Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-04-16 / 15. szám
8 MAGYAR FÖLDMIVELÜ B OLVASÓ KÖR. B B B B A tiszaparti menyecske. Elbeszélés. — Irta: Bodnár Gáspár. — (Folytatás.) A festő fülig pirult. Aztán fölállott, mélyen meghajtotta magát. — Köszönöm kisasszony: igazán nem érdemiem meg ezt a kitüntető figyelmét. Hánika most hirtelen olyan bátor lett, mint a győztes hadvezér. Alakja kiegyenesedett, szeme csillogott ; homlokán lelkének boldogsága derengett. — Azt kérdi ? Nem érdemli-e meg ? Nem bizony. Mert titokban tartotta, hogy ki festette a tiszaparti menyecskét. Pedig hányszor volt szerencsénk. Aztán miért mondotta először a papának: úgy szerettem volna, ha én tudom előbb. — Az a kisasszonynak semmi örömet nem okozott volna. Hiszen a papa nagyon haragudott érte. — De én nem! csicsergett Hánika. Én csak azért haragudtam, de csak ilyen ici-picikét haragudtam, mert miér’ engem menyecskének festett ? Pedig ám akkor még csak tizenhét éves leány voltam. Tehát most is csak tizennyolc vagyok. De aztán megbékéltem ám. Mindenki azt mondta : — Ni a Sinkovics leánya! Én hallgatóztam ám benn. Éva leánya vagyok. És olyan jól esett, mikor mondották hogy nagyon hasonlítok hozzá. — Köszönöm, kisasszony a bókot. — Sose köszönje, mert akkor sokáig kell még a másik ételre várnia. Megyek is, legyen egy kevés türelemmel. A festő úgy izgett mozgott az asztalnál, mintha valaki villanyozná. Forgott vele az egész terem. Akaratlanul töltött poharába. Mire észrevette, kiürítette az üveget. A távolból már közeledik Hánika . . . diadalmasan hozza a másik ételt . .. — Kisasszony, hiszen ez is az én legkedvesebb eledelem. — Tudom, azért készítettem. Sokszor vigyáztam, hogy kéri és — nem volt készen. Aztán eltűnt a leány. A festő boldog volt. Nem az étel tette boldoggá. Bár tudta, hogy a Hánika kezei remekelték. Ám, a gondolat, hogy a leány nem veti meg őt, az egyszerű festőt, a ki még nem is a maga műhelyében dolgozik. Ez tette boldoggá. Csigav Lajos a fiatal festő, előkelő szülők gyermeke. A tanulás nem ment olyan könnyen neki. De már kora gyermekségétől rendkívüli érzéke volt a rajzoláshoz, a festéshez. Szülei ez irányban nevelték. Reménykedtek is, hogy a gyermekük egykoron hírneves festő lesz. A szülők azonban korán elhaltak. A kezdő ifjú árván maradt. Senkije sem maradt a.ki őt pályáján tovább segítse. Tanulmányát félbe kellett szakítani és kenyeret keresni. Egy díszlet festőnél húzta meg magát. Önszorgalmával igen szép képzettségre tett szert úgy, hogy most már a legjobban keresett és fizetett festősegéd. Megtakarított pénze is van már, de még mindig tanulni, tapasztalni, világot látni óhajt; hogy annál erősebb alapra fektethesse önállóságát. így került Mármorstein üzletébe is, hol szívesen maradt mert kedvelte a Tisza vizét, meg . . . Tiszapart tündérét. Szívesen maradt hát. Mert ’iszen amint ugyanis a szép Hánikát meglátta, úgy érezte mintha attól a pillanattól fogva ő ide ehhez a városhoz volna láncolva Egyre-másra kapta a felszólításokat sőt sok helyen előnyösebb fizetést is Ígértek nagyobb városba is hívták, de ő csak maradt. Nem engedte távozni a szive. De szomorúság is borult lelkére, Ha elgondolta, hogy Hánikának a vendéglőben úgyszólván a piacon kell élnie, kedélye elborult. Hány emberrel kell szóba állania, hánynak ildomtalan beszédét hallgatnia . . . igen az ő kedves Hánikájá- nak. Aztán az üzlet is jól megy, Sinkovicsék gazdagok lesznek . . . Erezni fogja ezt Hánika is. Mit ügyelne ő a szegény festősegédre, a kinek becsületes szivén, munkás két kezén kívül semmije sincs a világon'? Mikor úgy megvacsorált a szép holdvilágos estéken ott sétált gyakran a parton. A Tisza vize folyt csendesen ... az ő szivében pedig sokszor vihar dúlt. Ezeken az estéken gondolkozott ő legtöbbet saját sorsáról. Azért szerette is ezt a helyet, azt a folyót, azokat a víztükrére omló szomoru- •füzeket, kedélyéhez, olyan jól illettek — ezek a szomorú füzek. 1 Mily boldog volt tehát most, hogy a leány közeledett. Mennyi gondolat, mily édes érzés fogta el egész valóját. — Tehát ő nem vet meg engem, sőt figyelmével, gyöngédségével halmoz el — suttogá magában akaratlanul is. A leány leste, figyelte a festőt, ki a pompásan készült vacsorát kipirult arccal költötte el. Aztán rajta volt. hogy bécézett vendégének asztalához juthasson. — Jól ízlett? — kérdé Hánika hamis mo- solylval. — Mióta édes anyám házától elkerültem sohasem ettem ily jóízűen! — És mikor volt az? — Ah régen, nagyon régen. Akkor még ifjú voltam. Tele szép reményekkel. A jövő iránt. . . — És most már nincsenek reménységei b — Reménységből él az ember, de a remények most már máskép festenek. A leány észrevette, hogy a vendéglő népesedni kezd. Nem akart most tovább bizalmaskodni. — A kalendáriumot megnézte jól? — Valóban nem néztem! — No ha haza megy, nézze meg. A hét egyik napja veres betűs. — Igen, ünnepünk lesz ? — Akkor ismét eljön hozzánk ugy-e? A festő már nem felelhetett, csak a szemek beszéltek. Tekintetük még egyszer találkozott és e tekintetből többet érthettek, mintha óraszámra beszélgettek volna. (Folyt, köv.) Ennye, hát még sem fizettél elő a „Magyar Földmivj^-^e ? MORVÁI JÁNOS KÖNYVNYOMDÁJA, SZATMÁKON.
