünk. Negyedik társunk egy Smith nevű fladelfiai ur volt, a ki, sajnos, soha többé nem lesz játszótársunk. Egyszerre valami rémes zaj rettent meg bennünket, olyanféle, mintha a hajó csávára elhagyta volna a vizet. Meglepetten néztünk egymásra és olyan érzésünk volt, hogy valami nagy szerencsétlenség történt. De hogy a szerencsétlenség valóságos katasztrófa, hogy a Titanic elveszett, arra álmunkban sem gondoltunk volna. A kerek hajóablakokon keresztül megpillantottuk a jégtömegeket, a melyek a hajó fala előtt feltornyosultak. Erre a látványra mind a négyen felugrottunk. A Titanic félelmetes módon féloldalra kezdett fordulni. Páni rémületféle borzongott végig a hajó valamennyi emeletén. De a rémület első rohamát mindenki leküzdötte. Egy nő, a ki az egyik hajótisztnek aggodalmát fejezte ki, ezt a tréfás választ kapta: — Sohse féljen, mindössze egy cethalon mentünk keresztül és kettémetszettük szegényt. A bizalom csakhamar mindenkibe visszatért, csupán Smith kapitányon látszott bizonyos idegesség. Kiadta a rendeletet, hogy minden utas öltse dereka köré a mentőövet. Hogy izgatottságát elrejtse, összeszoritotta a fogát, ügy látszik, már akkor tudta, hogy mekkora a veszedelem, mert kis idő múltán elrendelte, hogy a mentőcsónakokat is bocsássák le a vízre. A hajó zenekara közben egyre játszott és a vidám dallamok teljesen megnyugtatták az utasokat. Senkinek sem volt kedve mentő- csónokba szállni. Mindenki húzódozott a kényelmetlen csónakázástól, mert bizonyosra vette, hogy a hajón semmi veszedelem sem fenyegeti. Mi hárman mindazonáltal beleültünk az egyik csónakba, de azzal a meggyőződéssel, hogy mindössze egy rövid tengeri sétáról van szó s utána visszatérünk majd a jó meleg hajóra. Néhány mentőcsónak igen kevés utassal távozott a hajó közeléből. Nem jelentkezett semmi hívásra sem vállalkozó. Láttunk nem egy olyan csónakot, a melyben tizenöt ember sem ült. Végső kényszerűség nélkül senki sem akarta ebben a percben elhagyni a hajót. Hiába beszéltek lelkűkre a tisztek, az emberek valósággal belekapaszkodtak a hajóba. A mi csónakunk vagy félmértföldnyire távozott a Titanictól. Micsoda felséges egy látvány volt! Az óriási kivilágított hajó, mint egy mozdulatlan tündéri látomás állt egy helyben. Az éjszaka hideg és világos volt, a tenger teljesen sima. Lassanként észrevehető lett, hogy a hajónak rengeteg teste az orrával sülyedni kezd. Azok, a kik menekülni vonakodtak, csak most látták be helyzetüknek egész rettenetességét. Egyszerre minden világ kialudt a hajón. A tömeg halálos rémülete és reménytelen kétségbeesése egyenetlen rémes ordításba olvadt. Lassankint sülyedt el a Titanic. Az elmerü- lés három órányi ideje alatt egyre hallottuk a boldogtalan emberek kétségbeesett jajveszékelését. — Mintha valami rengeteg halálkar zúgta volna az örökegy refrént: »Segítség! Segítség!« Azután egyszerre csak elhallgattak a hangok. Azt hittük, hogy most azután mindennek vége; de nem. Néhány pillaüal utóbb ismét rákezdett a halálkórus, még megrázóbban, még kétségbeesettebben. A mi bennünket, illet mi csak arra gondoltunk, hogy mentői hamarább meneküljünk a romlásnak helyéről. Karunk és lelkünk egész erejével nekifeküdtünk az evezésnek, hogy a halábamenő emberek szivetszaggató jajgatását ne kelljen hallanunk. A halnikészülők kiáltozásába belevegyült a hullámok zajgása. Teljes egy órába telt. Az emberi hangok mint gyöngébbek lettek, egymásután elhallgattak, a mígnem a sir csöndessége borult a hajó helyén. A tenger megtette kötelességét és méhébe fogadta a tetemek százait. Szinte zajtalanul sülyedt el a Titanic. Egy hatalmas hullám öntötte el a hajót. Az óriási test hátsó része, mintha vonaglanék, fölágaskodott, azután vissza- hanyatlott és végképpen eltűnt a viz alatt. A mi kicsiny mentőcsónakunkat micsoda rettegés, micsoda reménykedés táncoltatta! Élni akartunk mindenáron, és képzeletünk mindenfelől fénypontokat láttatott velünk. Félig megdermedten kuporogtunk a csónakban, mert se télikabátot, se takarót nem vittünk magunkkal a hajóról. Minduntalan karban kiáltoztunk, hogy a netán közeledő hajók figyelmét magunkra irányítsuk. De senki sem hallott bennünket. Egy német báró revolverrel lövöldözött, a mígnem elfogytak töltései. Négy teljes óra hosszat tartott ez a rettenetes helyzet. Végre megjelent a Carpathia nevű hajó. Hurrá! Hurrá! Az óceánon hányódó mentőcsónakok vetekedve igyekeztek a mentőhajó felé. Különösen rémes jelenet volt az, a melynek a mentőcsónakok lebocsátása után voltunk szemtanúi. Már valamennyi csónok elhagyta a hajót, a mikor vagy hatvan utas jelent meg a födélzeten. Nekik már nem jutott he
